Olyan csúnyán nekimentek a kritikák ennek a filmnek, hogy muszáj megvédenem. Ártalmatlan, egyszer használatos, szórakoztató műfajkevercs ez (több bent a kaland és romantika, mint a sci-fi), és semmiképpen sem az a sátánian gonosz nőelnyomó celluloidszörny, amelynek sokhelyütt beállítják. Az Indexen a főhőst egyenesen az amstetteni rémhez hasonlították, ami szerintem már tényleg nevetséges túlzás. A helyzet egyáltalán nem ennyire rossz, ráadásul gyanítom, hogy a film kedvezőtlen fogadtatása részben betudható annak, hogy a trailer egész mást ígért műfajilag, mint amit végül a film nyújtott.

Adott egy szép, sci-fi felütés: valamikor a távoli jövőben az Avalon űrhajó megállíthatatlanul halad az űrben az emberiség egyik gyarmatbolygója felé, fedélzetén a személyzettel, és 5000 utassal, akik majd ezt a bolygót be fogják népesíteni. Az odaút 120 évig tart, s mindenki hibernálva várja az ébresztőt, csakhogy egy hiba folytán az egyik utas, Jim (Chris Pratt) 90 évvel korábban ébred fel a kelleténél.

A trailer, emlékszem, egyértelműen sugallta, hogy valami konspiráció lesz amögött, hogy Jim korábban ébredt fel, és van valahol egy ellenség, akinek vélhetően van valami célja. Ezzel szemben a film teljesen más irányban halad, és egész más stílusban: a drámai felütést romantikus vígjáték, majd kalandfilm követi. Nincs antagonista, akit le kéne győzni, nincs valamiféle konspiráló háttérakarat, csak a sorsszerűség.

A trailerrel összeegyeztethetetlen cselekményen kívül persze a legélesebb bírálatokat Jim döntése miatt kapta a film. Merthogy Jim egy évig bírja ki egyedül a hajón, megtesz mindent, ami tőle telik, hogy megoldást találjon a helyzetére, de nem jár sikerrel, el kell fogadnia, hogy bizony egyedül fogja leélni az életét, mindennemű emberi kontaktus nélkül, és meg fog halni, mielőtt az Avalon elérné az úticélját. A magány és a kétségbeesés egyre mélyebb stációit bejárva Jim végül úgy dönt, hogy felébreszt egy másik utast, egy nőt, aki a társa lehet – Aurorát (Jennifer Lawrence). Ezzel a döntéssel elveszi a nő további életét, arra ítéli, hogy vele élje le hátralévő napjait az űrhajón, eredeti úticéljukat soha el nem érve. Súlyos kezdet ez egy románcnak!

A maga suta és egyszerű módján a film igenis foglalkozik a moralitással. Jim tudja, hogy helytelen, amit tesz, tipródik is rajta eleget, mind tudjuk, hogy helytelen, amit tesz, az ég szerelmére, még az android csapos (Michael Sheen) is tudja, hogy helytelen, amit Jim tesz! Utána jön a lelkifurdalás, majd a bűnhődés. Nyilván ne várjunk görög sorstragédiát vagy Shakespeare-i mélységeket egy popcornfilmtől, de szerintem ez az egész szituáció tisztességesen be van mutatva, hihető és átélhető, ahogyan Jim eljut Aurora felébresztéséig. Vannak itt más butaságok, amelyeket fel lehet róni a filmnek (5250 ember a fedélzeten, és egyetlen orvosi kapszula? Téényleg?), szóval ne forgassuk már ki ezt a teljesen szélsőséges körülmények között született döntést (Az ember mint társas lény, ugye. Emlékszünk, amikor Tom Hanks a Számkivetett című filmben arcot rajzolt a labdának, hogy tudjon kihez beszélni a lakatlan szigeten?)

Lehetett volna egy filozofikusabb sci-fit csinálni ebből a történetből, mondjuk olyan befejezéssel, hogy Jim meghal, Aurora pedig egyedül maradva elveszti a józan eszét, éppen úgy, mint az elején Jim, s ő is felébreszt valakit társnak. Sajnos azonban nincs ennyire ütős vége a filmnek, de azért elégedettek lehetünk, mert nem is a leggiccsesebb verziót választották az alkotók, a finálé tulajdonképpen elég merészre sikerült.

A látvány végig nagyon rendben van, az Avalon kívül-belül egyenesen lenyűgöző. Chris Pratt szimpatikus főhős, a Jennifer Lawrence körüli felhajtást viszont továbbra sem értem. Kár, hogy nem hoztak ki többet ebből a filmből, de így nem több egy felejthető, kellemes, délutáni szórakozásnál.

A nőelnyomást e filmre kiáltóknak pedig tisztelettel üzenném, hogy ha Jim meleg lett volna, akkor egy másik meleg férfit ébreszt fel. Ennyi az egész.

2017. január 15.