A Bohém rapszódia egy rendkívül alattomos film. Gyakorlatilag már az első másodpercekben megvett kilóra azzal, hogy a főcímében a 20th Century Fox híres fanfárját áthangszerelték Brian May gitárjára. Miközben csorgó nyállal néztem, kb. mindent meg tudtam bocsátani neki. Ám mióta kijöttem a moziból, és elkezdett tisztulni a fejem, újra meg újra felkúrom az agyam a sok baromságon, amit cselekmény gyanánt a filmvászonra hánytak. Ennek ellenére azt mondom, hogy a Bohém rapszódiát látni KELL, és MOZIBAN kell látni, mert nem akármilyen élményt ad. A produkció fölött maga Brian May és Roger Taylor bábáskodott, és ez bizony egyszerre felelős a film pozitívumaiért és negatívumaiért is.
Ami nekem nagyon pozitív volt:
Zeneileg és a zenei hűséget tekintve a film FENOMENÁLIS. A Queen koncertek rekonstrukciói döbbenetesek, minden mozdulat, minden ruhadarab, minden díszlet a helyén van, és tényleg elhiszed, hogy ők most játszanak, most láthatod őket és részese lehetsz a csodának. Olyan szinten pontos minden, hogy pl. a film elején Brian May és Roger Taylor, még a Smile zenekarként, Tim Staffel énekessel előadják a Doing All Right című számot. Csakhogy ennek a számnak nem maradt fenn értékelhető, Tim Staffel által énekelt verziója, ezért May és Taylor felkeresték Staffelt, és a film kedvéért újra felvették ezt a számot! Tehát a film elején valóban a Smile-t hallhatjuk Tim Staffellel!
A Queen számomra mindig négy nagy formátumú zenész közös projektje volt, akik kihozták egymásból a maximumot, és ezáltal tudtak létrehozni egy semmihez sem fogható zenei világot, ami engem leginkább egy csupa könnyed, kísérletező játékra, csupa őrült ötletre építő bohém zenés színházra emlékeztet. Olyanok voltak ők négyen, mint valami kivételes csillag-együttállás, ami eonokon át csak egyszer fordulhat elő. Tehát NAGYON nem arról szólt a dolog, hogy ott van „Freddie, a zseni, plusz három másik csóka”. A négy közül egyik sem helyettesíthető, bármelyiket veszed ki a képletből, ami megmarad, az már nem a Queen. Ezt többé-kevésbé jól ábrázolják a filmben, tetszett a sok megjegyzés, szurkálódás és kulisszatitok a közös komponálások, próbák során, amelyekből kiderült, hogy melyik dalt ki írta, és bepillantást nyerhetünk, hogyan születtek ezek a dalok (mert bizony a tagok mindegyike írt több Queen megaslágert is!).
A színészek valami elképesztőek. Rami Malek mint Freddie Mercury, Gwylim Lee mint Brian May, Ben Hardy mint Roger Taylor, Joseph Mazzello mint John Deacon – mind szakasztott mása az általa játszott figurának, és nagyon oda is teszi magát.
Amikor vicces akar lenni a film, akkor tényleg vicces, szóval sikerült megtartani egy egyensúlyt, nem váltak kínossá a poénok. (Ellenben az egész moziban csak én röhögtem azon, amikor Mike Myers figurája benyögte, hogy a Bohemian Rhapsody-ra a fiatalok sosem fogják rázni a fejüket a kocsiban. Baromi öreg vagyok!)
És akkor jöjjenek a negatívumok:
Mivel Brian May és Roger Taylor volt a producer, ezért borítékolható volt, hogy őket csakis hófehérre mosdatva, hiperszuperpozitív színben lehet feltüntetni. Ebből következik az is, hogy a film idegesítően családbarát lett, 12-es karikával. Nem azt mondom, hogy csak akkor jó egy mozi, ha 18-as karikával belemászunk minden mocsokba, és azt sem, hogy seggfejként kellett volna ábrázolni a Queen tagjait. Ám ez a másik véglet, hogy “juj, Freddie bulija kezd durvulni, úgyhogy mi gyorsan hazamegyünk az asszonyhoz és a gyerekekhez”, na ez már totál röhejes, és könyörgöm, ki veszi be?!
