Az Élet (Life) című sci-fi horror pontosan azt adta, amit a trailere ígért: egy sótlan, klisés Alien-koppintást, ami azért nem nevezhető rossznak, sőt, egészen vállalható, egyszeri szórakozás. A történetet és a karaktereket ezerszer láttuk már ennél jobb filmekben (az Alienen kívül én főleg a Gravitációra ismertem rá bizonyos jelenetekben). A látvány ugyan pofás, de nem nagyon értem, miért kellett leforgatni ezt a filmet, vélhetően jó sok pénzből, ekkora nevekkel (Jake Gyllenhaal, Ryan Reynolds), mert újdonságot végképp nem nyújt.

A roppant eredeti történet szerint a Nemzetközi Űrállomás hat asztronautája, akik ennél politikailag korrektebben nem is lehetnének összeállítva (fekete angol mozgássérült, orosz parancsnoknő, szűkszavú japán, amerikai exkatona…) befog egy Marsról származó mintát, amelyben egy cuki egysejtűre bukkannak. A Föld boldogan fogadja a hírt, a bizonyosságot a földönkívüli élet létezésére, s kis marsi barátunkat el is nevezik Calvinnek. Calvin az asztronauták gondoskodásának köszönhetően nőni kezd, polipszerű külsőt ölt, és okosodik. Bárki, aki kettőnél több horrorfilmet látott életében, sejtheti, hogy Calvint MÉG MOST kéne kihajítani a picsába, de hőseink későn kapcsolnak (a forgatókönyvírókkal ellentétben ők nyilván nem látták az Alient). Hamarosan kénytelenek felvenni a harcot Calvinnel, ráadásul annak tudatában, hogy nem az lesz a legnagyobb kudarc, ha őket kinyírja, hanem az, ha leszabadul a Földre.

Az űrállomás látványa teljesen rendben volt, tetszett, hogy abszolút realisztikus, semmi csillivilli, a sztori akár valóban megtörténhetne már most a Nemzetközi Űrállomáson. Az is tetszett, hogy az asztronauták végig a súlytalanságban lebegve küszködték végig a filmet.

A klausztrofób hangulatú űrbéli trancsírt egy egészen decens befejezéssel fejelik meg, ami nálam mindenképp javított a film értékelésén.

2017. március 29.