Spoileres kibeszélő

Quentin Tarantino kilencedik filmje csodálatos, meglepően lírai, sőt: egyenesen megható korrajz, szerelmi vallomás és költői igazságszolgáltatás Hollywood aranykorának. Igazi nagybetűs moziélmény annak ellenére, hogy konkrét cselekménye nincs, és tarantinós párbeszédekből is kevesebbet kapunk a megszokottnál. Kapunk viszont tökéletesen megírt és eljátszott karaktereket, iszonyúan vicces és perverz módon kielégítő vérontást a fináléban, valamint egy olyan eleven látképet 1969 Los Angeleséről, ahol maga a város él, lélegzik és válik főszereplővé.

A remekbe szabott díszletek között találkozunk Rick Daltonnal (Leonardo DiCaprio), a hajdan szebb napokat látott tévésztárral, és dublőrével, Cliff Booth-szal (Brad Pitt), aki hű barátja és sofőrje is egyben. Rick megpróbál ismét az élvonalba kerülni, ennek érdekében még a lenézett olasz spagettiwesternekben is hajlandó szerepet vállalni. Cliff sztoikus nyugalommal viseli munkaadója és barátja érzelmi hullámvölgyeit, depresszióját, alkoholizmusát. Egy letűnőfélben lévő világ hallgatag, macsó hősei ők: az ötvenes évek western-ideáljai, akik már nem találják a helyüket a változó Hollywoodban. Valódi cselekmény helyett csak jelenetek sorjáznak, ahol ők ketten filmet forgatnak, kocsikáznak, isznak, tévét néznek. 1969-et írunk. Az utcákon szutykos hippilányok guberálnak és stoppolnak, Hollywoodot pedig olyan fiatal tehetségek hódítják meg, mint Rick Dalton szomszédja, Roman Polanski és felesége, a gyönyörű színésznő Sharon Tate (nála szebbet nem találhattak volna a szerepre: Margot Robbie)…

Az a néző, aki esetleg nem ismeri Sharon Tate szörnyű sorsát, a felét sem fogja érteni ennek a filmnek. Tarantino ugyanis nem figyelmeztet és nem magyaráz. Rick távolról figyeli a szomszéd sztárpárt. Cliff útját pedig többször is keresztezi egy stoppos hippilány, Pussycat (Margaret Qualley – ő egyébként Andie MacDowell lánya). Általa eljut a ranchra, amit egy bizonyos Charlie Manson vezet. Csak az a néző fogja a feszültséget érezni, az fogja érteni, mennyire baljós is az a csapat hippilány valójában, aki tudja, mi történt Sharon Tate-tel a valóságban.

A valóságban 1969. augusztus 8-áról 9-ére virradó éjszaka Charles Manson hippi szektavezér utasítására négy “gyermeke” betört a Roman Polanski-Sharon Tate házaspár otthonába. Polanski akkor épp Európában forgatott. A nyolc és fél hónapos terhes Sharon Tate-et és három barátját brutálisan lemészárolta a Manson-család. Hogy pontosan kit, kicsoda, hányszor szúrt meg, az talán sose derült ki 100%-os bizonyossággal. Susan Atkins elhencegett a színésznő meggyilkolásával, aztán visszavonta, és azt állította, hogy Tex Watson tette. Tex Watson ölte meg a két férfi áldozatot, Jay Sebringet és Wojciech Frykowskit. A harmadik gyilkos, Patricia Krenwinkel végzett Abigail Folgerrel, Frykowski barátnőjével. (A negyedik “gyermek”, Linda Kasabian odakint őrködött.) A gyilkosok elfogásuk után többször módosítottak vallomásukon, és megpróbálták egymásra kenni a gyilkosságokat. Sharon Tate az életéért könyörgött, miközben halálra szurkálták, és azt kérte, tartsák fogva túszként legalább addig, amíg megszüli gyermekét. Susan Atkins az első vallomásában azt állította, azért kezdte el szurkálni, mert unta a könyörgését. Végül Sharon vérével az ajtóra írta, hogy “disznó”. Sharon Tate sírkövén szerepel vele pusztult gyermeke, Paul neve is. Susan Atkins kétszer ment férjhez, mialatt börtönbüntetését töltötte. Tex Watson is megnősült a börtönévei alatt, és a hitvesi látogatás intézményének köszönhetően négy gyermeke született.

