Az utóbbi pár évben a BBC előrukkolt néhány új Agatha Christie-adaptációval (Tíz kicsi néger, A vád tanúja, Az alibi, Bűbájos gyilkosok). E 2-3 részes minisorozatok körül Sarah Phelps bábáskodik. Ezek közül én eddig a Tíz kicsi néger háromrészes feldolgozását, a Tíz kicsi katonát láttam, amely minden szempontból kiváló adaptáció: gyönyörű képi világgal, sötét, baljós atmoszférával ruházza fel az eredeti történetet, amelyhez egyébként abszolút hű is marad. És akkor a brit színjátszás színe-javát felsorakoztató szereposztásról még nem is beszéltünk. Sarah Phelps kétségkívül tudja, mit csinál, így persze kíváncsi lettem a többi Agatha Christie filmjére is. Egy egyéni látásmóddal rendelkező showrunner, aki józan ésszel, jó ízléssel és az eredeti művek lényegiségét megtartva nyúl az alapanyaghoz? Ide nekem a többi filmet is!

Csakhogy ezúttal Sarah Phelps hozzányúlt Poirot-hoz.

A Tíz kicsi néger egy különálló történet, ráadásul alapból meglehetősen sötét tónusú (a színházi adaptációhoz pl. Agatha Christie maga írt egy kvázi happy endet, mert az eredeti sztori túl sötétnek bizonyult volna a színpadon). Nem csoda hát, hogy egy ecsetét feketébe mártó showrunner tökéletes művet tudott kihozni belőle. A Poirot-történetek azonban egész más hangulatúak. Poirot világa elegáns, kifinomult, már-már könnyed, a pszichológiai játszmák színtere. Nosztalgikus bája, visszafogott humora van. És ott van maga Hercule Poirot, a tökéletesen megrajzolt detektív, aki hiú, öntelt, közismert, nagy tisztelet övezi, sosem kételkedik önmagában és mások sem kételkednek őbenne. Külföldi mivolta és piperkőc manírjai miatt ugyan rendszerint érik pikírt megjegyzések, olykor nevetség tárgya is, de rendőri vezetők, magas rangú arisztokraták mind fejet hajtanak a tudása és hírneve előtt. Nos, Sarah Phelps úgy döntött, hogy ezt a világot porig rombolja, és a helyét fekete sóval hinti be.

Hogy itt valami eredetit felforgató koncepcióval állunk szemben, már az is elárulja, hogy Poirot-t a kopasz, kecskeszakállas John Malkovich alakítja. Jobban mondva: Malkovich alakít valakit, akit történetesen Poirot-nak hívnak, de akinek semmi köze a regényekből és a korábbi filmes adaptációkból megismert Poirot-hoz. Phelps teljesen dekonstruálja a figurát: adaptációjában “Hercule Poirot” egy nyomorúságos, csaknem teljesen elfeledett, kétes hírű amatőr, akinek a szavára senki sem hallgat, akinek csak a mellőzöttség jut osztályrészül. Barátja, Japp felügyelő már nyugdíjba ment, így Poirot, amikor egy bűntényre akarja felhívni a Scotland Yard figyelmét, kénytelen a fiatal és ellenséges Crome felügyelővel (Rupert Grint) dűlőre jutni, aki folyamatosan megalázza, de úgy, hogy a nézőnek kinyílik a bicska a zsebében. A karakter lényegében pont az ellentettje Agatha Christie Poirot-jának. És nem elég a figura félrepozicionálása, a múltját, az egész lényegiségét megváltoztatják, amit végig lebegtetnek, majd a minisorozat vége felé lepleznek le. Ezt nem akarom elspoilerezni, de annyira durva, hogy majdnem belevágtam valamit a monitorba. Tehát kijelenthetjük, hogy Poirot karakterét a földbe döngölték és teljesen átírták. Mi a helyzet a történettel?

Az ABC gyilkosságok számos ponton megváltoztatja az eredeti sztorit, de a magvát azért megtartja. A maga idejében,1933-ban játszódik, tehát időben nincs modernizálva. Nem is a kisebb történeti változtatásokkal van a baj, ezeket fel lehet fogni frissítésként is (én főleg attól készülök ki, amikor annyira belenyúlnak egy történetbe, hogy már a gyilkos személye se ugyanaz). A probléma az, hogy a filmben felvázolt világ nyomokban sem emlékeztet Agatha Christie világára. Kapunk egy nagyon erős, sötét, lehangoló atmoszférát, a társadalom perifériáján tengődő figurákat, és szándékoltan visszataszító, naturalista és sokkolónak szánt jelenetek sorát. Van itt nyílt sebbe mélyedő cipősarok, kibuggyanó vér, szexuális utalások, testi-lelki nyomor és kilátástalanság. Főleg nyomor és kilátástalanság. Ez egy remek háttér egy nihilista bűnügyi történethez. De nem Agatha Christie.

Esküszöm, ez egy nagyon jó film lenne, ha nem Hercule Poirot-nak hívnák a főszereplőt. A képi világ és a hangulat épp olyan kiváló, mint a Tíz kicsi katona esetében. A színészi játékról azért nem tudok nyilatkozni, mert képtelen vagyok elvonatkoztatni, hogy mennyire torzított karaktereket kaptak a színészek. John Malkovich fogalmam sincs, mit keres ebben a filmben.  Szegény Rupert Grint nagyon irritáló egy nagyon irritáló szerepben. A történet szerint el kéne hinnünk, hogy ő csicskáztat egy John Malkovichot, hááát… (Ha már Harry Potter-szereplők: Shirley Henderson, vagyis Hisztis Myrtill is szerepel a filmben mint lepattant házinéni.)

Végig azt éreztem, hogy a készítők igyekeznek minél jobban túltolni. Legyen nagyon sokkoló! Legyen nagyon sötét! Legyen nagyon nagyon! Annyira kurvajók vagyunk, újítók és progresszívek! Mi most aztán megmutatjuk! Hát… tényleg megmutatták.

Ez a film hiába lenne jó a maga jogán, Christie-adaptációként mégsem több otromba mítoszrombolásnál. Azoknak tudom ajánlani, akik szeretik a sötét tónusú brit sorozatokat, de Poirot nem jelent nekik semmit. Ők legalább nem fognak azon gondolkodni, hogy mit vágjanak bele a monitorba, amikor kiderül, hogy…

2020. április 04.