Elfogult szerelmes levelem a mozihoz és a kilencvenes évek Hollywoodjához

Reimund Bertrams képe a Pixabay -en.

Egyértelműen úgy gondolom, hogy egy jó film az tévén vagy monitoron nézve is jó film. A mozinak azonban mégis van egy olyan varázslata, ami semmi máshoz nem fogható. Egyszerűségében nagyszerű, hiszen ezt a hatást pusztán a méretével éri el: nagyobb a kép, szinte körülvesz, eltünteti a külvilágot és behúz a film világába. És hangos, túlharsogja a banalitást. Nagyobb, hangosabb kaput kínál a valóságból való kiszakadásra, mint egy tévé vagy monitor. Ez a nagy titok, a mozivarázslat kulcsa. 

Mozivarázslat az, amikor hátradőlök a székben, markolom a karfát, és a lélegzetem is elakad, hogy úristenbazmeg. Ez nekem általában akkor jön, amikor a látvány és az aláfestő zene nagyon erős és hatásos egységet alkot. Percek, pillanatok kérdése az egész, elég egyetlen kép vagy akkord, hogy belém égjen, és onnantól kezdve úgy hordozzam, mint egy színes kavicsot a zsebemben.
• Kate és Leo “repülnek” a Titanic orrában arra a rettenetesen nyálas filmzenére, amire most minden bizonnyal csak legyintenék, de mivel tizenévesen láttam, sosem felejtem el, és húsz évvel később is pontosan emlékszem, milyen volt.
• Matthew McConaughey dokkol Hans Zimmer orgonafutamaira a Csillagok közöttben. Ha a végítéletnek lehetne soundtrackje, ez lenne az.
• Amy Adams és Jeremy Renner először közelíti meg az idegen űrhajót az Érkezésben, Jóhann Jóhannsson baljós zenéjére. A kép és a hang olyan tökéletes együttállása, ami már nem is evilági. És aztán a film utolsó jelenete Max Richter zenéjére… jaj!
• A mozi legnagyobb szerelmese, Quentin Tarantino vérrel keni vászonra az agymenéseit. Nála jobban egy rendező sem érti, mennyire fontos a soundtrack. Gyapotra fröccsenő vér a Django elszabadulban. A bőrünk alá kúszó, csontig hatolóan hideg hómező és emberi mocsokság Ennio Morricone idegtépő zenéjével aláfestve az Aljas nyolcasban. Brad Pitt rádiót hallgat és kocsikázik Los Angelesben, aztán a vidám mészárlás a You Keep Me Hangin’ Onra a Volt egyszer egy Hollywoodban.
• És a Marvel-filmek nagy pillanatai: Thor megérkezik a wakandai csatába, Thanos békésen nézi a napfelkeltét, Amerika Kapitány egyedül áll ki egy egész sereg ellen, aztán megnyílnak a portálok. Ezekért a pillanatokért önmagában megérte leforgatni azt a 23 filmet.
Az ilyen élményekért kell moziba járni akkor is, ha később bármit meg tudunk nézni otthon.

Minden a kilencvenes években kezdődött. Ó, a csodálatos kilencvenes évek! Nem akarom elhinni, hogy több, mint húsz éve volt. És azt sem, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért a kilencvenes években nőhettem fel. Ez az évtized ugyanis – ebben egészen biztos vagyok –, a filmkészítés igazi aranykora volt, valódi Kánaán.

1993-ban vettem meg az első Cinema mozimagazinomat a postán. A Jurassic Park logója volt a borítóján, és azt hittem, az egész újság dinoszauruszokkal foglalkozik. De kiderült, hogy ez egy filmes magazin, és a Jurassic Parkon kívül sokminden máról is szól ez a lapszám. Beleszerettem. A Cinema tele volt érdekes, humoros cikkekkel, rovatokkal, jópofa pletykákkal Hollywoodról. Rájöttem, hogy ez engem iszonyúan érdekel. Kicsit később, 1995-től már minden egyes számot megvettem (havilap volt), egészen a magazin kimúlásáig, 2009-ig. Magyarországon 1991-ben jelent meg először, és én visszamenőlegesen is megrendeltem tőlük a korábban megjelent lapszámokat. Talán kettő nem volt már nekik raktáron, azok kivételével megvan nekem az összes Cinema. Aztán 1997-ben elindult a VOX mozimagazin, ami még most is él, azt nagyjából 2011-ig vásároltam. Otthon több polcot elfoglalnak a szépen, év szerint sorban pihenő Cinema és VOX magazinok. Ma már nincs értelme vásárolnom a VOX-ot, hiszen egyetlen kattintással több tucat kritikát találok egy-egy filmről az interneten. De a kilencvenes években nem volt internet. Ha filmkritikákat, filmes híreket, színészportrékat akartam olvasni, filmmagazinokat kellett venni. És én minden hónap elején rohantam a postára Cinemáért és VOX-ért. Mindig tudtam, mik az új bemutatók, hogy mik jelennek meg videón, hogy mit forgatnak éppen, és még komolyan érdekelt, hogy ki nyeri az Oscart. Gyűjtöttem a színészekről, filmrendezőkről szóló könyveket, valamint a filmek könyvváltozatait (ez a gyűjtemény is megvan a mai napig). Épp csak moziba nem mehettem, az sokáig elérhetetlen volt, nálunk ugyanis nem volt mozi.

