Egy szellemiségétől megfosztott adaptáció: Dorian Gray

Spoileres élménybeszámoló

Attól, hogy egy könyvadaptáció el akar térni az eredeti regénytől, még lehet kiváló film a végeredmény. (Eltérésen persze nem azt értem, hogy köszönőviszonyban se legyen a könyvvel.) A lényeg, hogy amit a vásznon látunk, működjön, és tegyen hozzá valamit az alapanyaghoz. Ha ott, a film keretein belül rendben van a dolog, nem sírunk az eredeti könyv után, elfogadjuk, hogy ez egy új megközelítés. Remek példa erre a Ronda tanár úr című kiváló regény. A belőle forgatott Kék angyal egy egészen más nőtípust jelenít meg, mint a regény, ennélfogva mások lesznek a férfi főszereplő motivációi, és végső megítélése is. A film tehát egy új történetet mesél el, mégsem panaszkodik senki, ugyanis remekül teszi. Nem könyvhű, de mégis remek adaptáció, amely a korabeli elvárásokhoz igazította az ábrázolt nőalakot. De említhetném még példának Guy Ritchie Sherlock Holmes-filmjét is: úgy sikerült a modern ízlésnek megfelelően, pörgősen és coolan vászonra vinni Conan Doyle figuráját, hogy nem erőszakolták meg az eredeti novellákat. Nos, Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regényének legújabb adaptációja, a Dorian Gray, ezt a bravúrt nem tudja véghezvinni.

A fentiek értelmében leszögezem: nem azért nem tetszett a Dorian Gray-film, mert nem könyvhű, hanem egyszerűen azért, mert gyengének találtam. Ez különösen azért bosszantó, mert benne volt egy jó film lehetősége. Nézzük meg először azt, ami szerintem jól sikerült!

Itt van mindjárt egy kisebb eltérés: Sibyl Vane a könyvben mérget iszik, a filmben viszont vízbe öli magát. A változtatás indokolt és újfajta jelentést ad: Sibyl a filmben épp Ophéliát játssza a színházban, mikor Dorian megismeri. Később pedig, a halálhírét hallva Dorian maga elé képzeli a vízben lebegő Sibylt, ez a momentum egy az egyben John Everett Millais híres Ophélia-festményének képi megjelenítése. A Sibyl és Ophélia sorsa közti párhuzam nyilvánvaló, ergo ez a kis változtatás jó ötlet.

Hasonlóan ügyes újítás, hogy Dorian egy metróalagútban szembesül Sibyl bátyjával, James Vane-nel. Nyilván a vásznon nem mutatott volna az, hogy Dorian a házban reszket, aztán egyszer csak hozzák a hírt, hogy James Vane-t véletlenül lelőtték a vadászok. Így viszont megvolt a látvány is, de meg is őrizték a lényeget (vagyis, hogy a sors, a véletlen menti meg Doriant Jamestől.)

Szép volt a látvány, a kosztümök, a díszletek, és külön dicséretet érdemel a kiváló filmzene. Imádtam a baljós hangulatát, és a frivol-részeges hegedűtémát is. Ezen kívül megjelentek még a filmben olyan dicséretes apróságok, mint a gomblyukba tűzött virág, és szerencsére elég sok Wilde-i aranyköpés is. Pirospont jár az alkotóknak a Dorian/Basil jelenethez. Lássuk be, hogy ez kellett. De itt az újabb fontos eltérés a könyvtől: a filmben Dorian igencsak heterónak tűnik, röptében a legyet is – de csak nőket. Orgia közben biztos el-eltévedt néha a keze, de ez nem volt hangsúlyos, a filmben nem volt téma az, hogy Dorian homoszexuális-e, s hogy ez okoz-e neki problémát. Basilt mindössze érdekből csábítja el (hogy elterelje a figyelmét a festményről), és ez rendben is van, illik a film világába.

A film nem fukarkodik az erotikával: látunk meztelen testeket, orgiákat lebujban és főúri termekben egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy Oscar Wilde-nak tetszene (meg abban is, hogy mindez piskóta ahhoz képest, amiket ő láthatott – ld. a Teleny című regényét.) Ezek a fülledt jelenetek szépen felépítenek egy dekadens kis világot, amelyben csodásan működhetne a Dorian Gray története – már ha lennének a filmben normális karakterek, és egy normális értelmezési szál, amelyen a cselekmény végigfuthatna. És akkor itt elérkeztünk a negatívumokhoz.

A könyv gazdag jelentésrétegeiből alig emeltek be valamit a filmbe, ami pedig bent van, az a megfelelő kontextus híján töredezettnek, céltalannak tűnik. Sem a művészet jelentőségének eszméit, sem a szépségimádatot, sem az életuntságot nem vették át a könyvből (noha gyakorlatilag e három a “wildeism” három alappillére). A dekadencia szexuális kicsapongás és ópiumszívás formájában jelenik meg a filmben, de a könyvvel ellentétben nem a szépséghajszolás mindezek célja. A moralitás iránti teljes közömbösség sem jelenik meg. Tehát a könyv legfontosabb témái egyáltalán nem, vagy csak alig köszönnek vissza a filmben. Ami nem lenne baj, ha valami újfajta értelmezést állítottak volna a helyébe, ami azért a könyvből bontható ki. De nemigen láttam az új koncepciót. Honnan hová jutott a film? Dorian jó, aztán “megrontják”, aztán szerelmes lesz és ezért megjavul, de már késő. (Teljesen más okból szúrja le a képet, mint a könyvben.) Azért ez elég soványka ahhoz képest, hogy a könyv ezernyi, sokkal izgalmasabb lehetőséget, motivációt kínál…

