A Szomszédok, ez az ikonikus, minden ízében magyar „teleregény” maga a velünk élő történelem, a késő nyolcvanas-kora kilencvenes évek krónikája, a rendszerváltás lenyomata. A tévés ismétléseknek és a retróláznak hála, ma is reneszánszát éli. Én ahhoz a generációhoz tartozom, akik gyerekként látták, és akik számára a Szomszédok világa valós emlékeket mutat: jéé, nekünk is pont ilyen szekrényünk/tapétánk/fotelünk volt! Jéé, mi is pont ilyen pohárból ittuk a kávét, úúú, emlékszel erre a dobozos tejfölre, basszus, akkor vezették be a személyijövedelem-adót?! És akkor még a gmk-ról, az úttörőtáborról, a Trabantról és a vezetékes telefonra való várólistáról nem is beszéltünk.

A Szomszédok kultikus világának alapkövei az aktuálpolitikai eseményekre való reflektálás, az örökös panaszkodás, és az egyes epizódok végén a kamerába mondott életbölcsességek. Megemlíthetjük még a progresszív metapoénokat is: Taki bácsi (Zenthe Ferenc) a Kétszer kettő néha öt című Zenthe Ferenc filmet nézi a tévében. Egy másik epizódban pedig a kezébe kerül egy újság, amelynek címlapján a „híres színművész, Zenthe Ferenc” látható. De már rögtön az első részben láthatunk az egyik lakásban egy tévét, amelyben Kudlik Júlia, a korszak ikonikus tévébemondó- és műsorvezetőnője a „Szomszédok című új sorozatot” promózza. Később Julcsi mondja is valamelyik részben, hogy a Szomszédokat nézi. Ha már progresszió: a Szomszédoknak köszönhetjük a magyar tévétörténelem első meleg karakterét, Oli urat, a fodrászt. Bár egy két lábon járó sztereotípiagyűjtemény volt, Bajor Imre annyira szórakoztatóan hozta, hogy a „csóközön” köszönés és a valutát rejtő kis gyíkbőr neszesszer örökre beégett kollektív emlékezetünkbe.

Szintén egyedülálló és szomorú tévétörténeti pillanat volt, amikor Máriáss József betegségét és 1991-ben bekövetkezett halálát beleírták a sorozatba. Mindenki Bőhm bácsija a 105-ös fejezet készítése idején hunyt el, és az egész epizódot a róla való megemlékeznek szentelték, így egy ország búcsúzhatott el a tévé képernyőjén keresztül a színművésztől és karakterétől.

A Szomszédok 1987-től 1999-ig futott a képernyőn, kéthetente egy-egy félórás epizóddal, csütörtök esténként. Fura belegondolni, hogy megérte a kereskedelmi tévék térhódítását (az RTL Klub és a TV2 1997-ben indult Magyarországon), és az első magyar kereskedelmi tévés napi szappanoperát, a mai napig futó Barátok köztöt (1998) is.

Az erős nosztalgia-faktor miatt a Szomszédokat jobbára minden filmes hibájával együtt egy ma már vicces, érdekes korrajznak tekintjük. Arról az aspektusáról azonban talán kevesebbet beszélünk, hogy az egész teleregény egy népnevelésnek szánt propagandaműsor volt. Ha közelebbről megnézzük, hamar rádöbbenünk, hogy a Szomszédok mennyire fejlődés- és individuum-ellenes, és legfőbb célja, hogy arra kondicionálja a nézőt, hogy véletlenül se akarjon többet, se társadalmilag, se anyagilag, mint amije van. Pontosabban fogalmazva: ne akarjon semmilyen változást. És a „néző” akkoriban, amikor a sorozat először ment adásban, bizony az egész országot jelentette. De nézzük, mit is értek mindezek alatt!