A mozi sátoros ünnepnek számított. Kiskoromban nyári táborozáskor voltam talán először moziban (Richie Rich, aztán pár évvel később a Stuart Little, kisegér). A gimis években akkor mentünk az osztálytársaimmal, ha elvittek minket kocsival a szülők, és vetítés után értünk jöttek. Az sem igazi mozi volt, hanem heti egyszeri filmvetítés a tamási művelődési házban. De varázslat volt. Titanic, A vasálarcos, Ryan közlegény megmentése, 8 mm, Amerikai szépség. Ezekre biztosan emlékszem, hogy ott láttuk. A Pókot szintén, bár az már a gimi végén volt, kicsit később. A Good Will Huntingot Balatonaligán láttam, a Club Aliga kertmozijában, szintén osztálytársamékkal. Gimis osztálykirándulásokon a Fedőneve: Donnie Brascót és a Csokoládét néztük meg.

Szóval moziba nem sűrűn jutottam el, de a filmeket megszállottan néztem. Videotékás gyerek voltam, mint Quentin Tarantino. Rengeteget kölcsönöztem. Az újonnan megjelent filmek egy külön polcon voltak a tékában, a bejárat mellett. Neil Jordan, Terry Gilliam és a Coen fivérek filmjeit vártam mindig a legjobban. Odavoltam Gabriel Byrne-ért, Liam Neesonért, Ralph Fiennesért, Nicolas Cage-ért és Jeff Goldblumért. (Nagy évtizede volt ez mindegyiküknek.) Természetesen a korábbi évtizedek filmtermését is szorgalmasan fogyasztottam. A filmnézés az eszképizmus egyik legfontosabb eszköze lett számomra, még életem legfontosabb zenéjéhez is a film médiuma vezetett el az évtized végén (Tommy).

A kilencvenes évek… Micsoda évtizede a filmkészítésnek!

Ez volt a feledhetetlen filmdrámák kora.
Egyik legnagyobb kedvencem A síró játék című csodálatos ír film, amelyből örökre megtanultuk, hogy a skorpió akkor is halálra csípi a békát, ha ezáltal ő is vízbe fúl, mert ilyen a természete. Clint Eastwood és Kevin Costner kitépte a szívünket (Tökéletes világ – azt hiszem, ez volt az első film, amin valaha sírtam). Megismertük a női barátságok igazi erejét (Sült zöld paradicsom). Mindenki látni akarta az Andokban lezuhant sportolók szörnyű, igaz történetét (Életben maradtak). Szintén igaz történet alapján készült a transznemű fiú elleni gyűlöletbűntényről szóló A fiúk nem sírnak. Elmerengtünk az öröklét árnyoldalain, mert akkoriban a vámpírok még nem csillogós poszterfiúk voltak (Interjú a vámpírral). A valaha készült legjobb holokausztfilm úgy rúgott minket gyomron, hogy egészen az utolsó jelenetig azt hittük, ez egy vígjáték (Életvonat).

