“Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.”
(Vörösmarty)
Terry Gilliam abszurd, pazar látványorgiája örökre összefonódik azzal a szomorú ténnyel, hogy Heath Ledger e film forgatása idején hunyt el. A rendező le is akarta fújni az egészet a tragédia után, de ezt már csak a befektetők miatt sem tehette meg, végül úgy döntött, a show-nak mennie kell, s Heath Ledger emlékének ajánlja majd a mozit. Így is történt, a végefőcím előtt ezt a feliratot láthatjuk: “egy film Heath Ledgertől és barátaitól”. A folytatáshoz külön erőt adott, hogy három színész is a rendező segítségére sietett: Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrell. (Gázsijukat mindhárman Ledger kislányának adták.) Heath Ledger még le nem forgatott jeleneteit velük hármójukkal vette fel az ex-monty pythonos zseni, és lőn: a kész filmen egyáltalán nem látszik, hogy élet írta kényszermegoldásokat kellett alkalmaznia. Senki meg nem mondaná, hogy nem eleve négy színészre íródott Tony titokzatos figurája.
Ódivatú, viktoriánus, mutatványos társulat rója rozoga lovaskocsiján napjaink Londonját. A társulat vezetője, Doktor Parnassus jellegzetes gilliami karakter: lecsúszott, alkoholista csöves, aki azonban emberfeletti bölcsesség birtokosa. Többezer éves; hiszi, hogy a mesemondás tartja fenn a világot, de legalábbis azt, hogy a teremtő képzelet mindennél nagyobb erő. (Nem véletlenül kapta ezt a beszédes nevet!) Nem mellékesen, a sátánnal szokott diskurálni, mi több, fogadni, mert a fogadás mindkettejük gyengéje. Mindezek ellenére Doktor Parnassus nem tör világuralomra, azt szeretné, ha a világ uralná önmagát. Napjainkban azonban erre egyre kevesebb az esély: a mesék és szavak hatalmában már nem hívő, közönyösen rohanó fogyasztói társadalom önként hódol be olyan uraknak, mint a pénz és a hírnév. Fájdalmasan nem illik már ebbe a világba Doktor Parnassus anakronisztikus alakja: egyszerre a társadalom perifériáján egyensúlyozó csavargó; és egyfajta megvénült, elfeledett isten-imágó. Egyszerre szánnivaló és csodálatra méltó, nevetséges és félelmetes, kisszerű és nagyszerű. Christopher Plummer mindezt csípőből hozza, igazi színészóriás, lenyűgöző ebben a sokrétű, fausti szerepben. Tom Waits pedig zseniálisan laza, és cseppet sem félelmetes vagy gonosz a játékos kedvű ördög szerepében, méltó párja Plummernek.
Doktor Parnassus régimódi színielőadása tehát már nem érdekli a járókelőket. Pedig most mindennél fontosabb lenne, hogy fő mutatványa, a csodatükör, amely mögött eleven valósággá válik a belépő fantáziavilága, elbűvöljön néhány új embert. Doktor Parnassus ugyanis hajdan alkut kötött az ördöggel, mi másért, mint a szerelemért, s közeleg a fizetés napja. Az alku tárgya a Doktor saját leánya, a lázadozó, normális családi életre vágyó, szépséges Valentina. Ebben a szorult helyzetben vetődik Doktor Parnassus útjába Tony, az akasztott ember, akit megjövendölt a kártya, és akinek segítségével talán a Doktor megnyerheti az ördöggel kötött fogadást. Ám Tonynak is van takargatnivalója.
Tony háromszor lép Doktor Parnassus varázstükre mögé, a képzelet birodalmába. A tükrön kívüli jeleneteket nagyjából már leforgatták Heath Ledgerrel, így logikus volt, hogy a tükörbéli, különböző fantáziákban megjelenő Tonykat jeleníti meg a három beugró színész. Hiszen egy gazdag, középkorú nő fantáziájában miért is ne nézhetne ki úgy Tony, mint Johnny Depp? Johnny Depp Tonyja vonzó szélhámos: az óriási tűsarkú cipőkkel kirakott, hiú női álomvilágban simán beeteti a gazdag nőt. Jude Law Tonyja saját, nagyravágyó képzeletébe csöppen: egy égig érő létrán tör a nagyság felé, de nem sok vizet zavar, mert a jelenetet egy az egyben ellopja Gilliam totálisan őrült, tán egyenesen a Monty Pythonból idecsöppent, táncikáló rendőrkórusa. (Igen, tényleg olyan abszurd, mint amilyennek hangzik, sőt!) Colin Farrell Tonyja Valentina álmainak férfija, ám szerelmi idillnek induló képzeletbirodalmuk hamarosan sötét ámokfutásba fordul. A három helyettes színész közül Farrell kapta a legtöbb időt és legtöbb lehetőséget a vásznon, amit maximálisan ki is használt, le a kalappal az alakítása előtt.
E kavalkád után ne várjunk megnyugtató befejezést vagy valamiféle tanulságot. A film leginkább egy olyan zseniális kirakósjátékhoz hasonlít, amelynek a darabkái szándékosan el-elcsúsznak, és képtelenség egy lineáris egésszé összerakni. De nem is kell. Az emlékezetes képek, alakítások, mondatok kavargó szilánkjai önmagukban találnak utat a nézőhöz.
2010. április 06.
Koncertutazó / Concert traveler 