A valóságban. Ez azonban egy Tarantino-film. A magyar cím nem teljesen adja vissza az eredeti jelentéstartamát. Az “Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer… egy Hollywood” pontosabb volna. Előrevetíti ugyanis, hogy amit látni fogunk, az egy mese. Tehát nem feltétlenül fognak a dolgok úgy történni, ahogy a valóságban. Pláne, ha felidézzük a mester utolsó pár filmjét.

Tarantino az utóbbi évtizedben mintha átment volna valamiféle igazságosztóba. Fogott néhány ordító igazságtalanságot a történelemből, és a maga módján “helyrehozta” őket. A Becstelen brigantykban a nácivadász partizánok legéppuskázzák Hitlert a teljes vezérkarával együtt, és még a filmtörténet egyik legemlékezetesebb főgonosza, Hans Landa ezredes (számomra minden idők legnagyobb színészi alakítása: Christoph Waltz) is csak majdnem ússza meg. Ráadásul a protagonistánk, a nácivadász Aldo Raine (zseniálisan prosztó: Brad Pitt) is életben marad.

Aztán jött a Django elszabadul, amelyben egy szökött néger rabszolga, Django (Jamie Foxx) áll bosszút a fehér rabszolgatartókon a “messziről jött ember”, Dr. King Schultz (újabb Oscar-díjas alakítás Christoph Waltz-tól) segítségével. Schultz rezonőri szemével látjuk a legsokkolóbb igazságtalanságokat és kegyetlenkedéseket, amelyek a film végén megtorlásra kerülnek. Schultz még átmenetileg sem képes szemet hunyni a rémtettek felett, képtelen félretenni az elveit és kezet fogni a látványosan pszichopata ültetvényessel, Candie-vel (Leonardo DiCaprio-nak ezért az alakításáért kellett volna Oscar-díjat kapnia). Schultz mindent kockára tesz, és az életével fizet. De az igazságtalanságot nem tűri tovább.

Alighanem Tarantino ezeknek a témaválasztásoknak köszönheti, hogy még mindig ő az egyik olyan rendező Hollywoodban, aki azt csinál a filmjeiben, amit csak akar. Az agyonerőltetett PC és a MeToo utáni világban ezt a mértéktelen és sokszor nők elleni erőszakot csak úgy lehet büntetlenül vászonra vinni, ha az elszenvedői elsődlegesen olyan csoportok, amelyek a jelenlegi társadalmi konszenzus szerint megérdemlik, amit kapnak: nácik, rabszolgatartók. Tarantino ezzel a felállással előre kikerüli a köveket, amikkel megdobálnák a túltolt erőszakért, ugyanakkor szerencsére nem hazudtolja meg önmagát. Filmjeinek karakterei nem lesznek fekete-fehérek, a Becstelen brigantyk nácivadász osztaga semmiben sem különb az általuk élvezettel agyonvert német katonáknál, sőt! A Django elszabadulra ez kevésbé igaz, de aztán az Aljas nyolcasban már mindenki egyformán elvetemült, legyen déli vagy északi, fekete vagy fehér, férfi vagy nő.

Messzire kalandoztam, de talán érthető, miért. A fenti sorba illeszkedik ugyanis a Volt egyszer egy… Hollywood is. Tarantino Hollywood szerelmese, a korszak szerelmese. Mi más lehetne hát az az igazságtalan rémtett, amit helyre kell hozni, meg kell torolni, de kegyetlenül? Hát persze, hogy a híres Sharon Tate-gyilkosság. Az a néző, aki hallott már erről a bűntényről, és minimum annyit tud Tarantinóról, hogy legéppuskázta Hitlert, a körmét fogja rágni, hogy vajon mi lesz a film végkifejlete. Vajon megváltoztatja-e Tarantino a múltat, részben vagy teljes egészében? A válasz: igen. Történelemhamisítás még sosem volt ilyen élvezetes. A véres finálé nem egyszerűen bosszút áll a gyilkosokon, hanem nevetség tárgyává is teszi őket, s épp ezáltal működik a totális megsemmisítésük. A “gyermekek” a filmben nem Sharon Tate-hez törnek be, hanem a szomszédjához, Rick Daltonhoz. Így futnak össze végül a szálak. “Én vagyok a sátán, és azért jöttem, hogy végrehajtsam a sátán tervét” – Tex Watson ezen mondata a valóságban vérfagyasztó lehetett, és négy ember sorsát pecsételte meg. A filmben azonban röhejesnek hangzik, és azonnal tudjuk, hogy ez a kis pöcs meg a két gonosz kis ribanc nem lehet komoly ellenfél a hétpróbás veterán Cliff Booth-nak, aki egy korábbi jelenetben még Bruce Lee-t is kiütötte. Se Rick Daltonnak, aki megőrizte a sufniban a lángszórót egy régebbi filmjéből… A “gyermekek” látványos, abszurd és csúnya halála jellegzetesen tarantinós jelenet, vérgőzös és rettentően vicces, de felszabadultan, bűntudat nélkül nevethetünk rajta. A néző igazságérzete ki lett elégítve.

