Legelőször annyit hallottam erről a filmről, hogy Natalie Portman egy űrhajóst játszik benne, aki a Földre visszatérve elkezd furcsán viselkedni, és ez már elég érdekes volt ahhoz, hogy várjam. (Egyszerű lélek vagyok, bármikor be lehet palizni egy űrhajóval.) Aztán megérkeztek az első kritikák, amelyek nagyon lehúzták a filmet, úgyhogy elkezdtem aggódni. Az is kiderült, hogy nem valami misztikus mindfuck film lesz ez, hanem dráma (ami persze nem baj), ami valós eseményeken alapul, bár csak nagyon lazán. Egy Lisa Nowak nevű űrhajós esete inspirálta a filmet, aki megpróbálta elrabolni a szeretője új nőjét. Ez azért még mindig kellően érdekesnek tűnt.
A film pedig kifejezetten ígéretesen indult. Lucy Cola (Natalie Portman), asztronauta az űrben lebeg és megrendülve nézi a földgolyót. Még egy percet kér a társaitól, mielőtt visszatér az űrállomásra. Aztán látjuk, amint a Földre visszatérve Lucy visszacsöppen a kertvárosi hétköznapokba, és máris azért kezd küzdeni, hogy újabb küldetésre mehessen az űrbe. Találkozunk hősnőnk nagyanyjával (Ellen Burstyn), aki az a fajta acélkemény öreglány, aki oxigénpalackra kötve is bagózik, és akiről a magyar folklór azt mondaná, hogy “a nagyanyám kemény asszony, négy férjet eltemetett, pedig kettő csak szundikált”. Lucy és a nagyanyja első közös jelenete hibátlan, mindkét színésznő kiválóan játszik, és a gyanútlan néző el is hiszi nekik, hogy az elkövetkezendő két órában valódi drámát és valódi történetet kap. Mondtam is magamban, hogy á, túl kemények a kritikák, jóféle film ez, nem lesz itt nagy baj!
De aztán sajnos folytatódott.
A cselekmény további alakulásáról nem is érdemes sokat beszélni, annyira átgondolatlan és zagyva. Lucy megszállottan dolgozik azért, hogy ismét feljusson az űrbe, közben összeszűri a levet egy űrhajós kollégájával (Jon Hamm), aki a konkurens űrhajósnőt (Zazie Beetz) is szédíti. Lucy férje mindeközben biodíszletként funkcionál, a karaktere teljesen egydimenziós marad, és kettejük kapcsolatáról sem tudunk meg semmit, így a házassági válság is súlytalan, ráadásul minden átmenet nélkül, túl gyorsan történik. A szerelmi négyszög minden, csak nem érdekes vagy szenvedélyes. Lucy megszállottságának lépcsőfokai nincsenek tisztességgel megírva, csak annyit látunk, hogy furán viselkedik, minden magyarázat vagy mélység nélkül. A megfelelő kontextus híján a jelenetek csaponganak, és többször az volt az érzésem, hogy egy egészen más műfajú filmet nézek, mint amit elkezdtem. Olyan, mintha az alaptémára leforgattak volna több, különböző zsánerű és különböző hangsúlyozású filmet, majd találomra kiollóztak volna belőlük jelenteket, és ezek kevercséből rakták volna össze a végleges verziót. Aminek ezáltal se füle se farka, se íve, se súlypontja. Kezdünk ugye egy űrhajós drámával, küldetésre való kemény felkészüléssel, aztán van itt szerelmi dráma, némi thriller beütés (Lucy elkezd úgy viselkedni, mint azok a nők az erotikus thrillerekben, akik nem fogják fel, hogy csak egyéjszakás kalandok voltak, és elkezdik zaklatni a férfit), pár percre még egy feminista road movie is felsejlik a végén, de akkor már engem rég elveszített a film. Az utolsó jelenet pedig méltón koronázza meg ezt a fájdalmasan hosszú játékidejű kotyvalékot, én csak pislogtam és néztem ki a fejemből, hogy “He?!”
A hősnőnk nem tudja elvinni a hátán a céltalan, csúcspontok és érzelmek nélküli történetet, mert az ő figurája sincs rendesen kibontva, éppolyan távoli marad, mint a hőn áhított Nemzetközi Űrállomás. Távoli, és még irritáló is, egy fél percig sem lehet szimpatizálni vele. Szegény Natalie Portman, amikor elvállalta a címszerepet, biztos azt hitte, hogy majd villanthat egy jó kis megőrülést és megszállottságot. Sajnos azonban ez a film annyira nem tart sehová, és annyira semmitmondó, hogy a színészi játék se segít rajta. És vica versa: a színészi játékon se segít, hogy egy értelmetlen, koncepció nélküli marhaságban kell téblábolni.
Egyedül az operatőr, Polly Morgan munkáját tudnám kiemelni. A többször változó képarány, és a madártávlatból felvett képek a film egyetlen érdekesnek mondható pontjai. Ezek megmutatják, hogy valójában miről kellett volna szólnia ennek a filmnek: hogy az űrséta után megváltozik Lucy perspektívája, és onnan felülről nézve minden kicsi, érdektelen és értelmetlen. Az emberi kapcsolatait is beleértve. Kár, hogy ebből a film semmi érdemit nem tudott kihozni, pedig nagyon érdekes a téma!
Jeff Russo filmzenéjével kapcsolatban az tűnt fel, hogy jó – csak éppen nem illik a filmhez. Több olyan darab is elhangzik, ami például kiváló aláfestése lehetne egy olyan jelenetnek, ahol a hősök éppen küldetésre indulnak egy sci fiben, vagy valami nagyon drámai csúcsponthoz érkezik az adott film. Csakhogy ebben a filmben semmi ilyesmi nem történik! Kár volt ezt a zenét erre pazarolni, egy mozgalmasabb, izgalmasabb sci-fihez vagy akciófilmhez sokkal jobban illett volna. És akkor a címről még nem is beszéltünk! A Lucy in the Sky természetesen utalás a Beatles Lucy in the Sky with Diamonds című dalára, és fel is csendül a filmben a dal még az eredetinél is elborultabb, pszichedelikus feldolgozása, ami nekem nagyon bejött, és kifejezetten dühít, hogy ezzel a címmel és ezzel a címadó dallal nem bírtak összehozni egy faszán elborult karakterdrámát:
A Lucy in the Sky egy nagy melléfogás. Nem a viccesen rossz, hanem az értelmetlenül, átgondolatlanul rossz kategória. Indokolatlanul hosszú, és az utolsó jelenettel még búcsúzóul jól ki is égeti a néző agyát. Hát, nem így képzeltem a mindfuckot…
2020. április 10.
Koncertutazó / Concert traveler 