Nur zur Erinnerung: Blixa Bargeld és Teho Teardo Budapesten (2013)

Október 6-án Blixa Bargeld, a germán félisten, megtisztelte jelenlétével a Trafót. Ezúttal nem az együttesével (Einstürzende Neubauten – a német indusztriál alfája és omegája) jött, hanem az új szólóprojektjét hozta, melyet egy Teho Teardo nevű olasz művésszel közösen készített. Szerény véleményem szerint a legjobb dolog, ami történhetett Blixával az az, hogy összeakadt Teardóval, mert a közös, Still Smiling című albumuk simán a legjobb szólóprojekt, amit Blixa valaha is produkált.

Már megvolt az album a koncert előtt is, és nem tudtam betelni vele, annyira jó, annyira szép és annyira zeneszerű – az utóbbi különösen Blixa többi művészi produktumához hasonlítva szembetűnő. Műfajilag valami elektronika/klasszikus keverék, az elektronikus eszközökön kívül gitár és vonósnégyes (de legtöbbször csak a cselló) uralja a hangzást, megadva a kellően melankolikus (de nem depresszív!), merengő atmoszférát.

A dalokban megjelennek Blixa olyan megszokott témái, mint a kozmikus távlatok vagy az emlékezés által való visszafelé értelmezés, csak ezúttal nem kíméletlen fémcsörömpölés és ipari zörejek által aláfestve, hanem egy jóval finomabb és búsabb zenei köntösben. A Nur zur Erinnerung című dalban pl. a földtörténeti korokat sorolja visszafelé sorrendben.

Nem áll ez szöges ellentétben azzal, amit a Neubautennel szokott létrehozni, korántsem, de nyilván ebben érződik Teho Teardo befolyása a projektre. Az album háromnyelvű: Blixa olaszul, németül és angolul csinálja azt, amit a kritikák “szuggesztív énekbeszédnek” neveznek. Ez a kultúrakeveredés, nyelvi és gondolkodásbeli oda-vissza játék adja az album sava-borsát. Mindezt pedig olyan bölcsen és hitelesen képesek tálalni, hogy le a kalappal. Van egy What if… című dal az albumon, ez pl. egy öngyilkos merénylőben felmerülő kétségeket énekli meg (“Mi van, ha a paradicsomban nem is várnak hurik?”, “Mi van, ha az egész csak egy tévedés, csak egy fordítási hiba?”) Ebben a dalban olyan mérhetetlen szomorúság és csendes kétségbeesés van, hogy azt elmondani nem tudom. A témaválasztás pedig egyenesen döbbenetes (mármint Blixához képest), és az ilyen dalok miatt mondom azt, hogy Teho Teardo a legjobb dolog, ami történhetett Blixával.

Nagyon vártam hát, hogy hallhassam ezt a projektet élőben, és már az elején szerencsém volt, mert könnyedén be tudtam slisszolni az első sor közepére, úgyhogy a lehető legközelebb ülve nézhettem a performanszot, ami végül életem egyik legjobb koncertélménye lett.

Biztos nagyban közrejátszott ebben az, hogy Blixát én még életemben nem láttam ilyen közvetlennek és jókedvűnek, még videón se. Féltem, hogy bunkó lesz a közönség, mert teltház volt, tényleg óriási volt az érdeklődés, és attól féltem, hogy mindenki azt várja, hogy olyan legyen az előadás, mint egy Einstürzende Neubauten koncert, és mivel nem olyan lesz, majd hangoskodni fognak. Egy mögöttem ülő néző is arcoskodott, hogy “fú, Blixa hová süllyedt, ülő koncertet tart”. Meg amikor a szervezők szóltak, hogy Blixa kérésére a koncert kezdetén becsukják az ajtót, és akik késnek, nem jöhetnek be, akkor azt kifogásolta, hogy “ja, Blixa az A38-on is ezt csinálta, mit ripacskodik”… Na most, ad.1.: ha neki ciki egy ülő, színháztermes koncert, akkor minek jön ide? Ad.2.: Blixa Bargeldnek felróni, hogy ripacskodik, az kb. olyan, mint egy zsokénak felróni, hogy ló van a lába között. Blixa világéletében ripacskodott, más kérdés, hogy amikor huszonévesen, punk frizurával, csontsoványan, bőrszerkóban ripacskodott, az másképp nézett ki, mint amikor ötvenévesen, hülye bubifrizurával, túlsúlyosan, öltönyben tette ugyanezt. Na, de lényeg, ami lényeg, hogy ezek a manírok mindig is hozzátartoztak.

Szóval voltak fenntartásaim a közönséggel kapcsolatban (mert azért egy érdektelen, zajongó társaság alaposan tönkre tudja tenni a koncertélményt), de hála istennek abszolút tévedtem. Bejött a színpadra Blixa meg Teho Teardo, aki gitározott és a laptopokat kezelte, meg a szintén olasz csellista hölgy, Martina Bertoni, és Blixa azt mondta (magyarul), hogy “Jó estét!”. Aztán elkezdett keresni valamit a zsebében, de nem találta, és közölte, hogy akkor most ő visszamegy megkeresni az öltözőben, addig hallgassunk egy kis “chello concertót”. De már akkor is vidám volt. Aztán újra bevonult, és megint köszönt, hogy “Jó estét”, és mondta (angolul beszélt amúgy), hogy a csellista hölgy tud magyarul, úgyhogy a kérdéseinkkel hozzá kell fordulni, és az első szám után tőle kérdezte, hogy hogyan van magyarul a köszönöm. És az előadás alatt végig tartotta a kontaktot a közönséggel, sztorizott meg minden, tényleg szokatlanul közvetlen volt.