EGY SOSEMVOLT TÁRSADALOM

A Szomszédok egy teljesen steril, idealizált, konzerv társadalmat mutat be. Egyik szereplőnek sincs jelleme, valódi konfliktusa, jellemfejlődése. Valamennyien úgy írhatóak le, hogy jóravaló kádári kisemberek. Anyagilag, társadalmilag, műveltségileg is nagyjából egyformák. Jutkáról, a szép, fiatal tanárnőről (Ivancsics Ilona) tudjuk, hogy gazdag orvos szülők gyermeke, akik magasabb társadalmi osztályba tartoznak, mint főszereplőink, ennek ellenére Jutka semmiféle jelét nem mutatja ennek a különbségnek, ami alapból teljesen nonszensz. Tökéletesen besimul a kispénzű kisemberek közé, sőt: épp ő választ egy, a jóravaló kádári kisembereknél alacsonyabb osztályból jövő férjet: Vágási Ferit (Nemcsák Károly), az intézetis vagányból lett keményen dolgozó kisembert. Ahogy Jutka, úgy Feri is tökéletesen belesimul a lakótelepi mátrixba – szintén teljesen hiteltelenül. Egyedül a bőrdzsekije és a fülbevalója mutatja, hogy ő vagány fiatal ám.

Az egysíkú szereplők kapcsán meg kell említenünk, hogy a legelevenebb figura a sorozatban a legendás Janka néni (Pásztor Erzsi ikonikus alakításában), aki már-már valódi jellemmel bír. Mindannyiunk ismeretségi körében van egy ilyen rosszmájú, tolakodó, gátlástalan, potyázó vén satrafa, aki mindig a legalkalmatlanabb időben toppan be. Zseniális mind a karakter, mind a színészi játék, drágazsuzsám. Nem csoda, hogy Janka néni a Szomszédok-mémek legnagyobb sztárja lett, aranyköpéseit pedig külön videók szedik csokorba a Youtube-on. („Azt a kis bort ne tedd már el, csak megpimpósodik az üvegben.” XDD)

Ebben a lakótelepi mátrixban a szomszédok ideális közösséget alkotnak, már-már a sosem valósuló kommunizmus ideája szerint. Mindenki egyenlő, senkinek sincs több pénze vagy java, mint a szomszédjának, a közösség fontosabb, mint az egyén, mindenki becsületesen dolgozik, mindenki tökéletesen boldog és elégedett azzal, amije van. Aki mégse, arra rögtön rázúdítanak egy ideológiai cunamit, és hamar rájön, hogy mégiscsak jó neki úgy, ahogy most van. Ez egy passzív állapot, amelyből nincs felfelé mozdulás, mert senki nem is akar feljebb emelkedni a szocreál idill állapotából. Fontos megemlíteni, hogy lefelé süllyedés sincs, mert itt mindenki kedves, és akár a maga kárán is segítőkész, a szomszédok sosem hagyják cserben egymást. Állandó téma a pénzhiány, az alacsony fizetések és nyugdíjak. Az örökös panaszkodás ellenére a szereplők mégse keserednek el, és anyagi problémáik valahogy mindig megoldódnak. Csak úgy.

A TISZTES SZEGÉNYSÉG MÍTOSZA

Az anyagi helyzet és a mindennapi anyagi küzdelmek alkotják a sorozat gerincét. Drágul a parizer, a kenyér, a benzin – ezek szinte minden részben kitárgyalt témák. A sorozat sosemvolt társadalmára azonban az jellemző, hogy bár egyértelműen mindenkinek szüksége lenne több pénzre, SOSEM használják ki az erre kínálkozó lehetőségeket, méghozzá szigorúan elvi okból. A Szomszédok mátrixa szerint ugyanis a tisztes szegénység az ideális alapállapot, és ami ettől eltér, az csakis tisztességtelen lehet, tehát alapból elutasítandó. Inkább maradjunk szegények, de tisztességesek! A sorozat éles ellentétbe állítja a meglévő, szegényes, de tiszta és megnyugtató állapotot mindennel, ami kicsit is új, kockázatos, “kétes”. Ezeket gyorsan félre kell söpörni, nehogy az emberek olyan kapitalista métely után kezdjenek ácsingózni, mint karrier, előrelépés, több tulajdon szerzése, társadalmi mobilitás. Elégedjünk meg azzal, amink van, és ne akarjunk semmit, ami valamiben más, mint a jól megszokott kis lakótelepi idill. A Szomszédok kedves, szerethető, üres és ezáltal bárki által könnyen azonosulható szereplőin keresztül közvetíti a propagandát: igaz, hogy nem vagyunk gazdagok, de azért mégiscsak jó és kényelmes ez a rendszer, és mennyivel tisztességesebb, mint a nyugati métely! A hiány, a szegénység, a társadalmi problémák és a status quo megideologizálását láthatjuk – épp a rendszerváltás éveiben. Nyilván nem véletlenül. A szereplők jelentős része kerül olyan helyzetbe legalább egyszer, hogy kaphatna jobban fizető munkát, de szigorúan elvi alapon elutasítja, és ezt soha nem is bánja meg.

