A középkorban, mikor még nem létezett zárt osztály és börtön, a társadalom igen élelmes módon szabadult meg a belső rendjét veszélyeztető őrültektől és bűnözőktől: felpakolta egy kapitány nélküli hajóra, így küldve őket a biztos hullámsírba. Ez a kedves szokás hamarosan allegóriává nemesedett: az emberi élet allegóriájává. Hiszen az élet csakugyan nem más, mint állandó, bizonytalan hánykolódás a nyílt tengeren, ahol nincs kapitány, az embereknek pedig fogalmuk sincs, merre tartanak, nincsenek tudatában saját sorsuknak, mind bolondok, gyarlók, bűnösök, és csak elvesztegetik az életüket.
Sebastian Brant, német író, 1494-ban dolgozta fel ezt az allegóriát A bolondok hajója címmel. Ez a könyv ihlette Hieronymus Bosch azonos című festményét. Ebből a könyvből készített most, 500 évvel később, multimédiás dalszínházat az Einstürzende Neubauten oszlopos tagja, Alexander Hacke és alkotótársa/felesége, Danielle de Picciotto. Danielle sokoldalú képzőművész, filmes, énekesnő és nem mellékesen a berlini Love Parade egyik alapítója, így művészileg is remek párost alkot Hackéval, aki Blixa Bargeld szerint a Neubauten zenei igazgatója. Egyszóval nem akármi ez a két figura, mindkettő kultikus alakja a berlini undergroundnak.
A koncertet Márton László, a Brant-regény magyar fordítója vezette fel. (Irodalomszeretőknek onnan is ismerős lehet Márton László neve, hogy Adamik Lajossal ketten készítették el a Grimm-mesék új, “cenzúrázatlan” magyar fordítását.)
Alexander Hacke visszatérő vendég kis hazánkban: “Szeretem Budapestet, többször jártam itt az Einstürzende Neubautennel, de most nemcsak ezért hoztuk az előadást a régióból egyedül a magyar fővárosba. Nagyon inspiráló számunkra, hogy A bolondok hajóját most éppen egy hajón adhatjuk elő” – nyilatkozta a koncert előtt. – “A The Ship of Fools-t azért is szeretjük, mert bár a regény több mint 500 éve született, a benne foglalt mondanivaló ma is elképesztően aktuális”
Brant regényét audiovizuális darabként állították színpadra Hacke-ék. Egyrészt zenei koncert A bolondok hajója, másrészt viszont a hangszerek mellett egyaránt fontosak a kivetítőn megjelenő képek, szövegek, animációk, etűdök. Brant 120 emberi “bolondságról” ad leírást A bolondok hajójában, ebből kb. nyolcat jelenített meg Hacke és De Picciotto. A különböző “bolondságokat” más-más műfajú zenékkel és képi látványvilággal elevenítették meg. “Sebastian Brant regényében minden őrült különbözik egymástól. Ez lehetőséget adott számunkra, hogy a különbözőséget eltérő stílusú zenékkel és képekkel is érzékeltessük. Alex több évtizedes, műfajokon átívelő zenei tapasztalatait jól tudtuk kamatoztatni, hiszen az ipari zenétől induló Einstürzende Neubauten mellett dolgozott együtt török együttesekkel, volt egy country-t játszó projektje és egyéb rockos dolgai, én pedig a kortárs művészetekkel, a filmmel foglalkoztam behatóbban” – magyarázta Danielle a koncert előtti interjúban.
Az általuk kiválasztott “bolondságok” közé olyan emberi gyarlóságok tartoznak, mint a kapzsiság, torkosság, saját ügyek feledése, restség, harag, bujaság, pletyka, vagy a tánc. (A táncot a középkorban az aranyborjú körül lejtett tánc miatt tartották ördögtől való cselekedetnek.) Minden gyarlóságot különböző stílusú zene jelenített meg. A torkosságnál felismertem a Rye Whiskey-t; a harag kőkeményen zúzott. A tánc és a bujaság valami egzotikus keleti hastánczenére hasonlított leginkább, utóbbi a kivetítőn retrós sztriptízzel aláfestve. A csúcspont az a pletyka volt – kemény rockzene, miközben a kivetítőn a kamera egy graffitikkel és újságkivágásokkal teli falon pásztázik –, azt már mindenki Alex-szel headbangelte végig.
Hacke ARC, így, csupa nagybetűvel. Teljes erőbedobással gitározott, énekelt, táncolt, színészkedett a hajóskapitányi egyenruhájában. Tetőtől talpig, no meg az elképesztően prosztó, “Szeretlek Gizi” börtönstílusban szétvarrt karjáig csupa élet, csupa energia ez az ember. Olyan vidáman püfölte a zajgépet, mint egy kisgyerek, ordított róla, hogy mennyire élvezi, amit csinál. És ha valaki ennyire cool, annak rövid hajjal is megy a headbang.
Danielle Anjelica Hustont idéző szigorú szexepillel, matrózruhában és dominacsizmában uralta a laptopját és a kivetített videókat; de énekelt, táncolt, harmonikázott, és tereminezett is. Utóbbi hangszert anno a pápai bizottság “démoni eszköznek” nevezte, illik hát ebbe az emberi gyarlóságok elé görbe tükröt tartó avantgárd előadásba. Mert a súlyos mondanivaló ellenére ez az előadás minden ízében örömzene, ironikus kritika az emberi természetről, melyet látva-hallva elnézően mosolyogva ismerjük fel saját gyarlóságainkat.
A darab maga úgy kb. egyórás lehetett, utána alig akartuk leengedni őket a színpadról. A harmadik visszatapsolásra Alex gitárral jött vissza, és lenyomott még egy ráadásszámot (“a special song just for Budapest”), jó kis rockos gitárjátékkal és nyálasan romantikus dalszöveggel. “Will you be mine ’til the end of time” és hasonlók, csak lestem, hogy ni, Alex ilyet is tud. Aztán mondta, hogy a feleségének írta, aranyos volt. Szóval klassz volt az egész, elejétől a végéig.
Alex, Budapest szeret téged, gyere vissza minél előbb – Danielle-lel, a Neubautennel, vagy egyedül –, én biztosan ott leszek!
2009. október 05.
Megjegyzés: Ezt 2009-ben írtam, nem sokkal az előadás után, de sajnos már nem tudom, hogy hol olvasható az az interjú, amit idézek benne. Az egész biztos, hogy az A38 készítette velük a koncert előtt, de online sajnos már nem találom, nem tudom betenni a linkjét. Mea culpa.
Koncertutazó / Concert traveler 