Nick Cave május 26-án hozta el Budapestre Dig, Lazarus, Dig!!! című új albumát. A koncertnek a Petőfi Csarnok adott otthont. Ez volt az első alkalom, hogy élőben láthattam Cave-et és zenekarát, a Bad Seedset.
Kissé nehéz szavakba önteni, hogy nézett ki Nick Cave, de képzeljetek el egy kiöregedett, csontsovány NDK-pornósztárt, egyre magasodó homlokkal, rettenetes kamionosbajusszal, és egy kültelki strici öltözködési stílusával (lila csőnadrág, öltöny, derékig kigombolt ing, baszott nagy aranymedál a csupasz mellkason, pecsétgyűrűk). Mindehhez annyi energiát, olyan kirobbanó vitalitást, amit egy PeCsányi húszéves is vinnyogva irigyelne. És olyan színpadi mozgáskultúrát, aminek a leírásához az én nyelvezetem kevés. Szóval Cave-et MUSZÁJ élőben látni, hihetetlen jelenség.
A legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy ez a pasi totál felszabadult, mosolyog (!!!!!!!), jól érzi magát a színpadon, közvetlen, nagyon itt van, itt, a közönséggel. Humora van, mi több: öniróniája. Végig hülyült, szivatott minket, „you fine people of Budapest… and surrounding areas”, kijött kezet fogni, kiszúrt embereket, és személyre szólóan énekelt nekik sorokat, nagyon jó fej volt. Hiába olyan némelyik albuma, hogy utána az ember legszívesebben fölpattintaná az ereit, élőben pont az ellenkező hatást váltják ki a dalai: Cave eszméletlenül felpörget mindent, nagyon is eleven és életigenlő az egész buli.
Szegénynek baromi melege volt (“it’s fucking daylight here”), úgyhogy a ráadásra átöltözött, Nick Cave pólóban, ezt is megértük. Ja, és a sötétséget várta, mert “sötétben mindenki jóképű”. Aztán mikor lement a nap, be is nyögte, hogy “See? I’m incredibly handsome.”
A Night of the Lotus Eaters iszonyatosan ütős, felturbózott változatával indítottak (kedvenc számom volt első hallásra az új albumról, és tudtam, úgy tudtam, hogy ezzel fognak kezdeni: ”Get Ready to Shield Yourself!”). Ebből rögtön látszott, hogy nem lesz itt semmi cicó, semmi emózás, csak kőkemény zúzás. Másodiknak jött a címadó dal, a Dig, Lazarus, Dig, aztán szépen váltogatták a régi klasszikusokat és az új album dalait. A Tupelóban nem is reménykedtem, de rögtön a Lazarus után feldübörgött. Másik meglepetés volt számomra a Your Funeral, My Trial. A Red Right Hand lúdbőröztetett rendesen, de a Mercy Seat nem ütött akkorát, mint ahogy azt vártam volna. Volt még a régi számok közül a Deanna, és a Ship Song. Utóbbit sosem szerettem annyira, nem tudom, miért, az a „szép-szép, de unalmas” kategória.
A legnagyobbat kétségtelenül az új album dalai szóltak. A Dig, Lazarus, Dig zúzós garázsrock a javából, nem arra való, hogy elmélyülten emózzunk és vinnyogjunk fölötte, hanem hogy élőben robbanjon – mint az meg is történt. Az ég nagyjából a We Call Upon the Author és a Papa Won’t Leave You, Henry egymásutánjánál szakadt rám, amit ott a fiúk levágtak, azt szavakkal visszaadni nem lehet. Ezután a csúcspont után jött a búcsúdal: More News From Nowhere és a levonulás.
Az első ráadással jött az újabb csúcspont: Get Ready For Love. Kedvenc dalom az Abattoir Blues/Lyre of Orpheus duplalemezről, és rettentően akartam hallani élőben, hát ez is összejött. A Hard On For Love még rátett egy lapáttal, a második szám a Your Funeral, My Trial albumról az este folyamán, erre sem számítottam, kész csoda, hogy ezután még egyben volt a színpad. Aztán Nick megénekeltetett minket a Lyre of Orpheusszal („Oh, mama!”), ami azért nem működött maradéktalanul, de aztán elénekelte az Into My Arms-t, ami a kősziklákat is megindítaná. Még egyszer kivonult a banda, de megajándékoztak minket a második ráadással: mi más is lehetett volna, mint a Stagger Lee? Oda is baszott rendesen. Nick színészkedése itt érte el a csúcspontját, hihetetlen ez az ember, komolyan. Nincs más, aki megtehetné rajta kívül, hogy a halálmadár-stílusát félrerakva, röhejes bajuszt növeszt, stricinek öltözik, és úgy tarolja le a közönségét önironikus poénok közepette, hogy mindeközben is menő maradjon.
A Night of the Lotus Eaters tökéletesen megfogja a koncert lényegét, de nem is csak ezét, hanem minden jó koncertét. Odüsszeusz és társai elvetődtek a lótuszevők szigetére, s aki evett közülük a lótuszból, elfelejtette önmagát… nem akart többé hazatérni, nem érdekelte többé, hogy kicsoda. Egy jó koncertnek ilyennek kell lennie, a lótuszevők éjszakájának: szakítson ki a létből. Mint a dionüszosz-ünnepek: kell egy kis őrjöngés, ahol felbomlik a rend, ahol az ember elfelejtheti, kicsoda, ahol megszűnnek a gondok, elvárások és gátlások, mert enélkül egyre nehezebb elviselni a mindennapokat. Kell néha az önfeledtség élménye – milyen találó szó az önfeledtség, ugye? Nekem elsősorban ezt az élményt adta meg ez a koncert.
2008. május
Koncertutazó / Concert traveler 