Hétfő és kedd este volt a Neubauten koncert. Hétfőn jó korán odaértem a susnyásba a Muffatwerkhez, és az együttes majdnem összes tagjával összefutottam, amíg a kapunyitásra vártam. (Blixa kivételével persze: ő nem keveredik a pórnéppel.) N.U. Unruh kint ácsorgott a bejáratnál, és beszélgetett pár fazonnal, Alex Hacke a feleségével sétálgatott kézenfogva, Jochen Arbeit szintén nővel volt, Rudi Moser pedig egyedül. A kapunál találkoztam Martinával, a helyes olasz lánnyal, akit Berlinben ismertem meg az októberi Neubauten koncerten. (Facebookon már egyeztettünk, hogy okvetlenül fussunk össze most is.) Kapunyitás után sikerült is jó helyet szereznünk: első sorban álltunk a kordonnál, kicsit balra, közvetlenül Alex Hacke előtt. Martina egyébként tök érdekes dolgokat mesélt arról, hogyan látja most Olaszországot. Hogy a fiataloknak nincs jövője, és külföldre kell menniük, ha jól akarnak élni. Hogy nincs munka, hogy csak úgy érvényesülhetsz, ha megfelelő helyre születsz vagy mész férjhez. Hogy egy idióta rezsim van uralmon, és nincs alternatíva másikat választani. Nem ismerős ez valahonnan? Számomra meglepő volt, mert innen, Magyarországról nézve kinek jutna eszébe az olaszokat hozzánk hasonlítani? Nekem legalábbis biztos nem. Szóval Martina külföldön képzeli el a jövőjét, és szereti Németországot.

Hétfő este volt tehát a 2 és fél órás jubileumi nagykoncert. Nem sokat tököltek: ugyanazt a show-t adták, mint a tavaly őszi turnén, persze számítottam rá, és nem is volt ezzel semmi problémám, jó volt megint átélni azt, amit Berlinben. Tavaly ősz óta Alex Hacke beújított egy új tetoválást, ami nem szép, ámde legalább olyan ocsmány, mint a már meglévők. A hasára varratta hatalmas betűkkel, hogy SILENCE.  Rudi Moser tökig kigombolt ingben gondoskodott a napi betevő eyecandyről. Martinával megegyeztünk, hogy “way too lean, but very good looking guy”.

Blixa a szokásos gőgös, életunt, “itt-vagyok-pedig-jobb-dolgom-is-lenne-ám-úgyhogy-dobjátok-hanyatt-magatokat” arckifejezéssel kezdte a koncertet, hihetetlen pózer az az ember, igazi primadonna. Utána elnézést kért a késésükért, de “előtte muszáj volt inniuk”. Többször sztorizott a koncert alatt, bemutatta az általuk készített/guberált extrém hangszereket, meg Alex Hacke-val marháskodott, nagyon látszott, hogy milyen közel állnak egymáshoz, mintha testvérek lennének.  Blixa egyszer még a kislányát is emlegette, szemmel láthatóan odáig van érte, ezt is megértük: végre egy nő, aki elcsavarta a fejét. Az est további részében megpróbáltam kiverni a fejemből a szörnyű képet, amint Blixa susogós mackóban ül a reggelizőasztalnál és bébiételt keverget.

A katarzis az utolsó szám, a Susej első “Ajulellah”-jánál jött el. “Wir müssen alles rückwärts gängig machen“, ó igen. Századszor hallva is le tud nyűgözni, és egyszerűen nem értem, hogy kerülhette el egy csomó rajongó figyelmét, hogy Blixa a hajdani csörömpölős-ordibálós korszaka óta kész filozófussá érett. Volt pár balfasz a nézőtéren, akik csak a zajra voltak kíváncsiak, és közbeszóltak, mikor Blixa beszélt, aki természetesen zokon vette. Az egyik ráadás szám, a Silence Is Sexy pedig úgy van felépítve, hogy a benne lévő csendek alatt kussnak kell lenni, különben nem működik a szám úgy, ahogy kellene, és a zajongó balfaszoknak köszönhetően nem is tudták rendesen előadni. Nem is értem ezeket: akik nem képesek felfogni, hogy ehhez a számhoz kellenek a beépített csendek, azok mit keresnek egyáltalán egy Neubauten koncerten? Húzzanak diszkóba, vagy mittudomén. Nem csoda, hogy Blixa kiakadt, de persze nem kellett félteni. A második ráadásra visszatérve átkapcsolt fúria-üzemmódba, és úgy lebaszta a zajongókat, mint a pengős malacot. De ezt úgy képzeljétek el, hogy egy többperces konkrét performanszot kerekített belőle, teátrális mozdulatokkal, túljátszott hangsúlyozással, egy külön műsorszám lett. Utána egy lassú szám következett volna a ráadáslistában, ezt jó érzékkel átugrották, és lenyomták az utolsó két ráadást, a kimaradt számot pedig a kedd esti kiskoncert elején adták elő.

