Spoileres élménybeszámoló

James Ivory amerikai létére olyan, britnél is britebb filmeket rendezett, mint a Szoba kilátással, a Maurice, a Napok romjai vagy a Szellem a házban. A neve tehát már jelent egyfajta garanciát a minőségre. A Szólíts a neveden! című filmben forgatókönyvíróként működött közre, és idén meg is kapta érte az Oscar-díjat a Legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában. A Luca Guadagnino rendezésében, amerikai-francia-olasz-brazil koprodukcióban készült filmet a forgatókönyvírói Oscaron kívül is számtalan díjjal elhalmozták. Mivel egy meleg szerelmi történetről van szó (amely egyúttal egy 17 éves fiú coming-of-age sztorija is), régóta rajt volt a megnézendő filmek listáján, de pöttyet visszatartott az, hogy sejtettem: erősen művészies filmről van szó, és nem biztos, hogy túl sokat kéne várnom tőle. Most, hogy végre sikerült megnéznem, azt kell mondjam, hogy mivel eleve fenntartásokkal kezeltem a filmet, ezért nem is csalódtam. Azt kaptam, amire számítottam: egy művészieskedő, szépelgő, de számomra teljesen üres alkotást.

Nem tehetek róla, de végig Eric Cartman mondása járt a fejemben a South Parkból: “Művészfilm az, amiben buzi cowboyok pudingot esznek”. (Persze az ominózus “buzi cowboyos” film minden szempontból köröket ver erre az alkotásra.) Adott egy gyönyörű helyszín, retróval fűszerezve (1983 egy észak-olaszországi kis településen), adott egy család és a hozzájuk kötődő emberek, akik mind tökéletes idillben élnek. Az édesapa egy professzor, akihez Amerikából érkezik egy fiatalember, Oliver (Armie Hammer), vélhetően valamiféle nyári tanulmányútra. Oliver és a professzor 17 éves fia, Elio (Timothée Chalamet) egymásba szeretnek. Elio átéli az első szerelmet, majd a nyár végén Oliver visszamegy Amerikába. Igen, ennyi a történet.

A paradicsomi idill, amibe ez a történet el van helyezve, számomra teljesen átélhetetlen, megközelíthetetlen. Minden szereplő elképesztően hiperszuper jófej és megértő: a szülők vejükként kezelik Olivert, és a háttérből támogatják a fiatalok kibontakozó szerelmét, az apja a végén egyenesen azt mondja Eliónak, hogy irigyli, amiért ilyen csodálatos szerelemben volt része. Elio barátnője, akivel Elio le is fekszik, mielőtt Oliverrel egymáséi lesznek, minden negatív érzelem nélkül veszi tudomásul, hogy dobják, és később még ő keresi Eliót azzal, hogy de ugye még barátok… Nulla konfliktus, nulla dráma, nulla érzelmi felindulás. Az egyetlen drámai pontja a történetnek, hogy mindvégig tudjuk: ez a románc csak egy nyáron át fog tartani, a folytatás lehetetlen, mert Olivernek vissza kell térnie Amerikába, s bizony az ő szülei korántsem megértőek, ő sosem vállalhatja fel az orientációját. Ez utóbbi persze éles ellentétben van Elio családjának hozzáállásával, de mégsem ad semmi plusz érzelmi löketet, mert kábé egy mondat erejéig van megemlítve, ahogy az sem ráz meg különösebben, amikor a végén Oliver telefonon Elio tudtára adja, hogy megnősül, összetörve ezzel a fiú szívét.

A színészi teljesítménnyel nem volt semmi probléma, szerintem itt magával a történettel hibádzik valami, ami miatt sem a karakterek, sem ez az egész, elképesztően idealizált, értelmiségi, nagypolgári, nagyvilági milliő, amiben léteznek, nem jutott közel hozzám. Távoli, érdektelen maradt Elio és Oliver kissé elnagyoltan ábrázolt vágyakozása egymás iránt, szépen fényképezett, művészi képek sokaságával megjelenített románcuk pedig nem több, mint egy gyönyörű képeslap, amelyet egy számomra sosem látott, ismeretlen városból küld nekem valaki. Megcsodálhatom, de sosem fog nekem érzelmileg jelentést hordozni.

Maguk a karakterek sem különösebben szimpatikusak vagy érdekesek – és itt utalnék megint ama bizonyos “buzi cowboyos” filmre. Esküszöm, nem az a fő bajom a Szólíts a neveden!-nel, hogy nem (halállal végződő) tragédia a vége, hanem az, hogy nem hozza közel hozzám sem a szereplőit, sem a világát. A Túl a barátságont nézve együtt éltem, együtt lélegeztem Ennisszel és Jackkel, pedig a szófukar, macho cowboyok világa sokkal távolabb áll tőlem, mint a Szólíts a neveden! bölcsész milliője – és mégis az előbbit érzelmi közelségbe tudta hozzám hozni a film, az utóbbit pedig nem. És tényleg nem az elkerülhetetlen, tragikus vég miatt! Emlékszem, amikor Ennisnek azt mondta a felesége, hogy védekezzenek, mert nem akar több gyereket, és Ennis azt válaszolta, hogy ha nem akarja a gyerekét, akkor inkább ne is feküdjön le vele egyáltalán, váljon el. És én értettem, miért mondja ezt a feleségének. Értettem ezt a karaktert, értettem, hogy mi vezérli, hogy milyen ember. Azt azonban a Szólíts a neveden! legvégén sem értettem, hogy Elio és Oliver milyen ember, és ami még rosszabb: nem is érdekelt.

Ezek tükrében igazából számomra teljesen érthetetlen ez a forgatókönyvírói Oscar-díj, csak a kötelező PC-re tudok gyanakodni, illetve arra, hogy az Akadémia talán úgy gondolhatta, ha már anno James Ivorynak sem a Szoba kilátással, sem a Szellem a házban, sem pedig a Napok romjai rendezéséért nem adták oda az Oscart (mindháromért jelölték!), akkor most már igazán illendő hozzávágni egy szobrocskát. Ez viszont a nézőnek nem feltétlenül ér meg 130 percet.

2018. október 7.