ALL YOU NEED IS HEADCLEANER
Az Einstürzende Neubauten harmincéves születésnapját ünneplő őszi turné kétnapos koncertekből állt. Első este mindig egy nagykoncertet adtak, második este pedig először egy rövidebb koncertet, majd utána a tagok szólóprojektjeiből láthattunk kettőt, és városonként változott, hogy éppen melyikük került sorra. Én a Neubauten szülővárosába, Berlinbe utaztam. Október 23-án és 24-én volt az előadás – az első Neubauten koncertem!
A nagykoncert a C-Halle nevű csarnokban volt, amit alig találtam meg a Columbiadamm nevű utcában, mert kívülről úgy nézett ki, mint valami elhagyatott szocreál garázs, abszolút nem úgy tűnt, hogy oda befér egy koncert. A másnapi összetett koncertet pedig a két tömbbel arrébb álló Columbia Clubban adták, egy kisebb teremben. Mindkét este teltház volt.
A kapunyitásra várva a C-Halle lépcsőjén ücsörögtem a többi korai madárral szombat délután, 23-án. Bentről jól kihallatszott a csörömpölés, ahogy a banda próbál, persze lehet, hogy csak vízvezetéket szereltek odabenn, a Neubautennél ezt sose lehet tudni. De még Blixa hangját is el lehetett csípni néha. N.U. Unruh később érkezett, és pont mellettem rohant fel a lépcsőn. A kapunyitásnál az elsők közt jutottam be, végül a második sort sikerült megcsípnem, kicsit jobbra, de így is közel voltam a színpadhoz, jól láttam-hallottam mindent.
Nagyon jó erőben voltak, és kurva jól hangzott élőben, ahogy a sok fémhulladékon játszottak. Eleve a színpadkép is marha jól nézett ki a sok bizarr cuccal. Meg hát az együttes tagjai is kinéztek valahogy. Blixa természetesen kifogástalanul elegáns volt, mezítláb, hajszálcsíkos, háromrészes öltönyben. Jochen Arbeit világos öltönyben, a magas eyecandy faktorral bíró Rudi Moser pedig talpig feketében, mintha egy divatlapból lépett volna ki. Aztán a mindig kölykösen vidám, nagydarab Alex Hacke izomtrikóban, széttetovált karral, meg Ash Wednesday az eddig általam csak falusi kiskocsmák pultját támasztó alkesz bácsikon látott lyukacsos lila nejlontrikóban.
A közönség fasza volt, tudta, mikor kell csendben maradni, mikor lehet tapsolni, nem pofáztak, szóval nem rombolták a hangulatot. Olvastam cikket a pár nappal korábbi londoni koncertről, ott elég paraszt volt a közönség, meg a két évvel ezelőtti pesti koncertről is azt írták, hogy zavaró volt a pofázás. Örülök, hogy Berlinbe mentem (holott Prága közelebb lett volna), ez mégiscsak a szülővárosuk, éreztem én, hogy itt normálisabbak lesznek az emberek. Mert egy Neubauten-koncertnél semmi nem mindegy, ott nem lehet közbetapsolni meg ordibálni, ha a dal csendet kíván, akkor kussnak kell lenni, mert “nem jön át” rendesen. Amúgy a társaság nagyon vegyes volt, fiúk-lányok, fiatalok-öregek, németek-külföldiek. Én pl. egy kedves olasz lánnyal beszélgettem, amíg vártunk a kapunyitásra, és utána nagyjából együtt is voltunk mindkét este.