A kilencvenes évek a nagy akciók, kalandok, katasztrófák és látványfilmek évtizede volt. Úgy tudott szórakoztatni, hogy tátva maradt a szánk, és senkit se érdekelt, hogy mennyire buta az, amit látunk.
Marty és a Doki harmadik kalandja a vadnyugatra vezetett minket. (Vissza a jövőbe 3). Riggs és Murtaugh sokadszorra is “öregek voltak már ehhez a szarhoz” (Halálos fegyver 3-4), John McClane megint drágán adta az életét (Die Hard 3), Stallone a hegyekben emberkedett (Cliffhanger- Függőjátszma), Nicolas Cage pedig nem viccből, hanem halálkomolyan az évtized egyik legnagyobb akciósztárja volt (A szikla, Ál/Arc, Con Air – A fegyencjárat). Befutott Will Smith (Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?, Men in Black – Sötét zsaruk), és Jeff Goldblummal megmentették a világot az idegen inváziótól a világ legszerethetőbb giccsfilmjében (A függetlenség napja), Bruce Willis pedig nem kevésbé giccsesen megfúrta az aszteroidát az Aerosmith zenéjére (Armageddon). A függetlenség napja rendezője, Roland Emmerich rendíthetetlenül gyártotta a blockbustereket (Csillagkapu, Godzilla), Paul Verhoeven pedig letette az asztalra a Total Recall – Az emlékmást és a Csillagközi inváziót. A Batman filmek még nagyon másképp néztek ki, mint később, a kétezres években, Christopher Nolan keze alatt. Tim Burton gótikus őrületét (Batman visszatér) Joel Schumacher bazári majomkodásai folytatták (Mindörökké Batman, Batman és Robin). Szegény Schumacher egész további karrierjére sötét árnyékot vetett George Clooney mellbimbóvillantó denevérruhája, pedig amúgy olyan filmeket tett le az asztalra a kilencvenes években, mint az Egyenesen át, az Összeomlás, Az ügyfél, a Ha ölni kell, vagy a 8mm.

A kilencvenes években hard sci-fiből se volt hiány, ebben a műfajban is születtek klasszikusok. (Kapcsolat, A gömb, Gattaca, Mátrix). A Robert Sheckley regényéből készült Freejack – Szabad préda nagy bukás volt, de én nagyon szerettem, a Scorpions Hit Between the Eyes című betétdalával együtt, naná.

A kilencvenes évek megnevettetett minket. Úgy igazán.
A vígjáték műfaját hiányolom talán a mai moziból a legjobban. Van az alpári gagyi és kb. ennyi. Hol vannak a rendes, történettel bíró családi vagy romantikus vígjátékok, és a minőségi, tényleg vicces filmparódiák? A kilencvenes években még lehetett igényesen nevetni: Nagy durranás, Csupasz pisztoly 2-3, Apáca show, Vinny az 1 ügyű, Idétlen időkig, Wayne világa 1-2, Reszkessetek betörők 1-2, Örömapa 1-2, Haláli fegyver, A szomszéd nője mindig zöldebb 1-2, Addams Family 2, Robin Hood, a fuszeklik fejedelme, Madárfészek, Dave, Elvált nők klubja, Lelkük rajta… Még a legnagyobb akciósztárok is családi vígjátékokkal próbálkoztak (Oscar, Állj, vagy lő a mamám, Ovizsaru, Junior). A Négy esküvő és egy temetés elhozta Hugh Grant dadogós romantikázásának reneszánszát (Az angol, aki dombra ment fel, de hegyről jött le, Áldatlan állapotban, Sztárom a párom, A keresztapus). De a romantikus vígjáték mint olyan, ebben az évtizedben amúgy is a csúcson volt (Aludj csak, én álmodom, A szerelem hullámhosszán, Lesz ez még így se).

Születtek emlékezetes darabok a romantika műfajában (Több, mint testőr, Halhatatlan szerelem, A szív hídjai, Ha eljön Joe Black, Angyalok városa, Tükröm, tükröm), és a kosztümös filmek sorában is (Kisasszonyok, Carrington – A festőnő szerelmei, Rob Roy, Értelem és érzelem, Wilde, Elizabeth).

A Disney még nem rombolta, hanem építette a nimbuszát (Az oroszlánkirály, Pocahontas).

A kilencvenes években nagyon jó volt izgulni és félni.
Taroltak a thrillerek (A bárányok hallgatnak, Elemi ösztön, A kéz, amely a bölcsőt ringatja, Legbelső félelem, Szigorúan bizalmas). Megtanultuk, hogy az ördög kedvenc bűne mind közül a hiúság (Az ördög ügyvédje). Háromszor is befostunk H.R. Giger teremtményeitől (Alien 3-4, A lény). Misztikus katyvaszból is született pofás film, amikor ügyes rendező nyúlt hozzá (Stigmata). Wes Craven friss vért pumpált a tini slasher horror műfajába (Sikoly 1-2), az évtized vége pedig elhozta a found footage horrort (Ideglelés).

