Spoilermentes élménybeszámoló

A puszta tény, hogy ez az a film, amiben Nicolas Cage megfej egy alpakát, máris elég az örökkévalósághoz, és akkor H.P. Lovecraftről még egy szót sem ejtettünk. Richard Stanley rendező ugyanis hosszú alkotói szünet után nem kisebb feladatra vállalkozott, mint arra, hogy filmre viszi a kozmikus horror egyik alapkövét, H. P. Lovecraft Szín az űrből című novelláját. De vajon ábrázolható-e az emberi elmével felfoghatatlan iszonyat?

Nathan Gardner (Nicolas Cage) az apjától örökölt farmján alpakatenyésztéssel foglalkozik, több-kevesebb sikerrel. Családtagjai, a rákból gyógyult feleség, a lázadó kamaszlány, a bamba kamaszfiú plusz egy kisfiú, nem rajonganak a helyzetért. Ebbe a feszültségektől sem mentes családi térbe csapódik be – szó szerint – a lovecrafti iszonyat egy aszteroida formájában. Az égi vendég egy különös jelenséget szabadít el a farmon: egy nem evilági színt, amely terjedni kezd, megváltoztatja a körülötte lévő élőlények genetikáját, a családfőt pedig gyors léptekkel az őrületbe kergeti…

A földöntúli, szavakkal leírhatatlan színt a film a magentával ábrázolja. A magenta az a szín, amelyhez nem tartozik semmilyen fény hullámhossz. Nem található meg a szivárványban sem, lényegében ez a szín a valóságban nem létezik, csak az elménkben. Ez lehet a magyarázata a választásnak, és ez az infó még pluszban rá is erősít a misztikumra. A szín-tematikának megfelelően a Color Out of Space egy igazi vizuális orgia. A magenta hatására idegenné váló növényzet és rovarok szemet gyönyörködtetőek. Aztán a szín a térnyerésével egyre fenyegetőbbé válik, végül mindent elnyel káprázatos, pszichedelikus örvénylésével. A látványvilágot illetően tehát semmi panaszunk nem lehet a filmre.

A Color Out of Space egyébként is egy jól építkező darab. A kellő hosszúságú expozíció után egyre parább jelenségek borzolják a néző kedélyeit, hogy aztán a film utolsó egyharmadában elszabaduljon a magentaszínű pokol. E pokol két bugyra a Nathanen elhatalmasodó őrület, valamint a meglepően durva testhorror. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a testhorrort egy az egyben A dologból nyúlták, de valahogy mégsem éreztem puszta kopizásnak, megvolt itt a helye, a létjogosultsága, és nem egyszerűen undorító volt, hanem kifejezetten megrázó és emlékezetes. A novella nem részletezi, hogy pontosan miféle testi torzulásokat gerjeszt a szín, de az sejthető, hogy sugárfertőzéshez hasonló tüneteket okoz. H.P. Lovecraftnek sosem a részletező leírások voltak a lényegesek, hanem az ember és a rideg, földöntúli dimenziók találkozása, amely oly mértékben felfoghatatlan és rettenetes, hogy arra az emberi elme csak őrülettel tud reagálni. Ezt többé-kevésbé jól átadja a film, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen nehéz adaptálni ezeket a novellákat. Lovecraft a leírhatatlant írta le, és aki filmre akarja őt vinni, annak az ábrázolhatatlant kell ábrázolnia. Szinte lehetetlen küldetésnek tűnik, és ennek fényében szerintem Richard Stanley-nek nincs oka szégyenkezni.

A film a jelenkorba helyezi és modernizálja Lovecraft történetét – a szín pl. az elektronikai cikkeket és az autót is megbolondítja –, ezen kívül a történések ideje jóval rövidebb, mint a novellában. Fontos különbség még, hogy a család menekülne a baljós jelenségek elől. Hiányzik a novellában lévő csöndes beletörődés, a felvállalt, földhöz kötött sors, hiszen Gardnerék idetelepültek, nem a születésük óta itt élő emberekről van szó. A novellában a narrátor a különös események után több évvel meséli el, hogy mit tudott meg a hajdani farmról, amit azóta a helyiek Elátkozott Fenyérnek neveznek. Ide terveznek épp új víztározót építeni. „Mégsem hiszem, hogy valaha arra a tájra merészkedem éjnek idején semmiképp se, ha felettem a gonosz csillagok ragyognak, semmi rá nem vehet, hogy valaha kortyoljak Arkham városának új ivóvizéből.”* – írja a novella narrátora, és valljuk be: mi sem innánk abból a vízből.

H. P. Lovecraft igazi zsenialitása, és műveinek leginkább hátborzongató vetülete az, hogy ezek a „gonosz csillagok” valójában nem is gonoszak. Sokkal rosszabbak annál: indifferensek, közönyösek az emberi fajjal és mindenfajta földi élettel szemben. Nincs céljuk, nincs morális dimenziójuk, nem lehet velük kommunikálni, így a harcot sem lehet felvenni velük. A magenta szín épp ilyen közömbösen, minden magyarázat és konkrét szándék nélkül hozza el az őrületet és a pusztulást a Gardner-farmra. „Egy űrből lehullt szín volt csupán – ijesztő üzenet, a végtelen, formátlan régiók üzenete, felülmúlva természetről alkotott elképzeléseinket; olyan tartomány hírnöke, melynek puszta létezése eltompítja agyunkat, s megbénít bennünket a kozmoszon túli mélységekkel, melyet feltár bámuló szemünk előtt.”* Nincs menekvés. Ez a valódi kozmikus iszonyat: a totális tehetetlenség, és az emberi lét jelentéktelenségére, porszemnél is kisebb mivoltára való rádöbbenés.

A film ezen a téren nem tud igazi katarzist adni, talán ez az, amit Lovecraft novelláiból sosem lehet tökéletesen a vászonra adaptálni. Ennek ellenére a Color Out of Space jól működik Lovecraft ihlette pszichedelikus rémálomként. A látványvilága káprázatos, a történet működik, és a színészi játék is rendben van. Nicolas Cage, a kilencvenes évek egyik legnagyobb sztárja, ma már inkább két lábon járó mém, önmaga büszkén marketingelt paródiája. Ikon és kész! Ezt a filmjét bátran vállalhatja: a bekattanó családfő szerepe abszolút testhezálló volt neki.

A Color Out of Space nem lesz műfaji klasszikus, de emlékezetes, jól sikerült darab, ami nem hoz szégyent az irodalmi alapanyagra. És aki megnézi, az utána garantáltan másképp fog tekinteni a magenta színre!

2020. április 19.

*Howard Phillips Lovecraft: Szín az űrből (Fordította: Gáspár András) In: Összes művei. Második kötet, Szukits Könyvkiadó, 2003.

Feldolgozás…
Sikeres feliratkozás