Kedden zuhogott az eső, és ezúttal abszolút elsőként érkeztem a helyszínre, ebben mondjuk az is közrejátszott, hogy elfelejtették közzétenni a kezdés pontos időpontját. A külső kapu nyitva volt, ott várakoztam, hogy ne ázzak szarrá. Innen nyílott egy kis előtér, onnan pedig a koncertterem ajtaja, ami nyitva volt, és akkor pakolászták a színpadra a cuccokat. Na, akkor láttam Blixát a belső ajtóban, rövidujjú ing volt rajt, az öltöny és mellény még nem, és egy esernyőt fogott. Újabb rejtélyes momentum: minek az neki? Azt hittem, őt kikerülik az esőcseppek.

Kedd este nem volt kordon a színpad előtt, és el tudtam foglalni a legelső sor abszolút középső helyét, közvetlenül Blixa mikrofonja előtt.  Közvetlenül a színpadra könyökölhettem, és Blixa olyan közel volt hozzám, hogy még az öltönye apró virágmintáját is tisztán ki tudtam venni (kb. ő az egyetlen ember a világon, aki még egy virágmintás öltönyt is elegánsan tud viselni. Amikor lehajolt a laptophoz, akár meg tudtam volna érinteni az arcát. Ebben a pillanatban mutatkozott meg rajta a régi arca. Ő nagyon sokat változott, ahogy öregedett, de amikor egészen közelről, kicsit profilból láthattam, váratlanul felfedeztem a fiatal Blixa vonásait a romok alatt. Érdekes módon nem a kilencvenes évekbeli arcát, hanem a fiatal, nyolcvanas évekbelit. Biztos közrejátszott a világítás, meg hogy pont olyan arcot vághatott, mint amit a régi videókon láttam, mindenesetre nagyon érdekes, kitüntetett pillanat volt.

A második este olyan számokat játszottak, amiket soha nem szoktak, vagy csak nagyon régen, plusz a hétfőn kihagyott lassú számot. Nagyon intim és intenzív volt az egész, csak túl rövid. Van egy legendás számuk, a Seele brennt, ezt is előadták. Rudi halál lazán, törökülésben, cigarettával a szájában dobolt a benzineskannákon, Blixa pedig az ominózus “két éven belül halott leszek, az idoloknak meg kell halniuk” szövegrésznél a “tot bin” helyett “tot gewesen wäre’-t mondott, valami elképesztően kéjes diadallal: lám, élek! Hiába kéne már rég halottnak lennem, én mégis túléltem. Micsoda gőg! Micsoda hübriszbe hajló, humorba mártott önelégültség! Ez Blixa.

A rövid Neubauten koncert után következett két szólóperformansz a tagoktól. Először Jochen Arbeit, a gitáros adott elő egy vendégművésszel egy olyan elborult, másik dimenzióból előhívott hangorgiát, amit még én se neveznék zenének, maximum irányított zajnak. Úgy tudnám leírni, mintha azt a feladatot kapták volna, hogy teljesen betépve írjanak új filmzenét a 2001 Űrodüsszeiához. Kezdek rájönni, hogy az egész bandában Arbeit a legelborultabb fazon, pedig nem gyenge a felhozatal.

Végül következett N.U. Unruh dobos-transzbaesős performansza, ami már Berlinben is nagyon bejött. Felállították a dobasztalokat, és dobverőket osztogattak a rajongóknak, ezúttal nekem is jutott, és beálltam én is dobolni, nagyon állat volt! Közös örömködés volt ez a rajongókkal, Alex Hacke is beállt közénk dobolni, Danielle de Picciotto pedig filmezett. Unruh néha lejött a színpadról, és minden asztalhoz beállt egy kicsit, egyszer mellém is. Sajnos a dobverőket a végén visszaszedték, nem tudtam megtartani, amivel doboltam, de később a metróban találkoztam egy német sráccal, aki összegyűjtött három sérült dobverőt (gondolom, a hibásakat le lehetett nyúlni). Együtt mentünk a központi pályaudvarig, és mivel szépen néztem rá, nekem adott egyet.

A hétfő-keddi eufória után következett a szerdai nap, mikoris rejtélyes módon egy Terry Gilliam filmbe csöppentem. Szerda reggel arra ébredtem, hogy a recepciós srác a szobánk közepén áll, mint Hercule Poirot, és nyomoz, hogy “ki tette”. Nyolcágyas dorm roomban voltam, amihez tartozott saját fürdőszoba. Lassan felfogtam, hogy az éjjel valaki csinált valamit a fürdőszobában, és ha nem vallja be valaki, akkor mindannyiunknak fejenként 10 euró büntetést kell fizetni. Kiderült, hogy valamelyik kedves szobatársam beleszart a zuhanyzótálcába. A recepciós Poirot az egyik srácot gyanúsította meg, mert látványosan nyúzott fejjel, ruhástul feküdt az ágyán, és ő jött haza a legkésőbb közülünk, de természetesen senki nem vállalta magára, úgyhogy kénytelen voltam én is leperkálni a 10 eurót – szó szerint a más szaráért. Hogy most aludtam utoljára dorm roomban, az sicher!

