Spoilermentes élménybeszámoló
Tegnap egyedül mentem megnézni a nagy hype-pal máris az év horrorfilmjének kikiáltott Örökséget. Az előzetes kritikák és beharangozók mindenkit biztosítottak arról, hogy ettől a filmtől aztán az összes néző lefossa a bokáját, annyira jó és annyira vérfagyasztóan félelmetes, úgyhogy azért voltak bennem fenntartások, hogy haza merek-e majd menni egyedül a mozi után (este nyolcas kezdés, több, mint kétórás film plusz reklámok, hurrá!), vagy csak elbújok a plázában az egyik pad alá éjszakára. Szerencsére a totális vérfagyasztás azért számomra túlzó ígéretnek bizonyult, ám ebben nagy szerepe volt annak, hogy a film története, körülbelül a háromnegyedénél, nagyban levetkőzi addigi fő műfaji jegyeit, és a végkifejlet már egy másik szubzsánerben teljesedik ki. A film első háromnegyedében ugyanis lenyűgözve követtem egy gyönyörűen fényképezett, stílusos és hátborzongató családi pszichothrillert némi természetfeletti beütéssel, aztán a film utolsó negyedét jellemző okkultista horror valamelyest lehűtötte a kedélyeimet. Hiába az utóbbi a horrorisztikusabb, számomra mégis az előbbi volt sokkal-sokkal félelmetesebb.
A film középpontjában egy középosztálybeli amerikai család, Grahamék állnak, ahol nagyjából a férfiak nevezhetőek normálisnak: Steve, az apa (Gabriel Byrne) szilárd, megfontolt és gondoskodó családfő; Peter, a 17 éves nagyfiú pedig teljesen átlagos 17 éves fiúnak mondható: csak szeretne lógni kicsit a haverokkal és titokban füvezik. Az anya, Annie (Toni Collette) miniatűröket készít, főleg a saját életének hátborzongató epizódjait, fel nem dolgozott traumáit építi meg a lenyűgözően kidolgozott minivilágában, és rajta már szemmel látható, hogy idegileg terhelt és szét van csúszva. Aztán ott van Charlie, az elképesztően creepy arcberendezéssel bíró, enyhén autistának(?) tűnő kiskamasz lány, aki elhullott madarak fejét vágja le ollóval és tartja a zsebében. És persze a nagyi, Annie anyja, aki épp most hunyt el, és tudjuk, hogy valami nagyon nem stimmelt vele.
A történet a nagyi temetési szertartásával kezdődik, és hamar megtudjuk, hogy Annie számára a család korántsem a szeretet és biztonság tere (ahogy a nagykönyv szerint lennie kéne), hanem kiheverhetetlen gyerekkori traumák egész sorozata a depressziós, korán elhunyt apjával; az öngyilkos, skizofrén fivérével és a családot terrorizáló anyjával. Nem csoda hát, hogy a titokzatos, de mindenképpen borzalmas nagyi halála nem viseli meg a családot, kivéve a kislányt, Charlie-t, a nagyi kedvencét. Aztán ezen traumák sora folytatódik egy minden eddiginél borzalmasabb, váratlan sorscsapással, amelyet a film úgy a 20-30. percnél tálal egy olyan jelenetsorral, ami után tényleg nem tudtam mit reagálni, csak letaglózva meredtem magam elé, hogy “aztakurvaélet!”. Az esemény után egyrészt átértékeljük, amit addig vártunk a filmtől, majd fuldoklásig süppedünk a Graham család tudattalanjából előbugyogó, elfojtásból, vádból, bűntudatból, titkokból és növekvő bizalmatlanságból álló pokoli pszicho-mocsárba. A természetfeletti egyre nagyobb teret kap, olykor egészen abszurdba hajló jelenetekben, aztán a végkifejlet során minden értelmet nyer és a helyére kerül, de ez a megoldás, ahogy írtam, számomra nem volt olyan emlékezetes, mint az odáig vezető út, Grahamék pokoljárása.
