Az volt az alapszabályunk, hogy mindenre lesz B-tervünk, és úgy készülünk, hogy minden helyzetet magunktól kell megoldani, tehát semmiképp se hagyatkozzunk arra, hogy „majd az ismerősök úgyis segítenek.” Ez roppant helyes és reális hozzáállásnak bizonyult, tekintve, hogy az úton kb. semmi nem úgy alakult, ahogy elterveztük. Bevallom, hogy voltak fenntartásaink Macedóniával kapcsolatban. Engem a nyelvismeret totális hiánya zavart a legjobban, mégiscsak nehezebb egy olyan országban boldogulni turistaként, ahol még a feliratokat sem tudom elolvasni (lévén a macedónok cirill abc-t használnak). A barátnőmet a nyelvnél jobban aggasztotta a közbiztonság, illetve egy esetleges zavargás, tüntetés lehetősége, hiszen a macedón politikai helyzetet tekintve ezek sajnos valóban benne vannak a pakliban. Ehhez képest azt hiszem, mindkettőnk nevében mondhatom, hogy Szkopjében egyetlen percig sem éreztük úgy, hogy el lennénk veszve, vagy ne lennénk biztonságban (holott pl. Budapest rendszeresen előhozza belőlünk ezt az érzést!). Az egész városnak volt valami nyugodt, csendes, laza atmoszférája.

A repülőnk december 14-én, csütörtök délután 13:25-kor indult… volna. Már a reptéri buszon ültünk, ami a kaputól a repülőhöz vitt volna minket, amikor váratlanul leszállítottak minket és visszaküldtek a váróba azzal, hogy Szkopjében rossz az idő, ezért a járat késni fog, vagy törlik, erről majd később adnak információt. Teljesen lesújtva várakoztunk kb. egy órát a reptéren, amikor végre szóltak, hogy mehetünk, felszáll a gép. Fel is szálltunk, azonban a pilóta azonmód be is mondta, hogy ugyan valamivel jobb az idő Szkopjében, és elindulhattunk, de a látási viszonyoktól függően továbbra is elképzelhető, hogy nem fogunk tudni Szkopjében landolni. Ebben az esetben Pristinába érkezünk. Mondanom sem kell, mennyire lelkesített minket egy esetleges koszovói kitérő gondolata, de nem volt mit tenni. Az egyébként sima repülőút alatt még reménykedtünk, hogy „minden rendben lesz, Szkopjébe megyünk, SzkopjébeSzkopjébeSzkopjébe”, de természetesen nem is mi lettünk volna, ha minden simán alakul. Megérkeztünk Szkopje fölé, köröztünk is egy ideig, de a pilóta bemondta, hogy annyira rosszak a látási viszonyok a nagy köd miatt, hogy nem tud leszállni, így Pristina felé vesszük az irányt.

Kb. fél 5-kor landoltunk Pristina aprócska repterén, ami gyakorlatilag kongott az ürességtől, a Szkopjébe tartó 62 utason kívül nem volt ott senki. Ellenőrizték az útlevelünket, kaptunk bele koszovói pecsétet, majd a földi irányító személyzet tájékoztatott minket, hogy 5-kor indítanak nekünk egy buszt Szkopjébe. A busz meg is érkezett időben, épp csak alkalmas sofőrt nem találtak hozzá, így még kb. félórát várakoztunk a buszban, becsületükre legyen mondva, járt a motor és ment a fűtés, és amúgy a busz semmiben nem különbözött bármely magyar távolsági volánbusztól. Kb. fél 6-kor indultunk el Pristinából. Már besötétedett, így a koszovói tájból nem sokat láttunk, csak az út kétoldalán sűrűn ismétlődő, kivilágított nagykereskedéseket. Csillárbolt, szaniterbolt, autószalon. Csillárbolt, szaniterbolt, autószalon. Csillárbolt, szaniterbolt, autószalon… és így tovább a macedón határig. A csillár- és szaniterüzletek teljesen értelmezhetetlen sokasága mögött suskust sejtettünk… ennyi ilyen üzlet egy rakáson egyszerűen NEM LÉTEZHET!

A macedón határon aztán újabb útlevélvizsgálat következett, és útitársaink is éledezni kezdtek. Többségében macedónokkal utaztunk, és barátnőmmel megfigyeltük, hogy ők mennyire lazán vették ezt az egész gépeltérítést. Egyetlen utast hallottunk fennhangon panaszkodni: egy magyar csajt… Ellenben a macedónok egy hang nélkül lazulták végig a több, mint háromórás utat. A macedón határt átlépve már bekapcsolták telefonjaikat, elkezdtek beszélgetni. Mi is szóba elegyedtünk egy macedón sráccal, aki amúgy a repülőn is mellettünk ült. A srácnak törölték a járatát, amivel eredetileg jött volna vissza Szkopjébe, és ezért kényszerült két napig csövezni Pesten. Ezek után neki ez a kis koszovói kitérő meg se kottyant. Egyébként nagyon kedves és segítőkész volt, megkérdezte, mi járatban vagyunk Szkopjében. Miután eloszlattuk az utazást illető félreértéseket („But why travel so far to attend his concert? Is he your boyfriend?”) és tisztáztuk, kicsoda Goran, több utastárs is a homlokára csapott, hogy „áááááááá”, és az egyikük rögtön keresett is egy Mizar számot youtube-on, amit Goran énekelt. A barátságos srác pedig megjegyezte, hogy „Mizar? That is for alternate people.” Ez van, gyerekek, még a vadregényes Balkánon is alternatívnak számítok!