A második Terry Gilliames élmény a buszpályaudvaron várakozva ért. Este 8 körül elkezdtem futkosni, mint a mérgezett egér, hogy kiderítsem, melyik állásról fog indulni a buszom, mikor magyar beszédet hallottam, és megszólítottam a váróban ténfergő honfitársakat. Két magyar hajléktalan volt. Az egyik hamar lelépett, de a másikkal egészen buszindulásig beszélgettem. Na, ő tipikus Terry Gilliam-figura volt: a csavargó a társadalom pereméről, aki a világ minden bölcsességét a vállán hordozza. Arany Jánosról, Madáchról, Huxley Szép új világáról, Dachauról beszélgettünk. Elmesélte, hogy kétszer elvált Magyarországon, aztán kijött külföldre csavarogni. 2-3 hónapot tölt egy-egy városban, aztán továbbáll. Megvannak a kis trükkjei, a túlélési stratégiái. Például a váróban volt egy WC. Be kellett dobni egy 50 centest, akkor a forgóajtó beengedett, kifelé pedig kiengedett a másik forgóajtó. András, a csavargó azzal bizniszelt, hogy azt mondta az embereknek, hogy nem működik az automata, adják neki az 50 centest, ő pedig beengedte őket a kifelé vezető forgóajtónál, amin amúgy tényleg egyszerűen be lehet slisszanni. Amúgy elsősorban a reptér meg a vonatpályaudvar környékén szokott lenni, mert a németek nagyon nagyvonalúak, pl. bárki szívesen ad neki egy szál cigit, ha kér, azt mondta, tíz perc alatt simán összeszed egy doboznyi cigit. A turisták messze nem ilyen gálánsak. Ezenkívül sörösdobozokat gyűjtöget, aminek darabja visszaváltva 25 cent, tehát négy üres beváltott doboz árából akár tud venni egy doboz sört. A németeknek ez nem összeg, ők simán eldobják az üres dobozokat, üvegeket, így András több szatyornyit tud összeszedni naponta. Akartam neki adni valamit, de nem fogadott el tőlem semmit, csak az 50 centest, amiért beengedett a WC-re. Megvárta amíg felszállok a buszra, és integetett. Azt mondta, Münchenből Frankfurtba megy tovább, aztán szeretne valami meleg mediterrán országba is eljutni. Remélem, nem esik baja.

A buszom 23:00-kor indult… volna, ha nem késett volna 45 percet. Végül beállt, és lepattant róla három bolgár sofőr, akik lelkesen magyaráztak… bolgárul. Mint kiderült, egyáltalán semmilyen más nyelven nem tudott egyikük sem, de még minimális töredékszavakat se. A busz végállomása Várna volt. Szerencsére az egyik várakozó értett valamicskét bolgárul, és kiderült, hogy várnunk kell, mert “túl sokan vannak a buszon”. Csakugyan néhánnyal több jegyet adtak el, mint amennyit lehetett volna, és kurvanagy szerencsém van, hogy csak néhánnyal, mert nem tudom, mit csináltam volna, ha kint hagynak Münchenben 2 euróval a zsebemben. Az első 8 ülés a sofőröknek van fenntartva, ezt láttam idefelé is, ott tudnak aludni, ott van a cuccuk meg minden. Na, engem ide tuszkoltak be, előre, mellettem az egyik váltósofőr aludt. Nagy nehezen bepakolták az utasokat, és 74 perces késéssel elindultunk. A sofőrök gyakran beszéltek a hangosbemondóba, amiből természetesen egy árva szót sem értettem, és ezzel baromira nem voltam egyedül. Komolyan csodálkozom, hogy végül egy darabban hazahoztak Győrbe, és még a csomagom sem veszett el.

Dióhéjban tehát összefoglalva az utam magvas tanulságai:

  • Ha az Eurolines-szal akartok utazni, feltétlenül tanuljatok meg előtte bolgárul!
  • Felejtsétek el a dorm. roomot, vagy vigyetek háromszor annyi költőpénzt, mint amit amúgy rászánnátok, mert sose lehet tudni, mi vár rátok reggel a közös fürdőszobában!
  • Ha külföldön szeretnétek találni egy honfitársat, akivel magyarul tudtok beszélgetni, csak szólítsátok le az első utatokba kerülő hajléktalant!

2011. június 03.

Feldolgozás…
Sikeres feliratkozás