Mindig is érdekeltek a pszichothrillerek, a pszichiátriai betegségekkel küzdő szereplők, és a film szinopszisát olvasva rögtön el is döntöttem, hogy megnézem. Leginkább egy kétórás Gyilkos elmék-epizódra számítottam, és olyan nagyon nem is lőttem mellé – csak annyiban, hogy ez bizony egy M. Night Shyamalan-film, a levitézlett, de mostanság ismét magára találó indiai mester maga írta és rendezte, márpedig az ő rémmeséiben a legtöbb esetben ott bujkál a természetfeletti. Tehát a Gyilkos elmék-koncepcióba képzeljünk oda némi X-aktákat is, és akkor már helyben vagyunk.

A Széttörve főhőse, vagyis főhősei, Kevin (James McAvoy), aki 23 különböző személyiséggel rendelkezik. E 23 személyiség közül két domináns veszi át az uralmat, háttérbe szorítva a többieket. Ők ketten (a kényszerbeteg Dennis és a szigorú Miss Patricia) hisznek egy 24. személyiség, a Szörny létezésében, és várják, hogy felszínre törjön. Dennis elrabol három tinilányt, áldozatként a Szörnynek. A fő cselekményszálon tehát láthatjuk, ahogy a lányok megpróbálnak megszökni tőle, és közben rájönnek, hogy a fogvatartójuknak több személyisége is van. A második cselekményszálon láthatjuk Kevin pszichiáterét, aki a múltban mindent megtett, hogy segítsen Kevinnek, és még mindig azért küzd, hogy szakmai berkekben elfogadtassa Kevin betegségének, a disszociatív személyiségzavarnak a létét, mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy tényleg van ilyen betegség. A doktornőt lenyűgözi Kevin, és tőle hangzik el a film két fontos gondolata is. Az egyik, hogy a társadalmi összvélekedéssel ellentétben mi van, ha ezek a pszichiátriai betegek nem kevesebbek, hanem éppen hogy többek, értékesebbek, mint a többi ember? A másik gondolat abból indul ki, hogy a különböző személyiségek különböző testi tulajdonságokkal is képesek rendelkezni (legalábbis a filmben látottak szerint), holott egyazon testen osztoznak. Kevinnek van olyan személyisége, aki cukorbeteg, s amikor ő van felszínen, akkor be kell adnia magának az inzulint, ám a többi személyiség felszínre jövetelekor erre nincs szüksége, a cukorbetegség eltűnik. A doktornőt ez a jelenség különösen lenyűgözi, s felteszi a kérdést, hogy vajon tényleg azzá válhatunk-e, amivé akarunk? Hiszen Kevinnek az elméje parancsára előjön, majd eltűnik a cukorbetegsége! Hol a határ? Meddig tudja kitágítani annak határát, amivé válni tud? Egyáltalán, van-e határ? S nem pontosan ez az, amit mi, hétköznapi emberek természetfölöttinek nevezünk?

Ez utóbbi kérdéskör eszkalálódik a film fináléjában, kicsit átcsapva természetfölötti horrorba, és valóban akad pár WTF perc, de ennek ellenére nekem összességében nagyon tetszett a film. Érdekes, izgalmas, jól felépített, még ha a végjáték néhol furcsának is hat. James McAvoy pedig fantasztikusat alakít ebben az összetett és érdekes szerepben, elviszi a hátán az egész filmet. M. Night Shyamalan összeteheti a két kezét, hogy megnyerte őt főszereplőnek.

Nagyon tudom tisztelni azokat a rendezőket, akik olyan egyedi stílusjegyekkel dolgoznak, hogy néhány perc alapján is azonnal felismerni, hogy az adott film az ő kezük nyomát viseli (lásd Quentin Tarantino, ugye). M. Night Shyamalan is így indult, és ezzel a filmmel talán visszatalál a régi útra. Mondhatni: ő is kitágíthatja a személyiségének korlátait, hogy azzá válhasson, amivé akar. Én bízom benne, hogy így lesz, és biztos, hogy meg fogom nézni a következő filmjét is.

Összességében tehát nem állítom, hogy ez az évszázad thrillerje, de kifejezetten jól sikerült darab egy nagyon érdekes, misztikumba hajló témával és egy brillírozó főszereplővel. Ajánlom azoknak, akik szeretik az ilyen “pszicho” témákat; azoknak, akik szeretik James McAvoyt; és azoknak, akik még hisznek benne, hogy M. Night Shyamalan egyszer ismét jó filmeket fog csinálni.

2017. február 18.