A Hibrid egy orvosetikai kérdéseket boncolgató, pszichodrámába oltott biohorror, melynek láttán Siegmund Freud is megnyalná mind a tíz ujját. Az utolsó húsz percért kár, ám egészen addig egy szinte már cronenbergesen elborult, fekete humortól sem mentes, kellemesen beteg filmnek örülhetünk.
Clive (Adrien Brody) és Elsa (Sarah Polley) sikeres biokémikus pár, akik egy gyógyszergyártó cégnek dolgoznak. Szakterületük az állati gének manipulálása, keresztezése – persze szigorúan a jó cél érdekében. Az általuk előállított kis pacniszerű mutáns lényekből kinyert fehérjékkel kívánnak olyan betegségeket gyógyítani, mint a diabétesz vagy az Alzheimer-kór. Elsa azonban egy szép napon a saját DNS-ét is belekeveri a koktélba. Az eredmény egy gyorsan fejlődő, szörnyű-szép kiméra (Delphine Chanéac egy személyben a szépség és a szörnyeteg), amire/akire a pár gyermekeként kezd el tekinteni. Azonban az ókori tragédiák óta tudjuk, hogy ilyen mértékű hübrisz büntetése csakis a legsúlyosabb bukás lehet.
Adrien Brody sármos nerd és papucsférj Sarah Polley diszkréten szociopata hősnőjének oldalán. (15 évvel ezelőtt Clive-ot tutira Jeff Goldblum játszotta volna!) Elsa elzárkózik a gyermekszüléstől, majd a mégiscsak feltörő anyai érzéseit ráömleszti a csirkelábú, kopasz kis hibridre: ruhácskát ad rá, játszik vele, tanítgatja és elnevezi Drennek; hiába tiltakozik Clive az abszurd helyzet ellen. (A játékmackót szorongató kicsi Dren amúgy tényleg beteg módon cuki.) A lény azonban egyre inkább humanoid formát ölt, ahogyan nő, egyre kiszámíthatatlanabb és egyre hevesebb érzéseket produkál. Kvázi kamaszkori lázadására Elsa brutális büntetésekkel reagál, melynek hátterében saját elcseszett gyerekkora áll. Nem csoda, hogy Dren vonzalma innentől Clive-ra irányul – a tetejébe nem is viszonzatlanul.
A film a Frankenstein-történet újabb parafrázisa, fel is veti a problémakör örök kérdéseit. Szabad-e istent játszani? Mi van, ha a “szörny” öntudatra ébred? Kezelhetjük-e érző lényként? Képes-e az alkotó felelősséget vállalni a teremtményéért? Egy másik értelmezési síkon azonban a történet családi drámaként is működik: a szülői feladatokra alkalmatlan pár kudarcba fulladó gyermeknevelési kísérleteként, a gyermek részéről Élektra- illetve Oidipusz-konfliktussal jól megspékelve. Bármelyik értelmezést is választjuk azonban, a film végkifejlete csúnyán kilóg az addig felépülő nyomasztó-melankolikus atmoszférából, hiába vetítették előre gondosan Elsáék első kísérleti lényeinek sorsával. Szimpla horrorba fordul, levetkőzve az addigi mélyebb rétegeit. Kár érte.
2010. szeptember 28.
Koncertutazó / Concert traveler 