The gigantic monster rises again: Az Einstürzende Neubauten Prágában
Hétvégi prágai kirándulásom során többet láttam a MÁV csodálatos szerelvényeiből, mint Prágából, úgyhogy túl sok városnézős élményről nem tudok beszámolni. Szombat hajnalban indultam vonattal, és kora délután érkeztem Prágába. Google térképem szerint a pályaudvarról két megállót kellett mennem metróval (eddig nem is volt gond), majd feljönni a Pavlova nevű megállónál, és hoppá, már ott is vagyok a hostelemnél. Természetesen csalhatatlan ösztönnel elindultam a másik irányba, majd visszafordultam, és eljöttem a helyes irányba, de az utca ellenkező oldalán, így a helyes irányban is sikerült túlmennem a hostelen. Így nem 5, hanem 35 perc alatt találtam meg a szállásomat. (Egyébként, ha a helyes sarkon fordulunk be, akkor kb. 20 méterre van a Pavlova megállótól.) A hostel bejárata egy szutykos kapualj, ahol be kell pötyögni a kapucsengőn, hogy bejuss a recepcióra, kívülről kb. olyan érzést kelt, mint egy sorozatgyilkos búvóhelye egy közepes Gyilkos elmék-epizódból. De nem akarok aljas lenni, a szállás (Sokolska Youth Hostel) amúgy teljesen megfelel, ha az embernek egy ágyra és egy zuhanyra van szüksége Prágában, és nem a Hiltonba vágyakozik. Kb. ez volt a legolcsóbb hostel, amit a neten találtam (450 korona/éj), és igazi kollégiumi fílingje van, de tiszta, és kérhettem, hogy ne legyen szobatársam. Zuhanyzó, WC a folyosón, de nem csak egy, és az is tiszta, szóval én teljesen elégedett voltam.
Mire összekaptam magam, tényleg nem volt már időm várost nézni, mert a koncert 18:00-kor kezdődött, és 16:30-kor nyitották a kaput, úgyhogy természetesen én már 16:00-kor ott tobzódtam a bejáratnál, Einstürzende Neubatenes pólóban, egy rakat elborult fazonnal egyetemben, szintén Neubautenes pólóban/pulcsiban/baseball sapkában, arcunkon a várható epifánia iránti áhítattal. A hostelemtől gyalog tudtam menni a klubba, Google szerint 750 méterre van, és tessék nagyon megdicsérni, mert simán megtaláltam. Amúgy a klub neve Retro Music Hall, és egy ocsmányrózsaszínre dizájnolt, diszkógömbökkel súlyosbított kis diszkótermet képzeljetek el.
Sikerült benyomulnom az első sorba (nem volt egyszerű, mert tényleg nagyon pici volt az a terem – aminek örülök, a kis klubkoncertek a legjobbak), és nem volt kordon, úgyhogy karnyújtásnyira voltam tőlük. Bár ezt a kordont lehet, hogy legközelebb meggondolják, mert a sok türhő a színpad szélére pakolta a cuccát, a securitys srác szólt, hogy vegyék le, de így is sikerült egy csajnak odaborítania a sörét, egyenesen a kábelekre.
Az Einstürzende Neubauten utoljára 2007-ben adott ki albumot, én lemezbemutató koncertjükön nem is voltam még, csak 2010-ben és 2011-ben a jubileumi, harmincéves turnéjuk két állomásán (Berlin, München). Szóval 2007 óta nem jelentkeztek új anyaggal, a fiúk szétszéledtek, és a szólóprojektjeikkel voltak elfoglalva. Pár éve meg is kérdezték Blixától, hogy akkor most a Neubauten tulajdonképpen feloszlott-e, mire Blixa azt mondta, hogy a Neubauten egy hatalmas szörnyeteg, amely most épp a mélyben pihen, de előbb-utóbb újra felemelkedik. Na, most ennek a felemelkedésnek lehettem tanúja Prágában, a gusztustalan diszkós díszletek és sörtócsák között.
Az új Neubauten anyag Lament névre hallgat, és nem hagyományos album, hanem egy élő performansz, amit kiadtak albumon is. Tehát élő előadásnak lett tervezve, konceptuális, a témája pedig az első világháború. (Annak százéves évfordulójára íródott.) Gyakorlatilag a világháborút adják elő a színpadon.