A film legnagyobb hibája, hogy Dorian Gray személyiségét teljesen slendriánul vitték vászonra. Először ártatlan fiú, aztán Lord Henry miatt gonosz lesz, aztán a lány miatt annyira megjavul, hogy saját magát is elpusztítja. Ekkora jellembeli változásokat piszok nehéz lenne hihetően ábrázolni, nem is sikerül. Lord Henry igaz, hogy manipulatív, de Dorian sorsa a saját jelleméből, a saját döntéseiből fakad, ha ez nem látszik a filmen, akkor hiteltelenek az előbbi jellemváltozások, Dorian üres és semmilyen karakter lesz. Ez szépen látszik pl. a Sibyllel való szakításnál, ami a filmben baromi gyenge lábakon áll. Ráadásul a filmbéli Lord Henry túl visszafogott, olyan se hús, se hal. Messze nem hittem el, hogy ekkora hatással lehet Dorianre, így aztán az egész karakterfejlődés hiteltelen lett számomra. Sem Dorian saját felelőssége, sem Lord Henry felelőssége nem mutatkozik elég erősen, hogy megmagyarázza a romlást, majd a javulást.

Volt a filmben egy nagyon jó jelenet: amikor Dorian a folyóba dobja Basil ládába rejtett holttestét, és még a rendőr segít neki feltenni a kocsira. Na, akkor Dorian tényleg hidegvérű és lelkiismeretlen, ezt kellett volna valahogy a többi jelenetben is megmutatni. Jó volt még ebből a szempontból a “dupla vagy semmi” fogadásjelenet és Basil elcsábítása. Ebben a háromban mutatkozott meg valami igazán Dorianből, simán lehetett volna erre építeni a filmet – csak akkor nem botladozó kislányként kellett volna ábrázolni Doriant a film elején.

A paktum is elsikkad, nincs kimondva igazán, ráadásul azt is szinte Lord Henry adja Dorian szájába, márpedig ekkora kulcsmomentumot nem lett volna szabad elmismásolni.

Basillel kapcsolatban felemásak az érzéseim. Alapjába véve tetszett a figura és a színész (Ben Chaplin) is, de nem hoztak ki belőle eleget. Basil szerelme Dorian iránt kulcsfontosságú, éppoly őrült és önpusztító, mint Oscar Wilde Bosie iránti szerelme volt hajdan. A filmbéli Basilt viszont mintha jobban érdekelné a festmény, mint Dorian. Nem jön át, hogy szerelmes. Amikor Dorian megcsókolja, és ő az első döbbenet után visszacsókol – na, ott rendben van a figura, de a többi jelenetben nem láttam rajta azt a szenvedélyt, ami Basil alakját olyan megkapóvá, a sorsát olyan tragikussá teszi.

Lord Henry szüfrazsett lánya abszolút WTF cselekményszál, de legalább megvan a funkciója a filmben (vele térítik jó útra Doriant). Engem nem tudott meggyőzni. Meg hát Lord Henry mint aggódó, özvegy apa? Ne már…!

A szereposztással elsősorban egyéni szocproblémáim vannak. A kiskutya-tekintetű Colin Firth mint Lord Henry? Enervált dandyként még oké, de Lord Henry egyúttal Mefisztó is, különösen ebben a filmben, ahol elvileg sokkal gonoszabb, mint a könyvben. Colin Firth-nek nem hittem el a gonoszságot, romlottságot, Dorian lezüllesztését, számomra Mefisztóként teljesen hiteltelen volt. A címszereplő Ben Barnest sem tudom hova tenni. Nem tudta velem elhitetni sem azt, hogy ártatlan, sem azt, hogy gonosz, sem azt, hogy a falu bikája. Jobban illene az Alkonyatba csillogó vámpírnak. Mert amúgy tényleg szoborszerű a fiú.

Nekem amúgy Jude Law a fixa ideám, ő az ideális Dorian Gray-em. (Azt hiszem, ez a Wilde életrajzi filmet tekintve érthető.) Úgy 10-12 évvel ezelőtt tökéletes adaptációt lehetett volna vele forgatni, de legnagyobb szívfájdalmamra mára kiöregedett a címszerepből. Fanatizmusomat jelzi, hogy most meg Lord Henry szerepét adnám neki. Sőt: el tudok képzelni egy olyan verziót, ahol mindhárom főszerepet Jude Law játssza. Maga Wilde mondta egyszer, hogy Dorian, Basil és Lord Henry egyazon személy három oldala: Lord Henry az, ahogyan a világ látja Wilde-ot; Basil az, ahogyan Wilde látja önmagát; és Dorian az, akivé Wilde szeretne válni. Ennek fényében talán nem is akkora őrültség az ötletem. Jó Lord Henry lenne még szerintem Ralph Fiennes, vagy egy fiatalabb Jeremy Irons. James Frain pedig Lord Henrynek és Basilnek is csodálatos lenne.

Na, de túl messzire kalandoztam. Mindent összevetve nem volt igazán rossz ez a film, de különösen jó sem, egyáltalán nem tudott magával ragadni. Továbbra is várom a méltó adaptációt.

2010. március 09.