A teljesség igénye nélkül:

  • Almának (Fehér Anna) állást ajánl egy reklámügynökség (egész pontosan Kautzky Armand), frappáns reklámszövegeket kéne írnia, de Alma elutasítja, mert nem tartja tisztességesnek, hogy olyan termékekről, szolgáltatásokról írjon méltató sorokat, amik talán nem is jók. Érdekes, hogy az viszont egyáltalán nem zavarja, hogy az összes főnöke szerelmes belé, és munkahelyváltási lehetőségeit a teleregény során végig kizárólag a bájainak és nem a képességeinek köszönheti. De hát hol volt akkor még a girlpower! Abban a világban járunk, ahol a nők az iskolában is kizárólag csak készségtantárgyakat tanítanak (Jutka ének-rajz szakos, rajta kívül egyedül a tornatanár nő – először Gór Nagy Mária, később Timkó Eszter alakításában).
  • Alma férje, János (Trokán Péter), a fess erdész, erdőmérnökként többször kap előrelépési lehetőséget, de sosem él vele, mert fontosabb számára, hogy az erdőt járhassa szabadon, mint az, hogy egy irodába zárva több pénzt keressen.
  • Alma és János ezt annak ellenére is így gondolja és teszi, hogy az ő közös fészeképítésük az egyik leghosszabbra nyújtott, legfárasztóbb sztorielem a sorozatban. Ők a sorozat legelején találkoznak, hamar össze is házasodnak, és saját lakás híján Alma nagyszüleinél laknak. Évadokon keresztül küszködnek, hogy lakást vegyenek, majd hogy házat építsenek, de terveik rendre kútba esnek, és nagyon úgy tűnik, hogy egyszerűen elérhetetlen számukra, hogy valaha is saját lakásuk legyen. A kilátástalanságot Alma azzal ideologizálja meg, hogy de hát a nagyszülők nagyon szomorúak lennének, ha ők elköltöznének, úgyhogy mégiscsak jól van ez így. Erre a nyűglődésre végül a házasságuk is rámegy. Nem csoda, hogy János nem tud ellenállni Erikának (Sajgál Erika), a kispolszkis femme fatale-nak.
  • Ádám (Kulka János), a mentőorvos, anyáink Mr. Darcyja, soha nem fogad el hálapénzt. Később állást ajánlanak neki egy menő magánklinikán, ő odáig jut el, hogy elmegy megnézni, a recepciós leülteti a váróban, Ádám pedig feláll és elmegy, mert nem tartja elég emberközelinek a helyet, márpedig neki fontosabb az emberközeliség, mint a pénz.
  • Taki bácsi (Zenthe Ferenc), az örök optimista nyugdíjas taxis állandó szélmalomharcot folytat a “taxis hiénákkal”, akik lehúzzák a kuncsaftokat. Kap ajánlatot nagyobb taxis társaságtól, hogy dolgozzon nekik, adnának neki jobb autót, de Taki bácsi nem vállalja, ő megmarad a tisztességénél és ikonikus piros kockaladájánál.
  • Lenke néni (Komlós Juci), Taki bácsi felesége a helyi közértben dolgozik. Egy ismerőse egyszer nyit egy exkluzív kis delikátesz boltot, ahol drága, különlegesebb termékeket árul a gazdagoknak (Milka csoki a polcon!!!), és mindenáron Lenke nénit akarja oda eladónak a profizmusa és kedvessége miatt. Lenke néni elmegy, megnézi a boltot, elismeri, hogy nagyon szép, de neki nem tetszik az, hogy a gazdagok a célközönség, és megmarad a kis, hétköznapi közértnél, ahol ugye rendszeresen előfordul olyan, hogy nem kérnek pénzt a tíz deka parizerért a kopott ruhájú nyugdíjastól, és a bolt vállalja, hogy minden reggel ingyen margarinos kenyeret és tejet ad az iskolának, ahol Jutka dolgozik.
  • Etus, a kerámiaművésznő (Csűrös Karola) a legnagyobb rejtély mind közül, mert ő gyakorlatilag SOHA nem kér pénzt a kerámiáiért, és kb. egyetlen fizetős megbízást SEM fogad el, mert mindegyikben talál valami elvi kifogásolnivalót. (Ennek ellenére mindig ő az, aki pénzzel kisegíti a lányát Julit, a vejét, Ádámot, és unokáját, Julcsit – isten tudja, honnan van neki.) Vele kapcsolatban annyi példa van, hogy már fel se tudom sorolni. Kapott volna olyan megbízást, hogy rangkórságban szenvedő újgazdag családoknak készítsen nemesi címert, ezt természetesen utálattal elutasította. Aztán volt egy nagyobb biznisz, ahol több darabot rendeltek volna tőle, tucatjával, amit azért nem vállalt el, mert ő csak egyedi darabokat készít, és nem akar tömegtermékké válni. És így tovább.