A kilencvenes években még komolyan érdekelt, ki nyeri az Oscart, sőt: néha még a gálát is néztem.
• A bárányok hallgatnak 1992-ben végrehajtotta azt a bravúrt, ami előtte csak két filmnek sikerült a filmtörténelemben (Ez történt egy éjszaka, Száll a kakukk fészkére): elvitte az öt “legfontosabb” Oscart: legjobb film, rendezés, forgatókönyv, férfi és női főszereplő.
• 1997-ben Az angol beteg 9 Oscart nyert, kiütve a Fargót a Legjobb film és Legjobb rendezés kategóriájában. A Legjobb eredeti forgatókönyv és Legjobb női főszereplő díját viszont a Fargo vitte. Frances McDormand a Fargoban alakított terhes rendőrnő járását utánozva ment ki átvenni a díját. Juliette Binoche Az angol betegért kapott Legjobb mellékszereplő Oscart. Beszédét így kezdte: „Azt hittem, te kapod, Lauren…” Merthogy Lauren Bacall is a jelöltek közt volt a Tükröm, tükrömért, és egészen elképesztő módon az volt élete első és utolsó Oscar-jelölése. (Végül 2010-ben életmű Oscart kapott.)
• 1998-ban a Titanic letarolta az Oscar-gálát: 14 jelöléséből 11-et díjra váltott. 11 Oscart azelőtt csak a Ben Hurnak sikerült szereznie. (Azóta még A király visszatérnek sikerült ez a bravúr.)
• Szintén 1998-ban Ben Affleck és Matt Damon Oscart kapott a Good Will Hunting forgatókönyvéért, és az átadón Robin Williams elkérte a személyijüket, mert nem akarta elhinni, hogy ilyen fiatal emberek írták ezt a történetet. Egyébként ő is ugyanezen filmért kapott Oscart, Legjobb mellékszereplő kategóriában.

Sandra Bullockot mindenki szerette, és bármilyen műfajt el lehetett vele adni. Julia Roberts még nagy sztár volt, Jodie Foster húzónév, Cameron Diaz pedig vicces és szexi. Mindenki benézett Sharon Stone fehér szoknyája alá (Elemi ösztön). Salma Hayek egy szál semmiben, kígyóval a vállán riszálta be magát a filmtörténelembe (Alkonyattól pirkadatig). Az évtized jópasijai színészkedni is tudtak (Brad Pitt, Johnny Depp, Leonardo DiCaprio, Ralph Fiennes, Jude Law), vagy ha nem, akkor megtalálták azt a szerepet, amiben ikonná tudtak válni (Keanu Reeves).

A kilencvenes évek egy asztalhoz ültette Al Pacinót és Robert De Nirót (Szemtől szemben). Al Pacino még egyébként is a csúcson volt (Egy asszony illata, Krumplirózsa, Glengarry Glen Ross, Minden gyanú felett, Fedőneve: Donnie Brasco, Az ördög ügyvédje), és végre megkapta az Oscarját az Egy asszony illatáért, ami már a nyolcadik jelölése volt. (DiCapriót sem váratták ennyit.) Tom Hanks ellenben duplázott az Oscaron, ráadásul két, egymást követő évben (Philadelphia, Forrest Gump).

Masszívan uralta az évtizedet Gary Oldman (Drakula, Tiszta románc, Rómeó vérzik, Léon, a profi, JFK, A skarlát betű, Halhatatlan kedves, Az ötödik elem), és vicces módon őt egyik felsorolt, ikonikus szerepéért sem jelölték Oscarra. Nicolas Cage még jó színész volt (Veszett a világ, Las Vegas, végállomás), Daniel Day-Lewis meg zseni (Apám nevében). Berobbant Leonardo DiCaprio, és kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy nem pusztán egy tiniikon (Gilbert Grape). Senki sem ment akkorát a fura értelmiségi csávó szerepkörében, mint Jeff Goldblum (Jurassic Park 1-2, A függetlenség napja). Befutott Jim Carrey mint alpári komikus (Dumb és Dumber, Ace Ventura 1-2), aztán kiderült, hogy sokkal több van benne ennél (Truman Show, Ember a holdon). Harrison Ford számtalan műfajban bizonyított thrillertől a romantikus vígjátékig (Ártatlanságra ítélve, Férfias játékok, A szökevény, Az ördög maga, Sabrina, Az elnök különgépe, Hat nap, hét éjszaka). Michael Douglas bekattant (Összeomlás), elnök lett (Szerelem a Fehér Házban), és minden jó nő rá akart mászni (Elemi ösztön, Zaklatás). Liam Neeson még nem gengsztereket aprított, hanem drámai színészként alapozta meg hírnevét (Schindler listája, Ethan Frome, Nell, a remetelány, Rob Roy, Michael Collins, A gyanú árnyékában).

