Ezt a filmet már régóta kinéztem magamnak, mert a zenéjét Nick Cave és Warren Ellis szerezte. Egy erősen nihilista krimiről beszélünk, Taylor Sheridan tollából és rendezésében, ami talán nem is krimi. Nyomozás éppenséggel van benne, de azon kívül mennyi minden más is, ami talán még fontosabb!
Cory Lambert (Jeremy Renner), a nyomkereső, egy halott, megerőszakolt indián lányt talál az isten háta mögötti, hóval borított indián rezervátumban, ahol ő maga is él. A haláleset kivizsgálására egy fiatal FBI-ügynöknő, Jane Banner (Elizabeth Olsen) érkezik, akit Cory fegyveres Vergiliusként vezet be a hófehér pokol egyre mélyebb bugyraiba. A férfi személyes ügynek tekinti a nyomozást, mert a saját lánya pár évvel korábban hasonló körülmények közt halt meg, és neki anno nem tudott igazságot szolgáltatni.
Magában a bűnügyben semmi csavar, váratlan fordulat vagy különleges nincsen, aki ezt várja, annak csalódás lehet a film. Ám ebbe a milliőbe valahogy nem is illett volna más megoldás, itt minden olyan szikár és egyszerűségében kíméletlen, mint maga a táj. Wyoming kietlen hómezői és hegyei halálosak, de gyönyörűek. A film fényképezése lenyűgöző, Nick Cave és Warren Ellis zenéje pedig húsba vágó: melankolikus, ugyanakkor van benne valami fájdalmas belenyugvás, amely tökéletes összhangban van a mondanivalóval. A film ugyanis Cory és a megölt lány apjának karakterén keresztül úgy beszél a gyászfeldolgozásról, hogy az egy filmdrámának is becsületére válna. Ahogyan Cory mondja a filmben: a veszteség generálta fájdalomtól nem szabadulsz soha, de ha elfogadod, akkor szabaddá válnak az emlékeid.
A gyászon kívül a Gyilkos nyomon másik fontos témája az indián rezervátum világának szembeállítása a városi világgal és az urbánus emberrel. Utóbbit képviseli Jane Banner, aki rátermett nyomozó, de természetesen idegenül, értetlenül mozog a rezervátumban, és szüksége van Cory segítségére már ahhoz is, hogy egyáltalán kommunikálni tudjon a helyiekkel. A film erőssége az árnyalt ábrázolás. A rezervátumot nem egy idealizált helyként ismerjük meg, sokkal inkább egy letűnőfélben lévő kultúra nyomasztó színtereként. Az indián fiatalok drogoznak, kallódnak, vagy aki nem – mint a halott lány –, az el akar innen menni. Az indián közösség lényegében lassú halálra van ítélve. Cory Lambert összekötő kapocs a két világ között: ő maga ugyan fehér ember, de a volt felesége indián, a gyermekei félvérek. Milyen jövő vár ebben a közegben Cory kisfiára? Lesz-e még itt bármilyen jövő? Meg lehet-e védeni, ami megmaradt? Nincsenek megnyugtató válaszok. Cory a hivatása szerint védelmező szerepet tölt be a rezervátum életében (a film elején épp a jószágokat megtizedelő farkasokat lövi ki), de sem a saját lányát, sem a megölt indián lányt nem tudja megvédeni. Az egyetlen, amit tehet, hogy utólagosan igazságot szolgáltat.
Szikár, kőkemény és lényegre törő film ez, a hossza is csupán másfél óra a mai szuperhosszú filmek világában. Mentes minden ordas klisétől, illetve nagyszerűen kezeli azokat. Gondolok itt arra például, hogy a férfiközpontú rezervátumba éppen egy fiatal női nyomozó érkezik. A közte és a hely közti ellentét borítékolható, de mégis sikerül hitelesen ábrázolni, nem ezerszer koptatott jeleneteket, mondatokat látunk-hallunk. Ugyanez igaz Cory tragikus múltjára, ami szintén fulladhatott volna giccsbe több jelenetben is, de nem így lett, köszönhetően a remekül megírt, velős párbeszédeknek és karaktereknek.
Maga a bűnügy hétköznapi tragikuma is megérinti a nézőt: itt nem szuperbűnözők vagy elvetemült pszichopaták gyilkolnak, hanem a sivár, kilátástalan közegben elburjánzó, közönséges, emberi aljasság. A történet vége felé egy megrázó erejű flashbackben kendőzetlenül láthatjuk is, mi történt. A film világa annyira magába ránt, hogy hamar megértjük ennek a közösségnek az íratlan szabályait, és végig a hőseink oldalán lépkedünk a csikorgó hóban, egészen a kockáról kockára gondosan felépített katarzisig, az igazságszolgáltatás pillanatáig, amely épp olyan szikár és elemi erejű, mint a bűn, amelyért kiszabják.
Jeremy Renner leírhatatlanul jó az élet által megtépázott, mégis az indiánok bölcsességét hordozó Cory Lambert szerepében. (És végre ismét főszerepben láthatjuk!) Cory a hallgatag macsó párbajhős archetípusa, amikor megszólal, annak súlya van, és azt teszi, amit kell, amit a közösség normája diktál. Mindezek mellett ott van a mélyen emberi oldala is, a lányát gyászoló apa, aki bár sosem lel igazi békére, képes vigaszt találni a szép emlékekben. Renner méltó párja Elizabeth Olsen, aki szépen helytáll a kemény, kompetens, de az idegen környezetből kilógó FBI-ügynöknő szerepében. Jane-nek is megismerjük az emberi oldalát, látjuk érzelmektől felindultan. Neki nem személyes ügye ez a nyomozás, őt az erős igazságérzete vezérli már-már a megszállottságig. Mivel a halott lány nem a nemi erőszakba halt bele, hanem elmenekült, és menekülés közben fagyott meg, a halottkém nem akarja emberölésnek nyilvánítani a halálát. Jane pedig foggal-körömmel küzd, hogy nevezzék gyilkosságnak a gyilkosságot.
A film a halott indián lány alakján keresztül mutatja be a tragikumában is csodálatra méltó életösztönt, az emberfeletti küzdelmet az életben maradásért. Ezenkívül szót emel az indián nők mostoha társadalmi helyzete ellen is. A lány sorsa párhuzamos az indián közösség sorsával: erőszakot tesz rajta a fehér ember, majd egy olyan helyre kényszerül, ahol minden élni akarása ellenére is pusztulásra van ítélve.
A Gyilkos nyomon súlyos filmélmény, ránehezedik a nézőre, mint a Wyoming-i hótömeg. Engem nagyon elkapott, és sokkal többet adott, mint vártam. Nem az a film, amit sűrűn megnéz az ember, de nálam simán az évtized legjobbjai közt van.
2020. március 22.
Koncertutazó / Concert traveler 