A srác azt is megkérdezte a buszsofőrtől, hogy nem lehetne-e megállni a belvárosban, hiszen a reptérről úgyis mindenki bejönne a belvárosba, de sajnos erre nem volt lehetőség, a Wizz Air kizárólag a reptérre volt hajlandó eljuttatni minket. Akkor már láttuk, hogy tutira le fogjuk késni az utolsó reptéri buszt, és érdeklődtünk a srácoktól, hogy van-e más lehetőség bejutni a reptérről a városba, például kb. mennyibe kerül a taxi? „Áh, de van busz.”- mondták. Felvilágosítottuk őket, hogy igen, van, de az utolsó 20:30-kor megy el, tehát nem fogjuk elérni. Ezen őszintén elcsodálkoztak, és ők is megnézték a reptéri busz menetrendjét, de persze csak azt az infót találták, amit mi is korábban: az utolsó járat a város felé 20:30-kor(!!!) elmegy. Ez bukta. „A taxi? Háát, az akármennyi lehet, bármit mondhat a sofőr, lehet 10 vagy 100 euró is.” Szóval sokkal okosabbak nem lettünk, ezek nekünk kardinális kérdések voltak, de útitársaink csak a vállukat vonogatták: majd lesz valahogy. Őket nem különösebben izgatta, hogyan fognak bebumlizni a városba a reptérről. Azt hiszem, hogy a nehézségek ilyen mindentleszarós, derűs szemlélete maga a balkáni dolce vita.

Ködös csütörtök éjjel a Vardar folyó partján: Archeológiai Múzeum, előtte a Civilizációk Hídja („Eye Bridge” vagy „The Bridge of Civilizations”). A fotó a Kőhídról (Stone Bridge) készült.

Este 20:45 körül érkeztünk meg a szkopjei reptérre, amely majdnem olyan kihalt volt, mint a pristinai. Találtunk kulturált mosdót és wifit, a pénzváltó ellenben már zárva volt, így csak abban bízhattunk, hogy a taxisok elfogadnak eurót. Elfogadtak. Útitársaink rémhírei a taxisokról nem bizonyultak igaznak (vagy nagy szerencsénk volt). A taxik mellett állt egy tábla, amelyre ki voltak írva a konkrét tarifák, hogy hova hány macedón dénár / euró a viteldíj. Szkopjébe 20 eurót kértek, és egyáltalán nem volt semmi gond, a taxis rendben leszállított minket a hotelünkhöz, és valóban 20 eurót kért, és névjegyet is adott, hogy visszafelé is áll a rendelkezésünkre. A balkáni közlekedésből már rögtön itt kaptunk némi ízelítőt, mikor a sofőr beletaposott a gázba, és egyedül a rendőrség előtt lassított le kissé. A másik, amit már ekkor észrevettünk, az a dohányzás. Szkopjében mindenki mindenhol dohányzik. Taxiban, étteremben a kaja fölött, szórakozóhelyen… mindenhol.

Szkopje legfőbb jelképe, a valóban szép Kőhíd (Stone Bridge) a pénteki ködben. Háttérben a főtér, Nagy Sándor szolid, 25 m-es lovasszobrával, ami a görög-macedón ellentét miatt hivatalosan csak a „Harcos a lovon” („Warrior on a horse”) nevet viseli

Lényeg, ami lényeg, kb. este fél 10-kor becsekkoltunk a szállodába (Hotel De KOKA), ami nagyon kulturált és tiszta volt. A személyzet kedves és segítőkész, beszéltek angolul és elfogadtak eurót. A Hotel De KOKA elhelyezkedése turista szemmel a lehető legjobb: közvetlenül a régi török bazár mellett van, a Kale erőd lábánál, és kb. öt perc sétatávolságra a Vardar folyón átívelő Kőhídtól, amely Szkopje főterére vezet, és amelyből néhány kisebb utca ágazik el, ahol bőven találni éttermeket, kávézókat. A koncerthelyszínhez (MKC Skopje – Ifjúsági Kulturális Centrum) is kb. negyedórát kellett sétálnunk. Egyszóval ideális szállásunk volt, sétatávolságra a belvárosi látnivalóktól.

Eurót majdnem mindenhol elfogadtak: szállodában, taxiban, étteremben. Péntek délelőtt elmentünk a koncerthelyszínre, hogy felvegyük a jegyünket, na, ott nem tudtunk euróval fizetni, de bankkártyát elfogadtak. A két koncertjegyért két CD-vel egész pontosan 3.162,- Ft-ot vontak le a bankszámlámról… komolyan, én szégyelltem magam. (Ez az összeg 600 macedón dénárnak felelt meg.) Csütörtök este 12 euróból vacsoráztunk meg ketten (=egy sonkás szendvicsféle, egy pizza, egy tea, két frissen facsart narancslé és egy limonádé frissen facsart citromból), pénteken pedig 15,6 euróból (=két akkora tál húsétel körettel, hogy nem bírtuk mind megenni, két smoothie, két rakija és egy kávé). Amikor pénteken fizettünk és borravalót adtunk, a pincér konkrétan szólt, hogy ne, ez túl sok. Mi meg mondtuk, hogy hagyja, tegye el (ahhoz, hogy vissza tudjon adni, el kellett volna mennie a szemközti pénzváltóba). Rettentő hálás volt. Pénzt csak pénteken váltottunk egy keveset, hogy tudjunk ásványvizet venni valamelyik kisboltban, 10 euróért vettünk 614 macedón dénárt.

Útibeszámoló Szkopjéből (2017), 3. rész: Gori Skopje!