A Joker közel hibátlan mestermű: zsigeri moziélmény és össztársadalmi kórkép is egyben. Egy teljesen realisztikus filmet kell elképzelni, amely bármely valódi nagyvárosban, akár Budapesten is játszódhatna. Kényelmetlenül beszippant, és a saját bőrünkön érezzük, ami történik. Olyan eseményeket mutat be, amelyek a valóságban ugyanígy megtörténhetnének. Mindannyian találkoztunk már buszon vagy utcán magában motyogó, kiabáló őrültekkel, és nekünk is az az ösztönös reakciónk, hogy menekülünk, odébb húzódunk, átmegyünk az utca túloldalára. Közben szégyelljük magunkat, mert valahol tudjuk, hogy az ilyen emberek javarészt azért csellengenek az utcán, akár ön- és közveszélyesen is, mert nincs szociális háló, ami elkapná őket. De ezt nem nekünk kéne megoldani, hanem a mindenkori kormányzatnak. Nem lehet elvárni, hogy a villamoson felálljunk, odamenjünk a magában motyogó (vagy épp idegi nevetőrohammal küzdő) ismeretlenhez, és elkezdjük ápolni a lelkét. Ehhez szaktudás kell.
A Jokerben forráshiányra hivatkozva megszüntetik azt a szociális központot, ahova a címszereplő jár, és nem finanszírozzák tovább a gyógyszereit sem. Magyarországon 2007-ben bezárták az OPNI-t, az ott kezelteket lényegében az utcára hajították. 2012-ben a korábbi rokkantnyugdíjak eltörlésével bevezetésre került a rokkantsági százalékokat patikamérlegen méricskélő embertelenség rendszere. 2016-ban forráshiányra hivatkozva megszüntették az országos 4M hálózatot, ami a megváltozott munkaképességű emberek (köztük a mentális betegségek miatt leszázalékoltak) leghatékonyabb segítsége volt ügyintézésben, munkakeresésben, érdekérvényesítésben. Az állami szervek bürokráciája átláthatatlan, logikátlan, még egy egészséges ember sem tudja, milyen ügyet hol intézzen, és mire lenne jogosult, nemhogy egy mentálisan beteg ember. És akkor mégis miafaszt várunk, kérdem én? “A legrosszabb abban, hogy elmebeteg vagy az az, hogy elvárják tőled, hogy úgy viselkedj, mintha nem lennél az” – írja a naplójában Arthur Fleck alias Joker. Ez így van: nem adunk ezeknek az embereknek sem gyógyszeres, sem humán segítséget, és mégis elvárjuk, hogy csendben váljanak láthatatlanná. Hát, ez kurvára nem így működik, és pontosan ezt mutatja be a Joker.
Gotham koszos, nyomasztó város, szeméthegyek és patkányok nehezítik az életet. Az emberek közönyösek (vagy csak önvédelemből elfordítják a fejüket). Bandákba verődött kölykök vernek meg ártalmatlanokat. A munkanélküliség és a szélesre nyílt társadalmi olló miatt egyre növekszik az elégedetlenség. Aztán kiáll a gothami Lázár János, Thomas Wayne, aki polgármesteri babérokra pályázik, és nyíltan belemondja a kamerába, hogy akinek nincs semmije, az csak bohóc… Ismerős? Az emberek elégedetlensége, dühe, frusztrációja nő, és már tényleg csak egyetlen szikra kell, hogy belobbantsa a puskaporos hordót. Akaratán kívül Arthur Fleck lesz ez a szikra, aki eredendően figyelemre és törődésre vágyik, de csak rúgásokat kap, konkrét és átvitt értelemben is. Az ő leépülését követi a film, húsba vágóan közelről szemléljük a lefelé vezető lépcsőfokokat, amelyeken egyre lejjebb és lejjebb rugdossa az élet, mígnem eléri azt a pontot, amikor már minden mindegy. És akkor Gotham lángba borul.
2011. decemberében egy rokkantnyugdíjas férfi a veszprémi nyugdíjbiztosító ügyfélszolgálatán szíven szúrta magát, mert állapotjavulásra való hivatkozással elvették a rokkantnyugdíját. Mielőtt végzett magával, azt mondta, “ha ő ennyit ér az országnak, akkor ezt teszi”. 2018. júliusában az inárcsi családsegítőben egy férfi leszúrta a neki segíteni próbáló szociális munkást, mert az nem tudott neki szállást találni. Ezek csak a leginkább elhíresült tragédiák, amelyek a szociális szférát megrázták, de sorolhatnánk még öngyilkosságokat, családirtásokat. Az inárcsi tragédia egy lángoló felkiáltójel. A kontrollálatlan düh arra csap le, akire tud: a védtelen és vétlen szociális munkásra, aki a legapróbb fogaskerék a gépezetben. A gép pedig forog tovább, mit számít egy kiesett fogaskerék? Hány kiesett fogaskerék kell ahhoz, hogy az ósdi, recsegő gépezet a darabjaira hulljon?