És bármi is történt azóta, akármennyi mocsokra is derült fény, azt nem lehet elvitatni, hogy az évtized egyik legjobb, legmeghatározóbb színésze bizony Kevin Spacey volt. Ő is duplázott egyébként az Oscaron, mint Tom Hanks, csak nem egymást követő években. Nekem óriási kedvencem Kevin Spacey, mindig is az volt – nyilván nem emberileg értve -, és a történtek miatt nem fogom kukázni a már elkészült filmjeit. Amit ő a kilencvenes években és a kétezres évek elején letett az asztalra, az rendkívüli, és mindet csak ajánlani tudom: Közönséges bűnözők, Hetedik, Szigorúan bizalmas, Amerikai szépség, A jövő kezdete, K-PAX – A belső bolygó, David Gale élete. Ezenkívül pár évvel később ő adta a mesterséges intelligencia hangját a Holdban. Hát atyaisten, ez micsoda filmográfia már?!

A kilencvenes évek volt az utolsó évtized, amikor még egyéni hangú, nagy formátumú rendezők határozták meg a filmezést és kultfilm kultfilm hátán született. A nagy öregek még a csúcson voltak (Spielberg, Cameron), plusz ekkor jött egy egészen elképesztő rendezői ősrobbanás. Ekkor lépett színre ugyanis egy rakás olyan rendező, akik hamar kultstátuszba emelkedtek és átírták a filmtörténet lapjait:
• Tim Burton még friss volt (Ollókezű Edward, Ed Wood, Az Álmosvölgy legendája).
• Martin Scorsese még nem volt unalmas (Nagymenők, A rettegés foka, Casino).
• Terry Gilliam még épp annyira volt elborult, hogy az a nézőnek is nagyon jó legyen (A halászkirály legendája, 12 majom).
• Neil Jordan mindent megmutatott, amit az emberi természetről és az ír identitásról tudni érdemes (A síró játék, Interjú a vámpírral, Michael Collins, Egy kapcsolat vége).
• Roman Polanski bebizonyította, hogy nála jobban senki sem ért az emberi lélek élveboncolásához (Keserű méz, A halál és a lányka).
• Steven Spielberg leforgatta élete legkomolyabb filmjét (Schindler listája), aztán letette az asztalra a Ryan közlegény megmentését, aminek a nyitójelenete (a normandiai partraszállás) minden idők egyik legnagyobb rendezői teljesítménye. A kettő közt meg feltámasztotta a dinókat (Jurassic Park 1-2).
• James Cameron megcsinálta minden idők egyik legjobb második részét (Terminátor 2.), előhozta Schwarzenegger humoros oldalát (Két tűz között), aztán elsüllyesztette a Titanicot.
• Mel Gibson még szalonképesnek számított, és valahányszor magát rendezte, megszakadt a szívünk (Az arcnélküli ember, A rettenthetetlen).
• Anthony Minghellának még elhittük, hogy jó filmeket csinál, pedig már akkor is dagályos és unalmas volt (Az angol beteg, A tehetséges Mr. Ripley).
• Kenneth Branagh még azt csinálta, amihez a legjobban ért (Frankenstein, Sok hűhó semmiért, Hamlet).
• Luc Besson a Léon, a profi után megcsinálta Európa különbejáratú, legendás űroperáját, Az ötödik elemet.
• James Ivory az angol társadalmat baszogatta, persze rendkívül elegánsan (Szellem a házban, Napok romjai).
• A Coen fivérek egymás után gyártották hibátlan kultfilmjeiket (A halál keresztútján, A nagy ugrás, Fargo, A nagy Lebowski).
• Quentin Tarantino berúgta az ajtót (Kutyaszorítóban), aztán elvitte a Kibaszott Arany Pálmát Cannes-ban (Ponyvaregény). Haverja, Robert Rodriguez, szintén nagyot ment (El Mariachi – A zenész, Desperado, Alkonyattól pirkadatig).
• Danny Boyle két olyan filmmel debütált kezdő rendezőként, amit más egy élet munkájával se tud összehozni (Sekély sírhant, Trainspotting).
• Bryan Singer első nagy dobása (Közönséges bűnözők) akkorát szólt, hogy azóta is hivatkozási alap.
• David Fincher gyűlölte az első rendezését, a Végső megoldás: Halált, ám ezt követően letette az asztalra az évtized két meghatározó kultfilmjét (Hetedik, Harcosok klubja). És a Játsz/Ma sem volt éppen rossz!
• Guy Ritchie jött, látott és stílust teremtett (A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső).
Kevin Smith már a geekeknek törte az utat (Shop stop, Shop show, Comic Strip – Képtelen képregény, Dogma).
• Ott volt Hal Hartley, a kallódó, különc kisemberek szociodrámáinak teljesen egyedi hangú és humorú krónikása (A semmi ágán, Egyszerű emberek, Henry Fool).
• Darren Aronofsky is bejelentkezett első filmjével, a Pi-vel, ami egyúttal Clint Mansell filmzeneszerzői karrierjét is elindította.
• Az évtized végén berobbant Sam Mendes (Amerikai szépség) és M. Night Shyamalan (Hatodik érzék), és azonnal kultstátuszba emelkedtek. A Hatodik érzék volt az a film, ami után konkrétan nem mertem elaludni. Nyitott szemmel, ülve, a hátamat a falnak vetve virrasztottam egész éjjel.