A dalok gyönyörűen szóltak élőben, a cselló valami fenomenális választás volt részükről vezérhangszernek (ld. Mi Scusi). Az egész albumot előadták, volt libabőrös intró (Nur zur Erinnerung), volt katartikus, néma csendet parancsoló csúcspont (What If…), volt borongós, letisztult filmzene (Still Smiling, A Quiet Life), volt egy kis odaszúrás Berlusconinak (“the man who screwed a whole country“) abban a dalban, amit Blixa a saját kedvencének titulált az albumról (Come Up And See Me). Volt két feldolgozás, az egyik kedélyes-csipkelődő (Alone With the Moon), a másik over the top-porigalázós (Crimson And Clover – Blixa régen is szerette “átértelmezni” a hatvanas évek egynémely népszerű slágerét). Nagy poén még a Defenestrazioni, ahol Blixa szenvtelenül sorolja a turnézás állandó, gépies menetrendjét (“repülő, taxi, szálloda, lift, szobaszerviz, maszturbálás“), és megénekli, milyen az, amikor hülye interjúkérdésekre kell válaszolnia (egy női hang kérdezi benne, hogy “Visszamész játszani Nickkel?” Blixának nyilván tele a töke azzal, hogy idestova tíz éve faggatják Nick Cave-ről.

Aztán volt még tipikusan Blixás elmebetegség is. Közölte, hogy a világnak feltétlenül szüksége van egy dalra az angolnák fejlődési ciklusairól, és keresett vonatkozó szócikket a Wikipédián, de nem talált, ezért kénytelen volt ő maga megírni, pedig “Richard Attenborough biztos jobbat írt volna”. Ééés igen, Blixa tévedett, mert nyilván nem a filmrendező Richard, hanem a természetfilmes David Attenborough-ra gondolt. Ez igen zavarba ejtő, mert ezek szerint Blixa emberi lény, amit ugye mi, rajongók, többnyire kétségbe vonunk. Szóval frankón írt egy cikket az angolnák fejlődési ciklusairól, és előadta szép énekbeszéddel, zenei aláfestéssel.

Blixa hangja gyönyörű (szerencsés módon egyre szebb, teltebb lett a korral), és eszméletlenül jól áll neki az olasz nyelv. Azt szeretem Blixában a legjobban, hogy mindig kiül az arcára egyfajta szomorú nézés, akkor is, ha éppen jókedve van. Az a nézés, amiből az sugárzik, mintha ez az ember bepillantást nyert volna a kozmosz legfájóbb titkaiba, és az akkor elnyert tudás tette volna egyrészt arrogánssá és elviselhetetlenné, másrészt kreatívvá, és azóta is azt a megrázó, elemi élményt írná ki magából. Ez a nézés egyrészt hideg (lehet, hogy ezt csak a vizeskék szemszíne teszi), sőt, ha nem rajongói szemmel nézzük, kifejezetten kellemetlen érzést keltő. Gyakran eszembe jut, amit egy újságíró írt Blixáról, hogy amikor egy szobába került vele, a hideg futkosott tőle a hátán, annyira kellemetlen és visszataszító benyomást keltett benne Blixa, és szinte azonnal az volt az érzése, hogy “ez az ember egy pszichopata”. És tulajdonképpen hasonló élményem nekem is volt vele kapcsolatban. Mikor Münchenben várakoztam az Einstürzende Neubauten koncertjére az előcsarnokban, és kinyitották a belső ajtót, Blixa épp ott állt az ajtóban, kinézett az előcsarnokba és egyenesen rám nézett ezzel a hideg, világundort sugárzó nézéssel, és ha eltekintünk a rajongói faktortól, abszolút megértem ennek az újságírónak a szavait, mert Blixában tényleg van valami pszichopatologikus vonás, ami jóval súlyosabb dolgokat sejtet, mint hogy “elvont művész”. Na, de mindezek fényében volt még inkább feltűnő, hogy most a Trafóban milyen jókedélyű napját fogtuk ki, meg szerintem ebben benne volt az is, hogy szemmel láthatóan szereti ezt az új projektet és örömmel adja elő.

Kevés az az album, amit egy az egyben rátöltök az mp3 lejátszómra, de a Still Smiling rajt van, és ha valahol a közelben lenne megint koncert, habozás nélkül mennék, hogy újra láthassam. Blixa bebizonyította, hogy a karrierje 33. (!!!) évében is képes megújulni, és egy olyan értékes albumot létrehozni, amelytől olyan távol áll az öncélúság, mint még egyetlen eddigi projektjétől sem.

2013. október 26.