Sok kritikus bírálta a filmet azért, mert szerintük az erőszakot dicsőíti. Nem értek egyet velük. Ez a film felvázol egy folyamatot, ami a társadalom pszichológiája és az egyén pszichológiája szempontjából is könyörtelenül hiteles. Az elnyomott, agyonrugdosott mentális beteg, akitől elveszik a gyógyszerét, és elveszít minden mást, ami fontos volt neki, erőszakkal reagál, amint fegyvert kap a kezébe. A kritikák azt róják fel a filmnek, hogy ezt úgy ábrázolja, „mintha Arthurnak nem lett volna más választása, mint lelőni őket, holott máshogy is meg lehet oldani a szituációt”. Nos, rossz hírem van: nem lehet máshogy megoldani a szituációt. Arthur Flecknek nem. De még egy mentálisan nem beteg, csak éppen szubmisszív, “nyuszi” embernek sem. Amikor bullying áldozata vagy, testileg-lelkileg bántalmaznak, ráadásul többen, akkor két lehetőség van: 1. áldozat leszel és elfutsz vagy szétvernek; 2. ha van nálad fegyver, akkor használod. Ennyi. Ahhoz, hogy egy ilyen fenyegető szituációból más megoldással kiverekedd magad, másféle személyiségjegyek kellenek, plusz ismerni kell az adott szituációban működőképes társadalmi kommunikációs és viselkedési formákat. Arthur Flecknek egyik sem adatott meg. Nincs esélye és nincs választása.
Joaquin Phoenix elképesztő alakítást nyújt a címszerepben, átadja a karakter legapróbb rezdüléseit is. Szívfájdító látni a film eleji Arthurt, akinek még csillog a szeme, és apafigurákról, rivaldafényről, sikerről ábrándozik. Aztán ott a már mindentől megfosztott, film végi Arthur, aki a valódi tévés szereplésére készül, kőkemény, halott tekintettel. De fontos leszögezni, hogy kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy Arthur őrült, és mindaz, amit tenni fog, ott szunnyad már benne, és akkor tör elő, amikor szétfoszlik körülötte mindenfajta védőháló és kontroll. “Mit kapsz, ha beledobsz egy magányos elmebeteget egy társadalomba, amely hulladékként kezeli? – Azt, amit érdemelsz.“
Nekem egyetlen ponton bicsaklott meg a film: amikor nem mutatja meg, mi történik a szomszéd nő lakásában. Itt mintha a készítők valóban afelé hajlanának, hogy Arthur tetteit eufemizálják. Mert a többi áldozatára rá lehet fogni, hogy bántalmazták, elárulták Arthurt, így a haláluk kevésbé rázza meg a nézőt. A szomszéd nő és a kislánya azonban túl ártatlan áldozat lett volna a nézők szemében. Holott Arthur koordináta rendszerében a nő ugyanúgy elárulta valószínűleg, mint a többiek. Ezért szerintem az a logikus, hogy megöli, akár a kislányával együtt. És ahogy fentebb írtam: a kontrollálatlan düh arra csap le, akire tud. Akárhogy is, de szerintem ezt nem lett volna szabad elkendőznie a filmnek.
Meg kell említenem a szinkront is: Rátóti Zoltán a magyar szinkron hőskorát idéző dicsfénnyel játssza el a karaktert. Egy rossz szinkron teljesen tönkre tudta volna tenni a moziélményt, és örülök, hogy ezt sikerült elkerülni. Arthurnak idegi alapú, önkéntelen nevetőrohamai vannak. Ezt úgy kellett eljátszani, hogy ne váljon nevetségessé, és pontosan tisztában legyünk azzal, hogy amikor nevet, akkor az a nevetés valójában sírás, idegesség vagy félelem. Ehhez kivételes tehetség kellett a szinkronban is.
A Jokert nem jó nézni, de rettentően fontos és igaz film. Egyetlen egyszer se jutott eszembe, hogy képregény- vagy szuperhősfilmet nézek. Na jó, talán amikor Joker találkozik a gyermek Bruce Wayne-nel, de ez igazából lényegtelen is. A film azoknak is tökéletesen érthető, akik soha életükben nem hallották a Joker vagy a Bruce Wayne nevet. Ha az idei év filmterméséből már csak egyet tudunk megnézni, ez legyen az!
2019. október 15.
Koncertutazó / Concert traveler 