„Harcos a lovon.” Most, télen nem látszik, de nagy szökőkút veszi körül, esténként zenés, színes fényjátékkal súlyosbítva

Szkopje jelenlegi városképe egy több szempontból is vitatott és alig néhány évre visszatekintő felújítási-városépítési projekt („Skopje 2014”) eredménye. Most, hogy utánaolvastam, lényegében minden, amit láttunk, ehhez a projekthez köthető. 1963-ban egy földrengés csaknem teljesen elpusztította Szkopjét, s azt követően jellegzetes szocreál városként építették újjá, így létezett évtizedekig. Szkopje nagy újjászületése az előző, Nikola Gruevski vezette jobboldali kormány intézkedései alapján valósult meg, nagyjából 2008 és 2014 között. A cél egyrészt a városkép átalakítása, antikizálása volt, másrészt legalább annyira a nemzeti identitás erősítése (pl. a macedón történelmi alakokat ábrázoló köztéri szobrok zavarba ejtő sokaságával). A projekt keretein belül monumentális, új épületeket emeltek (Archeológiai Múzeum, a Macedón Küzdelem Múzeuma, Porta Macedonia – a macedón diadalív), régieket újítottak fel (Nemzeti Színház, kormányzati épületek), új hidakat építettek (Művészetek Hídja, Civilizációk Hídja), meglévő hidakat újítottak fel (Szabadság-híd), töméntelen mennyiségű köztéri szobrot állítottak, számtalan szökőkutat építettek, parkokat, tereket rendeztek át.

A Karposh-felkelés Tere (Karpoš’s Rebellion Square) a 28 m-es Harcos emlékművel (természetesen minden hasonlóság II. Philipposszal csak a véletlen műve…) és a Macedón Anyák Szökőkútjával. Karposh egy XVII. századi, oszmán-ellenes keresztény felkelés vezetője volt, akit a Kőhídon végeztek ki.

A ”Skopje 2014” projektet több irányból is érte kritika. Erősen kérdéses például, hogy egy szegény országban feltétlenül szükséges két, szobrokkal telezsúfolt gyaloghíd megépítése, egymástól alig pár méterre (a Kőhídtól a Szabadság-híd nincs tíz perc séta – na, e kettő KÖZÉ építették a két, szóban forgó gyalogos hidat: a Művészetek Hídját és a Civilizációk Hídját). Tehát a ráfordított pénzmennyiség a kritika egyik tárgya, különösen, hogy az akkori ellenzék szerint a kormány a valós ár többszörösét fizette az elkészült munkákért. Kül- és belpolitikai kritikai hangok is kísérték a projektet. Egyrészt a bolgárok és a görögök provokációnak értékelték bizonyos történelmi alakok macedón nemzeti identitásba ágyazását, merthogy sok nemzeti hősüket ők is a magukénak vallanak (ezért nem viselheti nyíltan Nagy Sándor nevét a főteret uraló lovasszobor). Másrészt a macedón nemzeti identitás erősítése nem titkoltan az albán kisebbség nemzetből való kizárását is jelenti, így országhatáron belül is bőven vannak, akik nacionalista provokációnak érzik a macedón identitásépítést. Az anyagi és politikai okok mellett persze sokan esztétikai okokból is bírálták, giccsesnek titulálták az elkészült, igencsak túlméretezett épületeket, szobrokat.

Porta Macedonia, a macedón diadalív. 2012-ben adták át.
Nemzeti Színház

Akkor mindaz, amit most látunk Szkopjében, az nacionalista giccs, megalomán túlköltekezés, a nemzeti identitás büszke demonstrálása vagy a város történelmi múltjához méltó külső megteremtése? Egyik sem vagy mind a négy egyszerre? Nem tudom. Ezt így nekünk, kívülről megítélnünk nyilván lehetetlen, meg nem is volna illendő. Az biztos, hogy ez a városkép tele van totálisan értelmezhetetlen, WTF-élményekkel, de ezek bennünk, magyar turistákban pozitívan csapódtak le. Eklektikus, fura, kicsit bizarr, de néhol tényleg megmutatkoznak briliáns és egyedi ötletek.

Útibeszámoló Szkopjéből (2017), 4. rész: Gori Skopje (II)