„Ezek a legkomolyabb vádak, amiket valaha képviselő ellen emeltek. És tekintve, hogy az Alsóházban 270 éve ülnek bűnözők, hazugok, perverzek, tolvajok, zsarolók, debilek és gyújtogatók, ez nem kis teljesítmény.”
(Egy nagyon angolos botrány)
A BBC háromrészes, Stephen Frears angol rendezőlegenda nevével fémjelzett minisorozatát a keblükre ölelték a kritikusok, és abszolút megértem, hogy miért.
A széria egy valós történetet mesél el: Jeremy Thorpe (Hugh Grant), a neves liberális politikus, egy időben a Liberális Párt vezetője, titkos homoszexuális viszonyt folytatott egy mentális zavarokkal küzdő fiatalemberrel, Normannel (Ben Whishaw). A szakítás után nem tudott teljesen megszabadulni tőle, a viszony Damoklész kardjaként lógott a feje felett, Norman állandó fenyegetést jelentett a számára, és Thorpe annyira meg akart tőle szabadulni, hogy végül már meg akarta öletni. A bérgyilkosság félresikerült, Norman életben maradt, Thorpe-ot pedig bíróság elé állították. Bár felmentették, a politikai karrierjének véget vetett a botrány.
A minisorozat ezek alapján akár vérkomoly dráma is lehetne. A készítők azonban bátran úgy döntöttek, hogy a semmivel sem összehasonlítható, abszurd, fekete angol humor felől közelítik meg a történetet. Nekem egy az egyben a kilencvenes évek angol vígjátékainak hangulatát hozta. Iszonyúan vicces, szatirikus, önmagán gúnyolódó produkció ez, amelyet még tovább erősít a kiváló filmzene. Eszembe jutott róla egy régi interjú, amit a Bridget Jones naplója forgatásáról olvastam. Ebben mesélte az egyik főszereplő (már nem emlékszem, melyikük, talán épp Hugh Grant), hogy a filmben lévő verekedésjelenetet milyen instrukciók alapján forgatták. A Bridget Jones naplójában összeverekszik Colin Firth és Hugh Grant karaktere, s azt nyilatkozták erről a jelenetről, hogy szándékosan semmiféle romantikus heroizmust nem akartak. Azt akarták, hogy a két verekedő férfi annak látszódjon, ami: két szánalmas angol idiótának. Na, nekem egy az egyben ezt a mentalitást hozta az Egy nagyon angolos botrány is. Ahogy a Bridget Jonesban is működött ez az irónia, úgy itt is. Nincs hős, akivel együtt érezhetnénk, csak kisszerű, hibákkal teli, szánalmas angol idióták vannak, akik egy legmagasabb szintekről kiinduló bérgyilkosságot is képesek úgy szétbarmolni, hogy a Coen fivérek is elégedetten csettintenének. De nem is hiányzik az, hogy együtt érezhessünk bárkivel is, nem hiányzik az azonosulás lehetősége, mert az első percektől fogva világos, hogy ebben a filmben minden és mindenki önmaga nagyon finom, eltartott kisujjal ábrázolt paródiája.
Ben Whishaw Golden Globe-díjas alakítása tényleg pazar, remekül hozza a zavaros fejű, kallódó, néhol naiv, néhol bosszúszomjas Normant. Hugh Grant is brillírozik az előkelő faszfej szerepében. A világ sokkal jobb hely lett, mióta kiöregedett a dadogó szépfiú szerepköréből, és végre kiteljesedhet abban a szerepben, amire mindig is hivatott volt: az arisztokrata szemétládáéban. Erre vagy huszonöt évet kellett várnom, mert én Hugh Grantet először még a szépfiú szerepei ELŐTT, egy Viszontlátásra című, 1989-es tévésorozatban láttam, ahol egy náci kollaboránst játszott, aki megerőszakolja a saját féltestvérét. Szóval nekem mindig is evidens volt, hogy ez a faszi sokkal többet tud, mint párás szemmel dadogni egy romantikus vígjátékban. Erre később kezdtek rájönni mások is (Bridget Jones-filmek, Egy fiúról), de azért ahhoz, hogy Hugh Grant átnyergelhessen sokoldalúbb alakításokra, változatosabb filmekre, bizony az kellett, hogy kiöregedjen a romantikus filmekből.
Egy szó mint száz: ez a minisorozat egy ízig-vérig angol és ízig-vérig abszurd szórakozás. Aki klasszikus életrajzi filmet, vagy komoly drámát, krimit várna, érheti csalódás, mert ez annál jóval kaotikusabb élmény, és mivel folyamatosan karikíroz, nem lehet komolyan venni. Aki viszont él-hal a nagyon angol humorért, vagy úgy általában a jó kis ironikus angol filmekért, az mindenképpen nézze meg!
2019. szeptember 07.
Koncertutazó / Concert traveler 