A Bohém rapszódia igazából nem tekinthető életrajzi filmnek, mert annyira elferdít mindent. És nem azért ferdít, mert pontatlan, hanem mert tudatosan feláldozza a történelmi hitelességet a dramaturgia oltárán. Ugyanis az egész történetet az 1985-ös Live Aid koncertre futtatja ki, ide kell elvezetni minden szálat – azokat is, amelyek amúgy a valóságban évekkel később történtek. Ha az ember nyitottan áll hozzá, akkor azt hiszem, ezt el lehet engedni. Ha van rendes koncepció, akkor el lehet fogadni, hogy oké, a filmben kb. semmi nem úgy és nem akkor történik, ahogy a valóságban történt, kezdve a banda megalakulásától az AIDS diagnózisig. De nincs rendes koncepció! Itt ez a páratlan zenei háttéranyag eszméletlenül jó szereplőkkel, és erre az egészet felhúzzák egy totál közhelyes, szájbarágós, pátoszos, semmilyen sztorira. Ezerszer látott klisék sorjáznak egymás után, és ebben a jellegtelen forgatókönyvben nem kapnak mélységet a figurák. A sokszor papírízű, harmatgyenge párbeszédek sem javítanak a dolgon.
Freddie-ről nem tudunk meg semmi mást azon kívül, hogy elképesztően tehetséges volt, arrogáns, és nagyon szerette a bandatársait, no meg Maryt, a majdnem-feleségét, aki mindvégig az élete része maradt. Az, hogy a két végén égette a gyertyát, kb. egyedül abból derül ki, hogy Mary az egyik jelenetben azt mondja: “Freddie, te a két végén égeted a gyertyát”… Ja, meg mintha nyűglődött volna egy sort azon, hogy ki ő, meg hogy el kéne fogadnia önmagát, meg megtalálni a helyes utat, de ezt szinte zárójelbe is tehetjük, annyira halovány. A karakternek nincs útja, nem jut el A-ból B-be, mondhatni rögtön teljes fegyverzetben pattan elő már a legelső jelenetéből. Különösen elmaszatolt a többnyire Freddie sötét oldalaként megjelenített homoszexualitás ábrázolása. Szerencsére a film végén néhány jelenet erejéig felvillantják az élettársával, Jim Huttonnal való románcát is. Bár ezek a jelenetek szintén iszonyúan közhelyesek, mégis örülök, hogy egyáltalán bekerültek, mert ezek nélkül tényleg erősen visszás üzenetet hordozna a film.
Freddie-hez hasonlóan sekélyesen van megírva Brian May, Roger Taylor és John Deacon karaktere is: az agyas csávó, a hisztis csajozógép meg a csöndes fintorgós, aki néha ütközőzónaként is funkcionál. Hiába szuperek a színészek, hiába működik köztük a kémia, hiába jópofák, ahogy csipkelődnek egymással, hozzájuk se kerülünk közelebb.
Szerintem ez a sekélyesség és sablonosság az igazi baj a Bohém rapszódiával, és nem az, hogy ferdít. Színes, csillogó papírmasé figurákkal eljátszott, ezerszer látott bábszínház ez, ami szárnyal és lenyűgöz, amikor zeneszerzés vagy koncertezés közben mutatja a Queent, de rögtön középszerbe fullad, ahogy emberi kapcsolatokra, lelki vívódásokra kerül a sor. Viszont megadja a fílinget. Nézed, és megérted, hogy mekkora banda volt a Queen, megérted, hogy progresszívek voltak, kísérletezők, de közben óriási tömegeket tudtak meghódítani. És ezzel igazából el is éri a célját a film.
2018. november 07.
Koncertutazó / Concert traveler 