A cucc valami egészen hihetetlenül, mocskosul jó! Friss, mégis eszenciálisan Neubauten, iszonyúan menő, és tele van jobbnál jobb ötletekkel. Egy elviselhetetlenségig fokozódó fémes zajorkánnal indul, amely alatt Blixa táblákon mutatja fel a bevezető gondolatokat (ez lett volna a dalszöveg, de úgy döntött, nem keveri énekléssel a kezdő szám zaját). Az alapvetése az, hogy a háború az nem tör ki, hanem mindig is jelen van, lapul, és készül arra, hogy újra felemelkedhessen. Ez az indítás teljesen beránt, és csak kamillázva nézed, ahogy teljes megszállottsággal püfölik a fémhulladékokat, csörgetik a láncokat, és egy vibrátorral szólaltatják meg a gitárt. Kedvencem a “Willy-Nicky Telegrams“, egy elképzelt, zseniálisan szatirikus telegramváltás Vilmos császár és Miklós cár között, akik kölcsönösen udvariaskodva, egymást a támogatásukról biztosítva sodorják a háború felé Európát. Ezt Blixa és Alex Hacke duettben adják elő. Egy másik zseniális ötlet a mankóból eszkábált hangszer, melyet szintén Alex szólaltat meg. A csúcspont talán a szintén teljesen elborult alapötletű, “A háború ütősökre” című szerzemény, amely TÉNYLEG az, ami a címe: a háború ütősökre hangszerelve. Pontosan annyi ütésből áll, ahány napig az első világháború tartott, és a fiúk csöveket ütnek, minden cső egy-egy résztvevő országot szimbolizál (rá is van írva mindegyikre, melyik ország), Blixa pedig közben kommentálja, hogy a háború melyik évében járunk. Feldolgozásra kerül a harlemi néger osztag sorsa, akik a háború után a világ kvázi első jazz bandjét alapították, valamint a “Hová tűnt a sok virág?” (Sag mir wo die Blumen sind) című háborús sláger, amelyet kb. minden nemzet ismer a maga nyelvén (és Blixa egy papírmasé palástban ad elő, a korabeli énekesnőket idézve).
Tényleg nagyon durván ott volt az egész, nagyon össze van rakva, nagyon pontosan fel van építve, és benne van a fiatal Neubautenre jellemző őrjöngő disszonáns hangorkán, és az idős Neubautenre jellemző gondolati gazdagság egyaránt. És tényleg baromi menő. Az első gondolatom utána az volt, hogy újra látnom kell. Igen: nemcsak hallani, hanem látni is, mert ez tényleg egy színpadi előadás, nem szimpla koncert.
A fiúk is baromi menők, talpig feketében nyomták, és huszonéveseket megszégyenítő energiával püfölték végig a közel kétórás előadást. Blixa egyre konszolidáltabb külsőt ölt, már egészen úgy néz ki, mint egy spleenes adóellenőr, akinek elutasították az előrehozott nyugdíj iránti kérelmét.
A közönség szerintem elég türhő volt, a leghátsó sorokban ment az alapzaj, meg csörömpöltek a leeső poharak. (Vagy csak jobban hallottam, mivel nagyon pici volt a terem.) Vártam, hogy mikor gurul el Blixánál a gyógyszer (simán le szokta ordítani a zajongókat), de ezúttal beérte pár megsemmisítő, gyilkos pillantással és a tökéletes világundort tükröző arckifejezéssel. Ehhez képest olyan üvöltő ováció volt a végén a közönség részéről, hogy majdnem szétvitte a termet. A technikusok már rég szedték szét a színpadot, mikor még mindig ott álltunk tapsolva, alig indult el kifelé a közönség. Meg pl. az előadás elején éppen mellém állt be egy fotós, mondta, hogy pár percig marad csak, fotóz, ahogy azt ilyenkor szokták, aztán elmegy. És nem ment el, ott maradt az előadás végéig.
Reménykedem benne, hogy a fiúk jövő év elején még beiktatnak pár dátumot és helyszínt, és láthatom még egyszer ezt a performanszot. A legjobb lenne, ha elhoznák Pestre.
Másnap reggel már indultam is hazafelé, úgyhogy sajnos nem maradt időm városnézésre. A reggeli párbeszéd a recepción a következő, szinte már törvényszerű forgatókönyv szerint zajlott:
Ildi: Hi, I’m checking out.
Recepciós: OK, what’s your name?
Ildi: Ildikó Eses.
Recepciós: Szia, te is magyar vagy?
2014. november 18.
A teljes koncert megtekinthető itt:
Koncertutazó / Concert traveler 