Bunny Munro halála: Nick Cave Hamburgban (2009)

Beszámolóm Nick Cave „The Death Of Bunny Munro – An Evening Of Reading, Music and Conversation with Nick Cave” elnevezésű koncertjéről:

Reading

Október 17-én, este nyolckor kezdődött a műsor a hamburgi Kampnagelben. Az est apropója, a The Death of Bunny Munro, Nick frissen megjelent, galád humorú regénye kárhozatról, vaginákról és az apa-fiú szeretet megható mivoltáról. Az előadás egy retrós rövidfilmmel indult az utazó ügynökökről, mert a könyv főhőse, Bunny Munro utazó ügynök, aki kozmetikumokkal házal és közben – összekötvén a kellemest a hasznossal –, röptében a legyet is megdugja. Ezután Nick a tőle megszokott svunggal penderült színpadra, hogy felolvasson egy részt a harmadik fejezetből, miközben a kivetítőn egy lány ringatta a csípőjét nagytotálban. Erről az jut eszembe, mikor az első Grinderman lemez kapcsán felvetette Nicknek egy újságíró, hogy az ő korában már nem túl ildomos folyton a pináról énekelni, mire Nick: “Igaz, de ha egyszer az érdekel.”

Az első felolvasás után – szinte szó szerint – berobbant a West Country Girl. Az est ezután úgy nézett ki, hogy 3-4 szám után felolvasás, megint 3-4 szám, újra felolvasás.

A második felolvasást maga a germán félisten, Blixa Bargeld prezentálta. A regény német nyelvű hangoskönyv-változatát (Der Tod des Bunny Munro) is ő adja elő (az eredeti angol verziót természetesen maga a szerző.) A német kiadó találta ki, hogy Blixa olvassa fel, és Nick persze elájult az ötlettől, meg attól, hogy Blixa elvállalta. Nagy primadonna mind a kettő, előfordultak néha a filmvásznon is; Blixa pedig mostanság “spoken word artist”-ként aposztrofálja magát, bármit is jelentsen ez. Nagyon élvezetesen és viccesen adta elő a könyvből a leghumorosabb fejezetet, a tizenötöst. (Azt a részt, amikor a Frida Kahlo-t kedvelő nőnek nem jön be Bunny csajozós dumája, és lealázza, aztán bemos neki egyet, miután Bunny körbepisilte a fürdőszobáját.) A kivetítőn közben Kahlo híres önarcképét mutatták. 

A harmadik felolvasás egészen megindító volt. Egy Bunny Munro kisfiáról szóló részt olvasott fel Nick a tizenharmadik fejezetből. A regény hemzseg az önéletrajzi utalásoktól. Az apa-fiú téma Nick Achilles-sarka. 19 évesen éppen előzetesben ült, mikor az apja autóbalesetben meghalt, ez érthető módon azóta is kísérti. Neki meg szintén fiai vannak, két kicsi meg két nagy. A két nagyfia 10 nap eltéréssel született két külön kontinensen, ennek Nick a mai napig viseli a következményeit. Sokszor nyilatkozta, hogy a legnagyobb fordulópont volt az életében, mikor a fia megszületett. A sors iróniája, hogy nem is a törvényes fia (Luke) az elsőszülöttje, hanem a balkézről való (Jethro, aki egyébként ma modellkedik). A könyvbéli gyerekről, Bunny Juniorról meg azt mondta, hogy a saját kisfiaira hasonlít (ők ikrek, Arthur és Earl, a mostani feleségétől, Susie Bick angol modelltől). Ezek az élmények mind ott rejtőznek picit a könyvbéli apaságábrázolásban. Amilyen lelkes Bunny, mikor apa lesz; és amilyen őszintén szeretik egymást a fiával… de nyilvánvaló, hogy képtelen gondoskodni a gyerekről a felesége öngyilkossága után, ahhoz túl önző, sekélyes, erkölcsi nulla és totálisan menthetetlen. Magát a regényt Nick a feleségének ajánlotta – “For Susie” – ennyi áll az első oldalon.

Music

A koncert zseniális volt, néhol szívbemarkoló, néhol vicces. Nick nagyon a humoránál volt, egész este marháskodott. Mondta, hogy lehet tőle bármit kérdezni (ez volt ugye az est “Conversation” része), meg hogy kérjünk nyugodtan számokat – és ha rajta van a setlisten, el is játsszák. Naná, hogy ezután mentek a bekiabálások, jó kis ötleteket dobtak be páran (Hallelujah, No More Shall We Part, Up Jump the Devil(!), Stagger Lee), persze hiába.

