Az ördög Pradát visel Lauren Weisberger azonos című regényének 2006-os filmadaptációja nagy sikert aratott a mozikban, sőt, még a díjátadókon is jól szerepelt. Több BAFTA-, Golden Globe- és Oscar-díjra is jelölték, Meryl Streep meg is kapta érte a legjobb színésznőnek járó Golden Globe-ot. A történet pikantériája, hogy Weisberger korábban Anna Wintournak, az amerikai Vogue magazin szerkesztőjének, a divatvilág leghírhedtebb és legbefolyásosabb asszonyának asszisztenseként dolgozott, és róla mintázta regénye antagonistáját, Mirandát. Miranda egy kitalált legendás divatlap főszerkesztője, nagyhatalmú, kíméletlen, szekánt főnökasszony, aki szarrá zsigereli a beosztottjait. Az Anna Wintour és Miranda közti párhuzam letagadhatatlan, és ez a sztori akár érdekes is lehetne, engem mégse nyűgözött le.

A történet ezerszer látott kliséhalmaz. Betty Andy, a csúnya lány (Anne Hathaway) komoly újságíró akar lenni, ennek ellenére a legmenőbb divatlapnál kezd dolgozni úgy, hogy gőze sincs a divatról, és nem is tartja sokra ezt a szektort. (Nálam már ezen a ponton kisiklott a történet.) Elszántan lavírozik Miranda, a Kíméletlen Főnökasszony (Meryl Streep) szekatúrája, és Jóravaló, De Nem Sikkes Barátainak elvárásai között. Minő meglepetés, Andy, aki a film elején még megkérdi, mi az a szempillaspirál, néhány hónap alatt a legstílusosabb éldolgozó lesz, de ami még fontosabb: elkezdi becsülni kezdetben lenézett munkáját. Közben megjelenik a Kötelező Menőpasi, Christian (Simon Baker), aki a béna csajozós dumája ellenére is toronymagasan jobb parti, mint Andy kollégiumi rendszergazda külsejű pasija, ráadásul író, és minden hollywoodi forgatókönyvíró tudja, hogy az okos lányok buknak az írókra. Sok áldozatot követelő karrierje szükségszerűen eltávolítja Andyt a régi barátaitól, így végül döntenie kell, mi a fontos számára, és mivel számtalanszor láttuk már ezt a történetet, mind tudjuk, hogyan fog dönteni.

Az egyetlen dolog, ami nem középszerű ebben a filmben, az a Kíméletlen Főnökasszonyt játszó Meryl Streep. Ő első osztályú, és képes életet lehelni Miranda karakterébe, úgy árnyalni, hogy több legyen egy elviselhetetlen hárpiánál. A többi száz sebből vérzik, gondolok itt elsősorban a történetvezetésre és a film által közvetített üzenetekre, tanulságokra. Mi a fenéért akar ennél a divatlapnál dolgozni Andy, amikor egész más területen képzeli el a jövőjét? Higgyem el, hogy tényleg nem tudja, mi az a szempillaspirál? Higgyem el, hogy így fel is veszik abba a pozícióba, amiért amúgy nála sokkal divatosabb, kompetensebb nők ölik egymást? Elvileg ez egy romantikus vígjáték, nem sci-fi… Szeretem a meséket, és nem szokott problémám lenni a suspension of disbelieffel, vagyis a fiktív világba való belehelyezkedés során fel tudom függeszteni a hitetlenkedést – ha cserébe kapok valamit, és tényleg magával ragad az a fiktív világ. Itt sajnos ez nem történt meg, maradt a hitetlenkedés.

Higgyem el, hogy a ropilábú Anne Hathaway-t lekövérlányozzák a divatpicsa kollégák, miközben, állítom, hogy véznább, mint a filmben szintén felbukkanó Gisele Bündchen? És higgyem el, hogy az a helyes, ha Andy a kretén barátait választja? Azokat, akik egy percig nem álltak mellette, szívatták, az első félreérthető jelre magára hagyták? Ha ilyen barátaim lennének, és ilyen idióta pasim, én biza maradtam volna Meryl Streep asszisztense, és visszabújtam volna Simon Baker ágyába. Különösen azért ilyen nehezen hihető ez a happy end, mert Andy a végére már egyértelműen tiszteli a főnöknőjét, igaz, nem akar olyanná válni, mint ő, de hát az nem is lenne törvényszerű.

A film nagy sikere alapján feltételezem, hogy a nézők többsége simán felül tud emelkedni ezeken a tényezőkön, és élvezni tudja, de számomra a legfontosabb tanulság Az ördög Pradát visel kapcsán az, hogy most már tényleg hanyagolnom kéne az úgynevezett „csajos” filmeket, mert csak felbasznak agyilag.

2010. november 09.