A setlist nem volt annyira változatos, mint ahogy azt egy harmincéves jubileumi koncert esetében várná az ember, nagyjából azokat a dalokat játszották, amiket a legutóbbi, 2008-as Alles Wieder Offen turnén, és csak néhányat a régi nagy klasszikusok közül. A hipnotikus The Garden tökéletes választás volt nyitószámnak, ezt követte a Befindlichkeit des Landes, ami az egyik legütősebb daluk, ráadásul Berlinről szól, szóval a koncertindítás eszméletlen erősre sikerült. Utána ez az intenzitás sokszor “leült”, de egy két és félórás koncert esetében ez nem is nagyon lehetne másképp. Főleg a legutóbbi két albumról válogatták a számokat. A Nagorny Karabach-ot mindig untam, de a Dead Friends jól hangzott élőben, és nem mehetünk el szó nélkül Blixa 20 másodpercig kitartott, velőig hatoló sikolya mellett. Fogalmam sincs, hogy maradtak épek a hangszálai ennyi éven át.
Az újabb számok közé bedobtak egy-egy olyan hatalmas, régi közönségkedvencet, mint az Interimsliebenden vagy a Haus der Lüge, és improvizáltak is (Sehnsucht). A koncert előrehaladtával oldottabbak lettek, még Blixa is engedett valamicskét abból a komor gőgből, amellyel színpadra lépett, folyamatosan tartotta a kontaktot a közönséggel, és néha sztorizgatott Alex Hacke-val. A legdurvább N.U. Unruh volt, hihetetlen az az ember, egész este maximális energiával ugrált, játszott, színészkedett, ütötte a vasakat.
Én az Alles Wieder Offen album nagy egzisztencialista triászát szerettem volna leginkább hallani: Unvollständigkeit, Susej, Ich warte. Ha Blixa soha semmi mást nem ír, csak ezt a három számot, nekem már azzal is félisteni magasságokba emelkedik. A háromból kettőt kipipálhattam.
Az első ráadásblokkban a Headcleaner szépséges, monumentális zajorgiáját a melankolikus, érzéki Silence Is Sexy bensőséges csendjei ellensúlyozták, majd a banda újra kivonult. A második ráadásban a visszafogott Ein leichtes leises Saeuselnt egy másik nagyívű klasszikus, a Redukt követte, ami egyébként szintén nagy kedvencem. Végül még utoljára visszajöttek harmadszor is a Total Eclipse of the Sunnal. Végül Blixa a rá jellemző szerénységgel a következő aranyköpéssel búcsúzott a közönségtől: “Ha találkozol a teremtőddel, most már elmondhatod neki, hogy láttad a kedvenc zenekarát.”
Blixa Bargeld egy drama queen. Hol hisztis primadonnaként ordibált a hangmérnökkel és a roadokkal, hol affektálva flörtölt a közönséggel vagy éppen Alex Hacke-val, amit pedig a mikrofonnal művelt, az kimeríti az orális szex fogalmát. Ugyanakkor volt abban valami megindító báj, ahogy előhalászta a szemüvegét, valahányszor lehajolt a laptopjához. Tagadhatatlanul öregszik és hízik, de amikor rágyújtott a Silence Is Sexynél (ebbe a dalba be van építve az öngyújtó hangja meg az, ahogyan fújja a füstöt), kábé az összes csaj elélvezett az első sorokban.
A setlist így nézett ki:
– The Garden
– Die Befindlichkeit des Landes
– Von Wegen
– Die Interimsliebenden
– Nagorny Karabach
– Dead Friends
– Unvollständigkeit
– Installation #1
– Ich hatte ein Wort
– Haus der Lüge
– Let’s do It A DaDa
– Sabrina
– Susej
+
– Headcleaner
– Silence is Sexy
+
– Ein leichtes leises Saeuseln
– Redukt
+
– Total Eclipse of the Sun
KOMM AUF MEINE SONNENBARKE
Mela, Mela, Mela, Mela, Melancholia schwebt über der neuen Stadt und über dem Land: másnapra, vasárnap délutánra a Columbiadamm fái levetkőztek a feltámadó, esős szélben. Mintha egy másik évszakba csöppentem volna, úgy járkáltam a fázós-mélabús utcán, míg a kapunyitásra vártam a Columbia Clubnál.
