Kedvenc horrorfilmes műfajom az, amikor emberek egy csoportja egy elszigetelt helyen nagyon megszívja, mert jön a szörny, főleg, ha ez testhorrorba csap át. Persze nem árt, ha mindez igényes formában van megvalósítva, lásd ugye a zsáner klasszikusait: A nyolcadik utas: a Halál, A dolog. A jól bevált receptet követték az utóbbi években olyan jól sikerült filmek, mint az Élet, vagy az Árok. Nagyjából ezek nyomdokain halad Neasa Hardiman ír rendező- és írónő 2019-es filmje, a Tengeri láz is.

A helyszín ezúttal egy halászbárka a tengeren, amelyre rácuppan egy mélytengeri szörny, és a fa repedésein át bejuttatja a petéit, amelyek nyílt sebeken keresztül megfertőzik a legénységet. A fertőzésre nincs gyógyír, van viszont gyors leépülés és csúnya halál. Nyami! Főhősünk egy Asperger-gyanús, tengerbiológus doktorandusz leányzó, Siobhán (Hermione Corfield), aki kutatási céllal kéretőzött fel a hajóra. Ránézésre amúgy 12 évesnek látszik, nem doktorandusznak (és amúgy az szándékos, hogy pont úgy néz ki, mint Greta Thunberg?)

A Tengeri lázban az említett zsáner minden fontosabb elemével találkozunk: nyugis vacsorajelenet után elszabaduló pokol, jaj, vajon melyikünk fertőződött már meg, tesztelés, karantén, stb. Új fűszert ad hozzá a témához, hogy ír film lévén megjelennek olyan érdekes kulturális elemek, mint az ír mondavilág. Gondolok itt elsősorban a szimbolikus jelentőséggel bíró hajós mítoszra a lányról, akiről a halászbárka a nevét kapta. Niamh Cinn-Oir a szerelme elvesztése után a tengernek adta magát, és azóta az ő haja világítja meg az utat a hajósoknak a vízen. A mítoszról szóló párbeszéd demonstrálja a hajótulajdonos és Siobhan, rajtuk keresztül pedig fantasztikum és tudomány szembenállását. Ami a tengerészeknek egy vízbe szállt lány haja, az a tengerbiológus számára csak plankton. A nézőnek meg csehovi puska.

Érdekes még a keresztény hit és az ősi ír babonák keveredése. A halászhajó legénysége katolikus módra imádkozik, de megretten hősnőnk vörös hajától, mert az „balszerencsét hoz”. Velük szemben Siobhán képviseli a racionalitást. Okos és tanult lány, de mivel nehezen teremt kapcsolatot az emberekkel és a modora is hagy kívánnivalót maga után, nem hallgatnak rá. Aztán az utolsó negyedórában hősnőnk átmegy szimplán idegesítőből durván ütnivalóba, amikor a víziszörnynek köszönhetően már majdnem mindenki megmurdált a legénységből, de Siobhán elkezd korteskedni, hogy “jaj, ne nyírjuk ki, vigyük vissza a nyílt tengerre, hát ő csak élni akar, ő is élőlény, mint mi”. *facepalm* A finálé engem kifejezetten az Árok című filmre emlékeztetett, és sose hittem volna, hogy ezt leírom, de annak Kristen Stewart által játszott hősnője sokkal szimpatikusabb, mint Siobhán.

Összességében a Tengeri láz egy kellemes B-film. Nem váltja meg a zsánert, de kapunk egy kis európai ízt, szép tengeri felvételeket és életszagú szereplőket (Connie Nielsen és Dougray Scott hitelesen hozzák a halászbárka csőd szélén egyensúlyozó tulajdonosait). Egyszeri szórakozásnak teljesen megfelel, ha az ember szereti ezt a műfajt.

2020. április 12.