A film aprólékosan kidolgozott, minden részletnek megvan a jelentősége, dramaturgiai szerepe. Csehov óta tudjuk, hogy ha a drámában függ egy fegyver a falon, akkor azt valaki el is fogja sütni. Az Örökség is gondosan, szép sorban elsütögeti a maga fegyvereit: Charlie mogyoróallergiáját és rajzait, a lefejezett madarat, Annie miniatűrjeit, a nagyi hagyatékát őrző dobozt, a halott fivér skizofréniáját… Állandóan jelen lévő téma a végzet, a sorsszerűség. Peter az iskolában görög drámákról tanul, és a tanórán felvetődik a kérdés: volt-e választása a görög drámák hőseinek, vagy sorsuk eleve meg volt pecsételve? Agamemnón döntése, hogy feláldozza a lányát, Iphigeniát, döntés-e egyáltalán, vagy így KELLETT cselekednie? És melyik a súlyosabb tragédia: ha van választásuk, vagy ha nincs? Ezek az iskolai jelenetek nyugtalanító párhuzamot alkotnak a Graham család saját, visszafordíthatatlan végzetének alakulásával.
Nagy dicséret illeti az operatőri munkát. Az egész film, úgy ahogy van, baromi szép, és tele van emlékezetes képekkel. Már a kezdő képsorral behúz minket a világába, ahogy a kamera ráközelít Grahamék gyönyörű, erdő mellett álló házára, majd azon belül Annie miniatűr házára, amit a saját házukról mintázott, s a miniatűrben egyszer csak megjelenik Steve és Peter. Elmosódik a határ valóság és játékfigurák között, s máris megérezzük, hogy a valódi emberek a valódi házban ugyanolyan kiszolgáltatott bábjai valami felettük álló hatalomnak, mint ahogy Annie miniatűrjei. A zárókép szintén ilyen emlékezetes a morbid, kifordított betlehem-parafrázissal. Az egyedi, nyomasztó és fenyegető atmoszférához nemcsak a csodás fényképezés, hanem az idegeket cafrangoló filmzene is sokat hozzáad. Olykor még túlságosan hangos és sok is, mintha tényleg a kénköves pokolhoz írt volna kísérőzenét a szerző -, de ne feledjük, ez az a világ, ahol a gyerek a saját otthonában, a saját ágyában kénytelen rettegni, méghozzá a saját anyjától. Hát nem ez az igazi pokoljárás?
Az Örökség kíméletlenül berántott egy olyan világba, ahol az egyik anya nem tudja szeretni a fiát, meg sem akarta szülni, megpróbált elvetélni vele, sőt, alvajáróként majdnem megölte, ezért a fia érthető módon egyre jobban retteg tőle. Ahol a másik anya (a nagyi), szó szerint pokollá tette a család életét, öngyilkosságba kergette a fiát és idegronccsá tette a lányát. Ahol az elhatalmasodó őrület és fájdalom miatt a családtagok többé nem bízhatnak egymásban. Engem, a nézőt, végighúztak ezen a világon, mint egy vériszamos pocsolyán, és amikor már tetőtől talpig mocskosan megmerítkeztem benne, akkor a film végén komolyan pár meztelen, nyugdíjas sátánistától, vérrel festett okkult szimbólumtól és kukacos, fejetlen hullától kéne katarzist, halálos rémületet éreznem? Ez nekem a felvezetés után snassz megoldásnak tűnt. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy sokaknak tetszeni fog így is, pláne az okkultista horrorok kedvelőinek.
A horror vagy legalábbis az igényes borzongás rajongóinak csak ajánlani tudom az Örökséget, mert az elvárásaimtól eltérülő végkifejlet ellenére is egy ötletes, stílusos és remekül építkező filmhez volt szerencsém, amelyben még egy allegória is ott lapul arról, hogy mi lesz abból, ha arra totálisan alkalmatlan szülő próbál gyereket nevelni, s mi lesz, ha felnőve az alkalmatlan szülő gyereke próbál gyereket nevelni. Elárulom: maga a földi pokol.
2018. június 8.
Koncertutazó / Concert traveler 