A legmeghökkentőbb dolog azonban pénteken, a sétálóutcán esett meg velünk. Megálltunk egy ékszerárusnál, egy középkorú macedón férfinál, aki megkérdezte, hogy honnan jöttünk, és mikor mondtuk, hogy magyarok vagyunk, elkezdte mondani, hogy gyerekkorában nem sok rajzfilm ment a tévében, ezért nagyon jól emlékszik egy magyar rajzfilmsorozatra, amit mindig nézett, és nem tudunk-e segíteni neki, hogy mi lehetett a címe. Úgy mesélte, hogy az egyik szereplőnek mindig kiabáltak benne, hogy „GEZA, GEZA”, és olyanra is emlékszik belőle, hogy „KAPCS-FORD”. Nekünk meg hamar leesett, hogy a Mézga családról beszél. Megkért minket, hogy a telefonján keressük meg neki youtube-on, hogy meg tudja majd mutatni a fiának. Na, ennél bizarrabb és bájosabb kulturális találkozást el sem tudtunk volna képzelni ott, a pénteki esőben.
Szkopje leghíresebb szülötte Kalkuttai Szent Teréz, vagyis Teréz anya (macedónul: Majka Tereza), aki katolikus albán családból származott, de azért úgy tűnik, hogy a macedónok is nagy becsben tartják. Legalábbis erről árulkodik az a tény, hogy a középületek falán két-két emléktábla van kihelyezve Teréz anya arcképével és egy-egy mondásával. Ezen kívül láttuk az emlékházát is, amelyet 2009-ben nyitottak meg.
Pénteken még mindig köd volt, aztán délután beborult és eleredt az eső. Nem voltunk valami nyugodtak az időjárás miatt, ugyanis ha a köd nem oszlik el szombat délutánra, akkor nem tudunk hazarepülni… De igyekeztünk nem azon rágódni, amire úgysincs ráhatásunk. Pénteken vacsora után, de még a koncert előtt tettünk egy sétát a régi török bazárban. Láttunk minaretet, imaházat, és hallottuk a müezzin énekét is este 6-kor.
Szombaton kicsit jobb időre virradtunk, és délutánra már egészen kiderült az ég, úgyhogy végül nem ragadtunk kint Szkopjében. Délelőtt még egyszer kimentünk a török bazárba, ami nagyon hangulatos. Szűk utcácskák színes kavalkádja, szuvenírboltokkal, butikokkal, kézműves holmikkal, kávézókkal, éttermekkel.
Szombat délután pedig – már a koncerttel és a Gorannal való találkozásunktól eltelve -, sikeresen búcsút vettünk a monumentalizmus és az apró csodák furcsa városától. A mi emlékeink között ugyanis a belváros megalomán eklektikája mellett ugyanolyan élénken élnek a kis, utcai ringlispíl unikornisai, amelyeknek porolóból eszkábáltak szarvat (annyira zseniális, hogy akár magyar ötlet is lehetne!), a virágtartóként funkcionáló zongora, vagy a mindent túlélő, december közepén is termő barackfa. Viszlát, Szkopje, szerintem még találkozunk!
Útibeszámoló Szkopjéből (2017), 6. rész: Az új himnuszok súlyos hangja
Koncertutazó / Concert traveler 