Ezek alapján két dolog tűnik szembe:

  1. Ezek az ellentétek (ti. a meglévő állás és életvitel valamint a felkínált lehetőség között) korántsem olyan élesek, mint ahogy azok be vannak állítva. Senkitől se kérnek törvénytelen dolgot, hogy alázza meg magát vagy ilyesmi, sőt, a legtöbb esetben inkább fejlődési lehetőséget kínálnak. Az ellentétek azonban túlzóan, sarkítva vannak ábrázolva, a szereplők még fel is háborodnak, hogy dehogy akarnak ők fejlődni, előre lépni. A sorozat egyértelműen azt sugallja, hogy a tisztesség és a fejlődés kizárja egymást, és ha te változtatsz a jól megszokott állapoton, akkor elveszted a tisztességedet.
  2. Magát a rendszert soha nem kérdőjelezik meg, csak a tüneti megoldásokkal foglalkoznak. Megváltoztathatatlan alapvetésként elfogadják, hogy “hát, ilyen ez a világ”, “sok a szegény ember” stb. De sosem akarják kifordítani a sarkaiból ezt a rendszert, megoldásként mindig csak a tüneti kezelés jön szóba. Például amikor Jutka észreveszi, hogy van olyan tanítványa, aki éhesen jön iskolába, a jóravaló kisemberek összefognak, és onnantól kezdve Lenke néni közértje ingyen reggelit biztosít az iskolásoknak. Probléma megoldva, a néző elmorzsolhat egy könnycseppet, hogy jaj, milyen jók is az emberek valójában, hogy segítik a rászorulókat! De arról már nem szól a fáma, hogy valójában mekkora társadalmi szintű problémák vannak emögött, és a társadalmi feszültségekből se mutat meg semmit a folyamatos, de teljesen passzív sopánkodáson kívül. Az az üzenet, hogy ha a rendes emberek odafigyelnek egymásra, akkor végülis mindig minden megoldódik, és ehhez a tisztes szegénységhez emiatt foggal-körömmel ragaszkodni kell, ez az, ami összeköt minket, osztozunk a bajokban, senki sem lóg ki. Ne különbözzünk, ne akarjunk mások lenni, mint a közegünk. Jó nekünk minden úgy, ahogy van.

Tovább olvasom ->