Warren Ellis még mindig úgy néz ki, mint egy tébolyult hajléktalan egy Dosztojevszkij regényből. Ő és Martyn P. Casey kísérték Nicket az est folyamán, Martyn gitáron, Warren hegedűn, néha dobon. 2-3 hangszeren adták elő a számokat, nagyon szépen és különlegesen szóltak, és játszottak olyan számokat is, amelyeket amúgy a rendes, nagy koncerteken nem szoktak előadni. Nick hangja uralta az egész színháztermet, ugyanakkor volt egy különleges, intim hangulata az egész estnek.

A setlist így nézett ki (a sorrendben csak nagyjából vagyok biztos):
– West Country Girl
– Hold On to Yourself
– Lime Tree Arbour
– Into My Arms
– The Weeping Song
– Babe, You Turn Me On
– The Ship Song
– Tupelo
– The Mercy Seat
– Grinderman
– Dig, Lazarus, Dig
– God Is In the House
+
– Red Right Hand
– Do You Love Me Part II.
– Lucy

A West Country Girl volt ugye az első szám, amit játszottak, nagyot ütött, jó felvezetése volt az estének. Utána szép, lassú dalok következtek. A Lazarus album egyik lírai színfoltja, a Hold On to Yourself; aztán a zongorás Lime Tree Arbour, Nick P.J. Harvey után síró korszakából, no meg a csodaszép és megunhatatlan Into My Arms, ami anno Cave-rajongót csinált belőlem. A feleségének írott, 2004-es Babe, You Turn Me On aranyos és könnyed volt, de a Ship Songot még mindig nem szeretem.

A fajsúlyosabb nóták az est második felében kerültek terítékre. A Tupelo odavágott, mint mindig. A Mercy Seatet Nick ezúttal egy szál zongorán adta elő – katartikusan gyönyörű volt. Ezt a dalt, Nick trade mark dalát, kétféleképpen lehet előadni úgy, hogy igazán üssön: vagy fékevesztetten, tébolyba forduló haláltáncként; vagy teljesen visszafogottan, lecsupaszítva. Középúton megreked, és nem tud robbanni. Ezt éreztem a tavalyi budapesti koncerten is. Most viszont, egyetlen zongorán előadva maga volt a tökély: szépség és iszonyat, kárhozat és megváltás egyszerre.

A badass vonalat a Grinderman képviselte, Warren és Martyn is odatette magát rendesen. Keményebben szólt, mint az albumverzió (ugyanez igaz a West Country Girlre is). A Dig, Lazarus, Dignél Nick gitározott, és megmutatta, hogy pornósbajusz nélkül is tud prosztó garázsrockot nyomni. A God Is In the House kaján iróniája sokadszor hallva is megmosolyogtatott. Főleg a suttogós résznél jött ki ez a galád, képmutatókat kipellengérező humor, és a Stagger Lee hiányában Nick itt végre kiélhette színészkedő hajlamait.

A ráadásért meg kell dolgozni egy Nick Cave-koncerten. Idegtépő várakoztatás után jöttek csak vissza, és adtak három ráadás számot. Red Right Hand nélkül ugyebár nincs Nick Cave koncert, ez tiszta sor. Most billentyűsök nélkül, csak gitáron és dobon adták elő, iszonyat jól hangzott. Aztán fény derült az évszázad rejtélyére: Nick elmondta, hogy a pornósbajuszt az asszony miatt kellett levágnia, különben kidobta volna otthonról. Aztán az utána következő dalt neki ajánlotta: “This is for her. And you, of course”.  Ami – nem mellékesen – az egyik mindenkori nagy kedvencem, a koncerteken szinte sosem játszott Do You Love Me Part II volt:

A koncert a Lucyval zárult, ez is egy viszonylag ritkán hallott kis melankolikus, zongorás gyöngyszem a Good Son-érából (ráadásul Blixa volt a társszerzője).

Father, why are all the women weeping?

Szóval Nick már túlvolt az első felolvasást követő zenei blokkon, mikor benyögte, hogy “I’d like to invite to the stage…” és már visított az egész színház, úgyhogy Blixa nemcsak rám van ilyen hatással. Persze a hamburgiaknak ugye honfitársa is, úgyhogy bőven érthető a szeretet, amivel fogadták. Bejött – mit bejött? bevonult! Blixa Bargeld, és Nickkel azonmód látványosan egymás nyakába borultak. A történelmi hűség kedvéért el kell mondanom, hogy azért volt ebben az ölelésben egy adag színpadiasság, dehát két ekkora primadonnától ez nem meglepő. A kölcsönös respekt és vonzalom azonban ugyanúgy ott szikrázott köztük, mint 15 éve. Megdobbant a szív, sóhaj szállt az ajkakról: igen, ez az! Erre vártunk egész este, mit egész este?! 2003, a Nagy Skizma óta! Ezért megérte minden fáradság, kialvatlanság, anyagi áldozat, ezért érdemes volt keresztülbumlizni három országon!