Aztán a vidám mészárlás után meghalljuk Sharon hangját, amint beinvitálja Ricket egy italra, és az egy olyan mesterien felépített, szívettépő pillanat, amit rég éltem át moziban. Nyugodj békében, szépséges Sharon! Ha a valóságban nem is, legalább a vásznon bosszút álltak érted és a többi áldozatért.

A két főszereplő, Brad Pitt és Leonardo DiCaprio játéka minden dicséretet megérdemel. Tarantino egyszer már mindkettejükből kihozott egy-egy fenomenális alakítást, és jobbat nem is találhatott volna ki, mint hogy összeeressze őket. Elképesztően jól működnek együtt, hihetetlen, hogy ez csak az első közös filmjük. Ha Hollywoodnak van egy csöpp esze, a kettejük közti kémiát még sok filmben használni fogja üzemanyagként. DiCaprio lubickol a lecsúszófélben lévő, alkoholizmusával küzdő hajdani sztár szerepében, akit sokkol az új Hollywood, ahol hamarosan végleg leírják. A film igazi ékköve azonban Brad Pitt. Cliff Booth szófukar, veszélyes, de mindig halálosan nyugodt és gyakorlatias karaktere ellensúlyozza Rick Dalton érzelmi kitöréseit, bizonytalanságát, félelmeit. Olyan kisugárzása van, hogy valóban elhisszük: ez az ember mindent meg tud oldani az antenna megszerelésétől a puszta kézzel való emberölésig.

Margot Robbie kiváló színésznő, de itt nem volt mit eljátszania. Sharon Tate gyönyörű, éteri, butuskának tűnő, de valódi személyiség nélküli tündérként táncolja, mosolyogja végig a filmet. Nem igazi karakter ő, sokkal inkább egy szimbólum. Kíváncsi lennék, Tarantino eredendően is annak szánta-e, esetleg kegyeletből (vagy talán a Tate család kérésére?) döntött úgy, hogy nem ír karaktert neki, és alig beszélteti.

A mellékszerepekben feltűnő színészek szintén emlékezetesek. Itt vannak a Tarantino-istálló visszatérő, vén csatalovai (Kurt Russell, Michael Madsen, Bruce Dern), de tiszteletét teszi maga Al Pacino is. A stoppos, házfoglaló hippilányok hordája kellően visszataszító és fenyegető, őket is jól választották ki. (Dakota Fanning az egyetlen jelenetében több színészi kvalitást mutat, mint az Alienist teljes első évadában.)

Mint minden szerelmi vallomás, a Volt egyszer egy… Hollywood is elfogult. Létezett-e valaha az az aranykor, az az álomgyár, amelyet Rick Dalton, és rajta keresztül Tarantino visszasír? Talán sosem, de ez nem is baj. Mert ugye ez nem a valóság, hanem egy Tarantino-film. A filmkészítés kulisszái, a filmsztárok (és nem celebek!) kora, a fényreklámoktól izzó Los Angeles, a korabeli kocsik, ruhák és zenék – mindez olyan hangulatot teremt, hogy az első percektől fogva Cliff Booth mellett érezzük magunkat az anyósülésen és egyáltalán nem tűnik hosszúnak a 160 perces játékidő sem. Jó ebben a filmben utazgatni. Nem a mester legjobb filmje, de hogy a leglíraibb és a legérzelmesebb, az biztos.

2019. augusztus 18.