Amerikai pasztorál (American Pastoral)
Tizenpár évesen imádtam mindent, ami a hatvanas évek Amerikájáról szólt – no, persze annak csak egy jól behatárolható szegletéről. Diáklázadások, emberjogi mozgalmak, háborúellenes tiltakozások, a nagy nemzedék, Vietnám, Woodstock, J.D. Salinger. Sírtam a Hair végén és késő éjjelig fent maradtam, hogy felvehessem a rádióból az Eper és vér című film zenéjét magnókazettára, amit aztán rongyosra hallgattam. Az általam ismert filmek, zenék egy szép, de bizonyos szempontból idealizált képet festettek erről a korszakról, melynek hőse a fiatal lázadó, aki tudja, mi a helyes, és küzd is érte utolsó leheletéig a képmutató és begyöpösödött többségi társadalommal szemben. Na, az Amerika pasztorál erre a fejemben élő, romantikus, felületes és butuska képre loccsantott most egy liter sósavat, és milyen jól tette!
Ewan McGregor első rendezésében ugyanis éppen erről a korszakról mesél, Philip Roth azonos című regénye alapján, csak épp egész más szemszögből. Főhőse ugyanis nem az ifjú lázadó, hanem annak ellenpólusa: a tisztes, szürke amerikai nyárspolgár. Seymour “a Svéd” Levov (Ewan McGregor) élete kezdetben maga a megtestesült amerikai álom: ő a focicsapat sztárja, aki feleségül veszi a helyi szépségkirálynőt (Jennifer Connelly), apja révén egy kesztyűgyárat is örököl, s mindeközben ő maga egy farmon él kis családjával, és becsülettel neveli szeme fényét, a kislányát. A tetejébe tisztességes munkaadó, aki teljesen magától értetődően alkalmaz zömében fekete bőrű munkásokat a gyárában. Eddig tényleg egy pasztorál, nemigaz?
A “Svéd” életének idilli mázán azonban először kisebb repedések mutatkoznak (kislánya dadogása, majd zaklatott viselkedése), végül egyetlen robbanással darabokra hullik minden – a szó szoros értelmében. A “Svéd” már nem olyan kicsi lánya (Dakota Fanning) ugyanis szimpatizálni kezd az emberjogi mozgalmakkal, a háborúellenes tiltakozásokkal, és a szülei, illetőleg a szülei társadalmi státusza ellen fordul. Dühe és tenni akarása terrorizmusba fordul át: felrobbantja a helyi postát, megölve a postamestert, majd elmenekül a hatóságok elől. A “Svéd” és feleségének élete kisiklik, s mindketten a maguk módján próbálnak megküzdeni a helyzettel. Az asszony először összeomlik, majd újjászületik: gyakorlatilag újra létrehozza önmagát, csak immár a lányuk nélkül. A “Svéd” azonban sohasem mond le szökevény lányukról, és mindent megtesz, hogy megtalálja, még azután is, hogy bebizonyosodik, hogy csakugyan ő a felelős a robbantásért, sőt: több robbantásért is, és összesen négy ember halála szárad a lelkén.
A film egy árnyalt és komplex képet ad erről az izgalmas és kaotikus időszakról. Mindannyian láttunk már képeket, filmeket trapéznadrágos hippikről, amint béke jelszavakat felmutatva tüntetnek, vagy a földön rángatják őket a rendőrök, de talán kevesebb szó esik arról, hogy bizony ennek a korszaknak a terrorizmus is a része volt, ugyanis néhány derék hippi civilek felrobbantásával kívánta nyomatékosítani véleményét a vietnámi háborúról. Pedig már a korszak nagy prófétája, John Lennon is megmondta, hogy a békéért háborúzni olyan, mint a szüzességért dugni: értelmezhetetlen. Ártalmatlan postamesterek felrobbantása aligha vezet az ellenkultúra forradalmának megdicsőüléséhez, és a legkevésbé sem igazolható politikai okokkal. (Mikor a “Svéd” megkérdezi a lányát, ki a felelős a robbantásért, a lány azt válaszolja: “Lyndon B. Johnson”.) Minden összetettebb, mint amilyennek elsőre látszik. Az utcai tüntetők nem kímélnek senkit, azt se, akikkel amúgy semmi bajuk nincsen. A jómódú gyáros nem foglalkozik a vietnámiak szenvedésével, de lokálisan nagyon is sokat tesz a fekete bőrű munkásaiért. A harcos forradalmár lány szétteszi a lábát a középosztálybeli családapának, akit amúgy mélyen megvet.
Az Amerikai pasztorál elsősorban társadalomrajzként erős, családi drámaként talán kevésbé érdekes, egy-két kiemelkedő jelenetet leszámítva, például amikor a pszichológusnő a lány dadogásának okát magyarázza a szülőknek, vagy amikor a “Svéd” és a felesége meglátogatják a postamester özvegyét. Ewan McGregor nagyon visszafogottan játszik, és illik hozzá ez a szerep, jó döntés volt, hogy magát rendezze. Abszolút hiteles az aranyifjúból lett derék családapa szerepében, akinek mindössze annyi a bűne, hogy a középosztályhoz tartozik és bejött neki az élet. Jennifer Connelly szintén nagyon jó, neki még több teret is ad a film a színjátszásra az asszony szétcsúszásának ábrázolása során: először a ház boldog asszonya, majd kétségbeesett anya, aztán pszichiátriai beteg, aki mindenért a férjét vádolja, végül a plasztikai sebész asztalán főnixmadárként újjászülető, csábító nő, akinek új életében immár nincs helye még az eltűnt lánya emlékének sem. Dakota Fanning is hozza, amit kell a zavarodott, dühöngő kamasz szerepében.
Ewan McGregor rendezőként is helytállt. Nem lett tökéletes film az Amerikai pasztorál (a keret például szerintem felesleges, az utolsó jelenet sem érvényesül igazán), de jó ízléssel és stílussal nyúl a témához, nem giccses, és, ami nagyon fontos: nem didaktikus. Elgondolkodtató és megrázó alkotás egy amerikairól, aki elveszíti az amerikai álmot, és egy apáról, aki mindenre képes a lányáért, akit valóban feltétel nélkül szeret.
2017. október 04.
Koncertutazó / Concert traveler 