Másodszor is sikerült jól helyezkednem, a második sorban álltam, kicsit a színpad baloldalán. A vasárnapi koncerten olyan számokat játszottak, amiket soha nem szoktak, vagy legalábbis nagyon ritkán. Ez a második este nagyobbat ütött, mint az első: feszes volt, koherens, intenzív és nagyon intim. A banda is ellazult – előző nap csak a ráadásra jöttek borospohárral, itt már eleve azzal indították a produkciót. Meg Rudi Moser mutatta, hogy tegnap óta megsérült a keze, bekötött kézzel nyomta végig a második koncertet. Blixa mondta, hogy “unpleasant körülmények közt” történt, mire a banda elkezdett röhögni, képzelem, mit művelhettek előző este.
A Sonnenbarke magával ragadó, katartikus trip-élménye után következett a legendás, régen hallott Seele brennt, a fiatal Blixa egyik ars poeticája:
„ich bei dem Konsum
in zwei Jahren tot bin
Alle Idole müssen sterben”
Nagy pillanat volt, mikor az idős Blixa átköltötte a fiatal Blixa dacosan dekadens sorát, és a “tot bin” helyett “tot gewesen wäre”-t mormolt, mintegy továbblépve a múltból a jövőbe. Utána a “nagy” Grundstück grandiózus zaját a melankolikus, csengő-bongó “kis” Grundstück vezette nyugvópontra. A ráadás szám pedig nem volt más, mint a Nancy Sinatrától kölcsönzött felelgetős duett, a Sand.
SETLIST:
– Sonnenbarke
– Seele brennt
– Grundstück
– “kleines Grundstück”
+
– Sand
A Neubauten koncertet Jochen Arbeit és N.U. Unruh szólóelőadása követte. Az első, na hát az tényleg egy echte elvont performansz volt, szado-mazo kellékekkel, gumicsirkével, műlábbal, trombitával és egyéb finomságokkal fűszerezve. Stupid Green – A road movie that goes nowhere: Jochen Arbeit és Vania Rovisco művésznő közös performansza láttán minden valamirevaló tarisznyás-sálas színháztudomány szakos veszprémi bölcsész megnyalta volna mind a tíz ujját. A madárcsontú Rovisco végig lábujjhegyen imbolygott, fúvós hangszerekbe beszélt, szado-mazo jelmezt öltött, négykézláb mászott. Közben Arbeit gitározott, cowboykalapban hintázott a hintaszékben egy gumicsirkét abuzálva. A kivetítőn hasonlóan bizarr, a performanszhoz tartozó filmjelenetek követték egymást. Martinával, az olasz lánnyal abban maradtunk, hogy “That was weird”. A zenei aláfestés egyébként tényleg jó volt.
N.U. Unruh Beating the Drum című performansza előtt elkezdték átrendezni nemcsak a színpadot, hanem az egész klubtermet, és a nézőtér egyharmadát is telerakták dobokkal, néztem, hogy na, ez mi a fene lesz, hát ennyi dobon nem tud játszani Unruh. Végül kiderült, hogyan kell elképzelni a dolgot: ment a zenei alap, Unruh dobolt fenn középen, mint egy sámán (lehunyt szemmel, totál transzba esve, gondolom, a tudatmódosítók is stimmeltek), és osztogatták az ütőket a közönségnek, és a rajongók beállhattak a többi dobhoz. Kurvanagy volt, tényleg, mint valami törzsi szertartás. Blixa mondta egyszer, hogy “We strip civilization of it’s culture, only a tribal drumming movement left in the end.” Na, ez pontosan erről szólt, levitte az embereket egy elemi, primitív létsíkra. Az volt a legnagyobb, hogy nem hangzavar lett belőle, hanem tényleg Unruh-val tudtak tartani a többiek is, halál jó volt az egész.
A koncerteket ott helyben rögzítették ők, és pen drive-on rögtön meg is lehetett vásárolni mp3-ban. Nagyon jól néz ki, egy kis szürke fémdoboz, rajta az együttes logójával, benne egy szintén szürke, logóval ellátott, 1 gigás pen drive. Szóval még a marketinghez is értenek. Mindenhez IS.
2010. október
Koncertutazó / Concert traveler 