Az első, amit mi Szkopjéből láttunk, az a légiközlekedést napokra megbénító, áthatolhatatlanul sűrű köd. Már azt sem értettük, hogy a taxisofőr hogy bír vezetni. Aztán amikor először kimentünk a városba vacsorázni és szétnézni, a ködből lassan kirajzolódtak előttünk a monumentális épületek és szobrok, aminek kétségtelenül volt egy impozáns atmoszférája. Valahogy mi kezdettől fogva kellemesen, otthonosan éreztük magunkat. Nyugi volt, és feltűnően nagy csend. Persze a belváros szívében voltunk, a legnagyobb főterek közvetlen közelében, de már a szállodánk mellett és a Szabadság-hídnál is volt autós forgalom rendesen, de távolról sem akkora, mint egy magyar városban. A közlekedés amúgy valóban izgalmas, az úttesten való átkelés felér egy extrém sporttal. A legnagyobb, hatsávos úton például, amelyen átkeltünk, zebra ugyan volt, de közlekedési lámpa nem. Általában azt sem tudtuk kiszámítani, hogy ahol megyünk éppen, az csak gyalogosok számára fenntartott út-e vagy autós közlekedés is várható. Ezen az autósok amúgy nem rágódtak, a legváratlanabb helyekre is behajtottak.
Az épületek monumentális volta mellett a másik, amit már az első esténken észrevettünk, az az volt, hogy sokan orvosi maszkot viselnek az utcán, vagy a sáljukat tekerik a szájuk-orruk elé, mert sajnos a légszennyezettséget tekintve Szkopje dobogós az európai városok között. Az is feltűnt, hogy rengeteg kóbor kutya (és macska is, de főleg kutya) bóklászik az utcákon. Nem tűntek agresszívnek, és egyszer sem volt velük problémánk. A fülükben bilétát láttunk, és később megtudtuk, hogy tényleg regisztrálják, nyilvántartják őket.
A Vardar folyón igen sűrűn átívelő hidak kiváló tájékozódási pontot jelentettek. A hidak számlálásával mindig tudtuk, éppen hol vagyunk, és például hány híd távolságra van a koncerthelyszín. A Kőhíd (Stone Bridge) Szkopje legfőbb jelképe. A XV. században épült, azóta persze többször is megrongálódott és újjáépült. Mellette nyújtózik a Civilizációk Hídja (Eye Bridge vagy The Bridge of Civilizations), amelyet 28 történelmi alak szobra ékesít. Utána következik a Művészetek Hídja (Art Bridge) a maga 29 szobrával. Aztán ott a gyönyörűen megmunkált, „bronzpajzsos” Szabadság-híd (Freedom Bridge), amelyet mindazon macedónok emlékére építették 1936-ban, akik életüket adták a szabadságért, és a Skopje 2014 projekt keretén belül csak felújították. A Kőhíd másik oldalán amúgy most is folyik egy építkezés, készül az újabb híd…
A mindenhol jelenlévő szökőkutakat most, decemberben csak nyugalmi állapotukban láthattuk. Van oroszlános, lovas, macedón anyákat dicsőítő (Fountain of the Mothers of Macedonia), de még a Vardar folyóban és a hidak közepén is vannak szökőkutak. (Igen, a folyóBAN!) Szökőkútnál több legfeljebb csak köztéri szoborból van, ezek rendszerint minimum kétméteresek, de a legnagyobb emlékművek esetében nem ritkán 10-15 méteresek (plusz a talapzat). Természetesen jutott lovasszobor Nagy Sándor apjának, II. Philipposz makedón királynak; aztán modern macedón forradalmároknak, mint Gotse Delchev, vagy Dame Gruev; szenteknek, mint Ohridi Szent Náhum (Saint Naum of Ohrid) és Ohridi Szent Kelemen (Saint Clement of Ohrid), valamint a nálunk is jól ismert Cirill és Metód. Ezeken a klasszikus szobrokon kívül jócskán akadnak még teljesen random, modern stílusú köztéri szobrok („Hiú lány” és „Koldus” a sétálóutcán, hárfázó nő és táncoló pár a Nemzeti Színháznál stb.), de akad szobor egyenesen a Vardar folyó közepén is!
Érdemes megfigyelni még az utcaképben azt is, hogy a lámpaoszlopok, kukák, és köztéri padok is kész kis műremekek.
A folyóparti sétányon végig pálmafák állnak, a Vardaron pedig horgonyzik két nagy hajó, amelyek étteremként (sőt, ha jól láttam, szállodaként is) működnek. A folyó közepén három betonkockába három fűzfát ültettek. Nevük is van: Hit (Faith), Remény (Hope) és Szeretet (Love). Az ilyen (jó értelemben véve) meghökkentő, teljesen egyedi arculatot teremtő ötletek nekünk nagyon tetszettek.
Koncertutazó / Concert traveler 