Az első Star Trek mozifilm, az 1979-es Csillagösvény lassú, de azért decens sci-fi, az eredeti sorozathoz méltó filozófiai kérdésfelvetésekkel. A történet meglehetősen soványka: több, mint tíz évvel az eredeti sorozat eseményei után egy titokzatos, azonosítatlan felhő közeledik a Föld felé. Az Enterprise űrhajó feladata, hogy felderítse és megállítsa a felhőt, mielőtt az elérné a Földet. Az Enterprise-nak immár új kapitánya van, a fiatal Decker (Stephen Collins), de a legénységben még ott szolgálnak a jól ismert, vén rókák: Uhura, Scotty, Sulu, Chekov. Az immáron admirális James T. Kirk (William Shatner) persze nem is lenne James T. Kirk, ha nem harcolná ki, hogy a küldetésre átvehesse a hajót Deckertől, aki így csak első tiszt lesz az úton. Mindeközben a rég nem látott Mr. Spock (Leonard Nimoy) a szülőbolygóján éppen egy rituáléra készül, amellyel végleg lemondana az emberi érzelmekről. Ám az űr mélyéből megszólítja valami, és úgy dönt, csatlakozik a küldetéshez…
A történet végkifejlete (az események a film utolsó egyharmadában gyorsulnak fel) sokban hasonlít az eredeti sorozat Nomád című epizódjára. Olyan kőkemény etikai és egzisztenciális problémákat feszeget, mint a mesterséges intelligencia önálló fejlődése, vagy a sorozatban számtalanszor feldolgozott, mindenható, istenszerű lény toposza, illetve az érzelmek és moralitás nélküli végtelen tudás veszélyes mivolta. Végül eljutunk olyan alapvető kérdésekhez, mint a lét mibenléte és az élet értelme.
A film első felében tényleg nem sok minden történik, de az ismerős karakterek vannak olyan szórakoztatóak, hogy az ember így is élvezze. Kirk öregedő kiskakas, aki csípi-vágja a fiatal kakast, hogy visszaszerezze tőle imádott tyúkudvarát. McCoy doki (DeForest Kelley) sziporkázik: zsémbesebb és viccesebb, mint valaha. Nehezményezi, hogy Kirk a nyugdíjból rángatta vissza a hajóra, de persze a világért se hagyná ki a kalandot, ráadásul ő az egyetlen, aki büntetlenül olthatja Kirk-öt.
A legkomolyabb karakterfejlődést Mr. Spock számára tartogatja a történet. Mikor először találkozunk vele, épp ki akarja irtani magából emberi oldalát, hogy teljes egészében vulkáni lehessen: hideg, érzéketlen, csakis a tudásnak és logikának élő lény. Valami azonban megakadályozza, és visszahajtja az Enterprise-ra, rég nem látott bajtársai közé, akiket eleinte (még tőle is) szokatlanul ridegen kezel. Filmvégi nagy találkozása a mindenható létformával azonban végleg meggyőzi arról, hogy nem akar a vulkániak útjára lépni, érzelmek és lélek nélkül a tiszta logika önmagában már nem elég neki. A tökéletlen emberi lét, és annak legnagyobb létkérdései (“Ki vagyok én?”, “Hogyan lehetnék több?”) immár kedvesebbek számára. Identitáskeresése – mely egyértelműen párhuzamos a felhőbéli lény identitáskeresésével -, olyan nyugvópontra jut, mint eddig még soha.
Általában lehúzzák ezt a filmet a vontatottsága és a kevés akció miatt, de nekem kimondottan tetszett, nem hiányzik az akció, ha egyszer a filozófiai kérdéseken van a hangsúly. És a filmvégi jelenet a gyengélkedőn, ahol Spock megragadja Kirk kezét és megvallja, hogy “enélkül az egyszerű érzés nélkül” nem tudna már élni, jó eséllyel pályázik az általam valaha látott legromantikusabb jelenet nagydíjára. A populáris kultúra legnagyobb ívű (b)románca ez, kéremszépen, amely a legendás sorozat után a mozivásznon teljesedik be, egyenesen a szemünk előtt.
2010. július 19.
Koncertutazó / Concert traveler 