Guy Ritchie első Sherlock Holmes-filmjét egyszerűen imádom. Életteli, pörgős és nagyon cool, iszonyatjó zenével. Holmes (Robert Downey Jr.) és Watson (Jude Law) civakodó „old married couple” olyan kémiával, hogy a vászon valósággal sistergett. Megnéztem vagy négyszer, így érthető módon vártam a folytatását, amelyet ma meg is kaptam. A Sherlock Holmes 2: Árnyjáték azonban korántsem nyűgözött le úgy, mint az első rész.
A problémám nagyon egyszerű ezzel a filmmel: túl sok.
A készítőkkel alaposan elszaladt a ló: fogtak mindent, amit az első filmbe még okosan és mértékkel adagoltak és számolatlanul, két kézzel szórták bele a folytatásba. Például ott az a tipikus Guy Ritchie-fogás, mikor látjuk, amint Holmes elképzeli lassítva, hogy hogyan fog zajlani a verekedés, majd látjuk, amint a valós időben lezajlik az egész. Ilyen volt az első filmben a bokszjelenet. Na, a második filmben gyakorlatilag az ÖSSZES akciójelenet így néz ki, márpedig akciójelenetből aztán akad bőven. Tulajdonképpen más sem akad. A féktelen látványorgiába, üldözési jelenetekbe, verekedésekbe pedig még a szemünk is jól belesajdul a merészen villódzó, videoklipszerű vágás miatt.
A készítők tehát a “nagyobb, több, hangosabb, látványosabb” elvet követték a folytatásnál, és ez nem csak az akcióra igaz, hanem a történetre is. Itt már nem Londont kell megmenteni, hanem az egész nyugati civilizációt. A sztori magva szerint Holmes nemezisének, Moriarty professzornak (Jared Harris) a mesterterve kirobbantani egy háborút és aztán nyerészkedni rajta. Spoiler nélkül is elárulhatom, hogy a történet igen katyvaszos, ráadásul nem kerekítik le a végét. Az első Sherlock Holmes filmben lezárult a bűnügy, a helyére került minden mozaik, és még ezen felül hagyták meg az esélyét a folytatásnak. A második rész forgatókönyvírói már nem fárasztják magukat azzal, hogy a gépfegyverropogás és ágyútűz közepette megmagyarázzák, mi miért történik. Ezzel kiiktatták az utolsó olyan elemet is, ami egy detektívtörténetre emlékeztetne: minden klasszikus krimi kulcsmomentumát, azt, amikor a detektív előadja, hogy mi történt és megoldja az ügyet. Nyomozás itt tulajdonképpen nincs is, akciót és kalandot kapunk helyette, de azt csőstül.
A humor is olyan túlzóra sikerült, hogy a film leginkább önmaga paródiájaként működik. Holmes hülyébbnél hülyébb álruhái a Drágám, add az életed! – típusú filmparódiák hasonló vicceit idézik. És amikor a követségi bálon Holmes felkéri táncolni Watsont, majd végiglejtenek a termen, miközben ez senkinek nem szúr szemet – na, ez már akkora túlzás, hogy képtelenség komolyan venni a filmet.
A mellékszereplők haloványak és súlytalanok, még Moriarty professzor is. Holmes szerint ő a bűnözők Napóleonja, a megtestesült gonosz, aki káoszt szabadít a világra. De mindez nem jön át, nem látjuk az ördögi zsenit, maximum a bűnözőt, akit az anyagi haszon szerzése hajt. Egy fél percre mutatkozik meg csupán a figura mélysége: mikor a végső sakkjátszma közben arról beszél, hogy vele vagy nélküle, de a világháború elkerülhetetlen, mert az emberi természetből következik, és Holmes hiába is próbál küzdeni az emberi természet ellen. Ez egyébként az egész film legértelmesebb pillanata.
Mycroft Holmes (Stephen Fry) figurája sem több karikatúránál, olcsó poénnál, de legalább Oscar Wilde tisztelőinek (momentán nekem) néhány perc sátoros ünnepet jelent, hogy ismét együtt láthatjuk a vásznon Stephen Fryt és Jude Lawt, Wilde és Bosie örök, autentikus megjelenítőit. A három női szereplőnek se terem babér. Rachel McAdams nagyon csinos, de az ő Irene Adlere már az első filmben sem győzött meg: nem egy nagyvilági, nagystílű kalandornő, csak egy szemtelen fruska. Noomi Rapace mint cigánylány az aktuális eyecandy, semmi több. Egyedül talán Kelly Reillynak jut némi karakter Watson újdonsült feleségeként, na neki se túl sok.
A szereplőket illetően tehát minden a főszereplő pároson áll vagy bukik. Holmesszal azonban ugyanazt a hibát követték el az alkotók, mint az akciójelenetekkel: túltolták. Így aztán sikerült az első rész excentrikus szociopatájából egy túlpörgött dinkát csinálni. Intellektuális képességei ezúttal háttérbe szorulnak, különcsége pedig nem több puszta ripacskodásnál. Szerencsére legalább Watson karaktere megúszta: ő totál badass, és meg kell állapítanom, hogy bár Jude Law már nem az az elképesztően szép, fürtösfejű dandy, mint egykoron volt, de azért még mindig kellően szexi. Holmes és Watson kapcsolata, a kettejük közti kémia a mozgatórugója az egész franchise-nak (azt hiszem, most már beszélhetünk franchise-ról). No, ezen a téren szintén rákapcsoltak az alkotók. A “többet, látványosabbat” elv alapján még több homoerotikus utalást és buziviccet kapunk: van itt félmeztelen birkózás, “Feküdjön le velem, Watson!”- felszólítás, női ruhába öltözés, a fentebb már említett ominózus táncjelenet, cinkos összenézések, évődés, féltékenység. Robert Downey Jr. és Jude Law lubickol a kétértelmű jelenetekben, összhangjuk, kémiájuk tökéletes, izzik köztük a levegő. Igazi slash álompár ők, mondhatni a steampunk Kirk és Spockja.
A filmzene szenzációs, az első részhez hasonlóan ismét Hans Zimmer szerezte. A látvány impozáns, a díszletek, a kosztümök, a hangulat – minden káprázatos. A film mégsem lesz több egy fél délutánra szóló, agyatlan akciómókánál. Ordas nagy közhely, de igaz: a kevesebb több lett volna.
2012. január 15.
Koncertutazó / Concert traveler 