Az Einstürzende Neubauten kétestés koncertekből álló, harmincéves jubileumi turnéja 2011-ben is folytatódott. A 2010-es berlini koncert után ezúttal Münchenbe utaztam, hogy láthassam őket.

A buszom május 29-én, vasárnap hajnali 5:15-kor tett le a müncheni buszpályaudvaron, és rögtön meg is találtam a hostelemet, 6 előtt már becsekkoltam, de a szobát csak délután 2 után lehetett elfoglalni, úgyhogy rögtön városnézős szabad programmal indítottam a napot. Elindultam a hosteltől a Karlsplatzon át a hosszú bevásárlóutcán, végig a Marienplatzon át, ahol a híres városháza van, egészen az Isar folyóig. Ott megkerestem a koncerthelyszínt, az Isar partján, a zöld fás-bokros susnyás kellős közepén van a Muffatwerk épülete, a Népfürdő mellett. Aztán még sétálgattam a folyóparton egy jó darabon. Nagyon tetszett, hogy ennyi ott a zöld, tiszta dzsindzsás a folyópart, vannak parkok, ahol le lehet ülni meg minden (a városban nincsenek padok, ezt már észrevettem, a nyugati fogyasztói társadalomban nem lehet csak úgy leülni az utcán, üljél be valahová, fogyassz és fizess). Rám nem jellemző módon egyszer sem tévedtem el, simán megtaláltam a pályaudvartól a hostelt, a hosteltől meg a Muffatwerket. Az igazság kedvéért meg kell említenem, hogy ez az egész egyetlen, hosszú, nyílenegyenes útszakasz keresztül a városon, de nem hiszem, hogy ez kisebbíti az érdemeimet.

Vasárnap még elmentem az angolkertbe, ami München egyik büszkesége, egy bazinagy park, ami kétszer akkora, mint a New York-i Central Park. Ott mászkáltam, és egyszercsak egy rettenetes, giccses tévéfilmbe csöppentem: a fák közti tisztáson egy kínai torony árnyékában rengeteg fapadnál boldog családok üldögéltek nevetgélve, és valami szörnyű sramlizenére koccintgattak a nagy söröskorsóikkal miközben kutyák és gyerekek futkároztak a padok körül. Gyorsan menekülőre is fogtam. A Marienplatzhoz visszaérve bementem a játékmúzeumba macikat, pirinyó babaházakat meg játékkatonákat nézegetni.

Hétfőn vásárolgattam egy kicsit, és várost néztem még, tartottam magam a Karlsplatz-Marienplatz-Isartor csapáshoz, csak megnézegettem az ezekből nyíló mellékutcácskákat. Nekem nagyon bejött ez a sétálóutcás városrész, igazi forgatag volt, árusokkal, mutatványosokkal, utcai zenészekkel meg mindennel.

Kedden kimentem Dachauba. Egy Gordon nevű ír pasi mindennap szervez túrát, ehhez csatlakoztam. Gordon a téma szakértője, úgy viszonyul hozzá, hogy tanulni kell róla, tanulni kell belőle, és ő nem azért viszi oda a turistákat, hogy szörnyülködjenek meg bűntudatot érezzenek, hanem tényleg oktatási célja van. Azért tartja különösen fontosnak Dachaut, mert az volt a legelső koncentrációs tábor (1933-ban nyitották), ez volt a modell, ahonnan kiindulva az egész táborrendszert létrehozták. Az egész tábor nagyon érdekes, úgy értem, annyira látszik, hogy ez a németek szemszögéből lett rekonstruálva, egészen más a hangulata, mint Auschwitznak. Szóval az látszik rajta, hogy megpróbálták széppé tenni, ez így hülyén hangzik, tudom, de nem tudom másképp leírni. Persze ott vannak az őrtornyok meg a barakkok helye meg a múzeum, ami bemutatja, mi történt ott, és ott van a gázkamra és a krematórium, ami eredeti, ahhoz anno nem nyúltak az amerikaiak. De körbeültették fákkal, a gázkamra környéke parkosítva van, hisz az lényegében egy tömegsír, sokezer ember hamvát szórták oda, és most olyan, mint egy szépen rendben tartott temető, virágokkal, síremlékekkel. Szóval míg Auschwitzban kizárólag az áldozatok szemszögéből látjuk a dolgokat és úgy van rekonstruálva a tábor, hogy a látogató átérezze (nyilván ez ott érthető, hisz az Lengyelország), itt Dachauban meg érződik a németek erőfeszítése, ahogy próbálták ezt valahogy jóvátenni, érződik, hogy ezt a háború utáni generációknak mekkora trauma volt feldolgozni, tényleg egy különleges élmény volt az egész. Gordon nagyon ott van a szeren, jól beszélt, és ami fontos: nagyon szépen és érthetően is, úgyhogy mindig tudtam követni, amit mond. Örülök, hogy elmentem.

Első utam Münchenbe (2011), 2. rész: a Neubauten még mindig 30 éves