Gazdag, egyedi, stílusos, sokszínű… EZ volt az igazi diverzitás, kedves SJW hollywoodi faszfejek! Atyaég, micsoda évtized volt!

Mára ez a fajta egyediség elveszett. Ma már egyszerűen nem vállalnak kockázatot Hollywoodban. Tudják, hogy egy Marvel-film, vagy egy franchise újabb darabja atombiztos, hogy sikeres, és ehhez tartják magukat, így elsikkadnak az egyedi hangok, a kísérletezések. A prüdéria és a PC terror felerősödése is a kreatív filmkészítés halála. Gondoljunk bele, mi lenne, ha egy kezdő rendező ma állna elő mondjuk az Amerikai szépséggel, amiben egy középkorú férfi recskázik egy fiatalkorú lányra, akinek még a melle is kivillan? Nemhogy nem kapna rá pénzt, de talán még fel is jelentenék. Így belegondolva, a politikai korrektség önmagában felelős egész zsánerek kimúlásáért. Zsarufilmet, erotikus thrillert, erős filmparódiát nem lehet csinálni olyan közegben, ahol nem szabad szalonképtelen szereplőket mozgatni, káromkodni, dugni, cigizni a vásznon. Egy 48 óra, egy Elemi ösztön, egy Csupasz pisztoly elképzelhetetlen, hogy ma elkészülhetne.

És ez a rengeteg rendező, akit felsoroltam… Hát hol vannak ma ők, vagy a hozzájuk hasonlóak? Úgy gondolom, jelenleg Hollywoodban KETTŐ olyan rendező van, akire oda kell figyelni, mert amit letesz az asztalra, az atombiztosan eredeti, szerzői film, viseli a rendező egyedi stílusjegyeit, és mindig megéri a várakozást. Ez a kettő: Quentin Tarantino és Christopher Nolan. Ők, szerencsére, már azt csinálnak, amit csak akarnak, de pl. hiába jönne most egy hozzájuk hasonló tehetség, nem kapna teret.

Ja, a KETTŐ és FELEDIK ilyen rendező az M. Night Shyamalan, aki szintén atombiztosan eredeti, egyedi és nagyon sajátos szerzői filmeket csinál, csak hát nála 50-50% az esély, hogy amit csinál, az instant klasszikus lesz, vagy egy talicska fos. 😀

Öröm az ürömben, hogy a mozi hanyatlása szükségszerűen magával hozta a TV fellendülését. Mindaz a kreatív energia, ami nem tudott kibontakozni Hollywoodban, átvándorolt a TV-be, és elhozta a minőségi, kreatív és merész TV sorozatok reneszánszát. Igen, az ezredfordulótól mozikorszak helyett inkább már TV-korszakról kell beszélnünk.

Az ezredforduló utáni filmtermés a fasorban sincs ehhez képest. Vagy van, csak én fogadtam örök és vak hűséget a kilencvenes éveknek? Meglehet. De örökké szeretni fogom.

2020. július 08.

Megjegyzés: Ebben a posztban csak olyan filmeket említettem meg, amelyeket „real time”-ban, tehát már anno a kilencvenes években láttam, ismertem meg.