Blixa Bargeld élőben még delejesebb, mint a videókon, van valami elképesztő aurája, körüllengi, hogy ő valami egészen más, valami megfoghatatlan. Hogy őt csodálni, imádni kell, és ez kihat mindenkire.  Nickék kimentek, és Blixa felolvasott németül egy fejezetet. A nézőtérről látni lehetett, hogy Nick közben végig a függöny mögött áll a színpad baloldalán, cigarettázik és Blixát figyeli. A német fejezet után Nickék visszajöttek a színpadra – Nick és Blixa megint összeborultak, és előadták legendás duettjüket a Weeping Songot. A Nagy Skizma óta csak egyszer énekelték el együtt, 2007-ben, San Franciscóban, egy Grinderman koncerten, de állítólag ott nem volt az igazi (Blixának elfelejtettek szólni, hogy egy áthangszerelt verziót fognak játszani, úgyhogy szétcsúszott az egész produkció.) Itt azonban minden összejött, irtózatosan jó volt és még a szöveget se cseszték el, pedig Blixának puskája se volt. Ott olvadtam le a székről. Blixának valami elképesztően gyönyörű hangja van, mélyebb és tisztább, mint Nické, szerintem, ha a boltban kér egy kiló kenyeret, már az “spoken word art”-nak számít; arról nem beszélve, hogy a mikrofon is elélvez, amibe énekel, nemhogy azok, akik hallgatják. A dal végén megint összeborultak aztán Blixa kivonult.

A történelmi jelentőségű esemény felvétele fellelhető a youtube-on:

Conversation

Már a Weeping Song előtt kapálózott egy csaj, hogy ő kérdezni akar valamit „about Blixa”, és Nick úgy csinált, mintha nem hallotta volna (mert nyilván azt akarta megkérdezni, hogy miért lépett ki Blixa a bandából, ez pedig tabutéma.) De a csajt nem lehetett lelőni, két számmal később megint megkérdezte “after your divorce”. Nick meg nagyon jól kezelte, mert most már muszáj volt válaszolni, nem engedhette el a füle mellett, de mivel érdemi választ se akart adni, ezért inkább elpoénkodta a dolgot. Játszotta a hülyét, hogy “What? My divorce?” Erre a csaj szabadkozott, hogy rossz az angolja, nem divorce, hanem “your splitting up with Blixa”. Nick meg röhögött, meg fogta a fejét, hogy “splitting up with Blixa, oh god”. Aztán benyögte, hogy “I love Blixa… (hatásszünet)… and every day, I, you know, miss him, and there’s a little altar I’ve made at home with special treasures from over the years that I pray to every morning in the hope that he’ll come back.” Gondolhatjátok, mit röhögtem. A Blixa oltár mindenesetre igen jó ötlet. A csaj még ezután is tovább akadékoskodott – “Don’t make fun of my question” –, szerencsére valaki a nézőtérről végre elhallgattatta egy erőteljes “Shut the fuck up!”-pal. 

Ezt az idegesítő csajt leszámítva nem sokan mertek kérdezni (mondjuk Nick nem is bánta). Valaki benyögte, hogy drága a könyv, mire Nick: “Of course! It’s a fucking masterpiece!” Aztán még azt kérdezték tőle, hogy máshogy viszonyul-e a regényíráshoz, mint a dalszerzéshez, és azt válaszolta, hogy a dalírás “bloody work”, olyan, „mint átpréselni egy görögdinnyét egy kis lyukon”. A regényírás ellenben “joy”.  Egy srác érdeklődött, hogy lesz-e dedikálás, és Nick nem lelkesedett, nyafogott, hogy “ááá, if i’ll feel like… but only after my missuses”. Aztán nem is volt kedve végül dedikálni.

Végszó

Tizennyolc órát buszoztam ezért a koncertért, nem utolsósorban az élményért, hogy egy színpadon láthassam Nick Cave-et és Blixa Bargeldet, és minden percet megért. Őrült volt, vicces, ugyanakkor sokszor megható és katartikus. A hazafelé úton kiolvastam a Bunny Munrót is, és fejben már azt terveztem, hogy jövőre nem szabad kihagynom az Einstürzende Neubauten harmincéves jubileumi turnéját sem…

2009. október