A kommersz szórakoztatás csúcsterméke: A függetlenség napja (Independence Day)

Spoileres kibeszélő

„Kellett nektek leszállni erre a kurva bolygóra és a faszagyereket játszani!”
(Steven Hiller)

A függetlenség napja az 1996-os év legnagyobb filmsikere volt, de az egész évtizedet nézve is előkelő helyen áll a bevételi listákon. A film, amelyből megtudtuk, hogy a földönkívüliek is Win95-öt használnak. Az amerikai álom gátlástalan propagandája, a tökéletes nyári blockbuster iskolapéldája. A mai napig élvezhető és szerethető, bármikor újranézhető inváziós sci-fi/katasztrófafilm, Roland Emmerich és Dean Devlin tollából. Minden benne van, ami egy jóféle, kommersz hollywoodi produkcióba kell: szimpatikus hősök, faék egyszerűségű történet, fekete öves hatásvadászat, happy end, kutya, gyerek, giccstenger, a karrierje csúcsán lévő Jeff Goldblum… Elöljáróban leszögezem, hogy én imádom ezt a filmet, bármikor képes vagyok újranézni, bármelyik jelenetnél becsatlakozva. Ez már a koromból is adódik: ahhoz a generációhoz tartozom, akik gyerekként látták először. Nekünk egész biztosan teljesen mást jelent, mint az utánunk következő generációknak.

A kilencvenes évek elején-közepén nagy érdeklődés övezte az ufó-összeesküvéseket, Roswellt, és a hasonló témákat. A tévében az Egyesült Államokban és idehaza is hasított az X-akták. Ne feledjük, hogy akkor még nem volt internet, nem lehetett egy-két kattintással töméntelen infóhoz jutni, ráadásul Magyarországon ekkor még a kereskedelmi televíziózás előtt jártunk, két-három magyar nyelvű tévécsatorna között választhattunk. Egy-egy film vagy sorozat sokkal nagyobb nézettséggel és hatással bírt, mint ma. A függetlenség napja pedig az évtized legnagyobb durranása volt, a bemutatója igazi eseménynek számított. Az Egyesült Államokban 1996 júniusában mutatták be, a marketingnek köszönhetően mindenki látni akarta, a mozipénztárak előtt utcahossznyi sorok kígyóztak. Űrhajók! Földönkívüli invázió! Akcióorgia! Pusztításpornó! A magyar mozikba négy hónappal később jutott el. A Cinema magazin 1996. októberi száma a címlapján és 16 oldalon keresztül foglalkozott az “év slágerfilmjével”, így mindent tudtam róla, amit tudni érdemes, és nagyon vártam, bár moziban nem láthattam, csak később, amikor kölcsönözhető lett videokazettán.

A történetet persze ma már mindenki ismeri. Óriási repülő csészealjak jelennek meg a Föld nagyvárosai felett, és hamar kiderül, hogy szándékaik ellenségesek: ki akarnak irtani minket, hogy elvegyék és lelakják a bolygónkat, majd továbbálljanak, mint a sáskák. A földönkívüliek technológiája sokkal fejlettebb, mint a miénk, és már úgy tűnik, az emberiségnek meszeltek, ám Whitmore (Bill Pullman), az amerikai elnök; Steven Hiller (Will Smith), a vagány pilóta; és David Levinson (Jeff Goldblum), a környezetvédő tudós egyesítik erőiket. Mivel David akkora koponya, hogy pár óra(?) leforgása alatt meg tud írni egy olyan számítógépes vírust, ami kompatibilis egy földönkívüli faj technológiájával, Steven meg annyira fasza pilóta, hogy simán elvezet egy kétméteres, csápos jószágokra tervezett űrhajót, az emberiség ellentámadásba tud lendülni és végül legyőzi a betolakodókat. Épp július 4-én, az amerikaiak nemzeti ünnepén. Mikor máskor? Fuck yeah! Ezt mindenkinek látnia kellett.

„Atomot nekik! Atomot a bestiáknak!”
(Az elnök)

Minden valamirevaló propaganda elemi része az ellenségkép. A függetlenség napja hódító földönkívülijei az abszolút és szó szerinti idegenek, akikkel nem lehet azonosulni, nem lehet tárgyalni, akikkel nincs semmi közös pontunk. Teljesen tisztára csupaszított ellenségek, nincs apelláta, nincs alkudozás: nem kérdés, hogy pusztulniuk kell, különben mi pusztulunk. Ez a leegyszerűsítés és a kérdésfelvetések teljes hiánya a való életben a propaganda félelmetes eszköze: az ellenséges csoportot dehumanizáljuk, s ezzel elpusztíthatóvá jelöljük. Persze most nem egy szociodrámáról beszélünk, hanem egy látványpornóról. Ebben a filmben minden egyszerű, mint a faék, semmilyen rétegzett vagy magvas mondanivalót nem közvetít. Nem is vártuk, hogy épp az ellenségeink legyenek összetett figurák, vagy velük kapcsolatban bármilyen kérdést feszegessen a film. Jönnek, támadnak, vissza kell verni őket. Ennyi.

A film első órája mesterien építkezik, már az első percekben megérkezik a fenyegetés, de elég időt kapunk az emberi szereplők megismeréséhez, láthatjuk, ki hogyan reagál a megjelenő idegen űrhajókra. A zúzás mindössze az 50. percben kezdődik, de micsoda lélegzetelállító képsorok azok! A pánik az utcákon, az egymásba rohanó autók, az eget eltakaró óriási csészealjak, a Fehér Ház, az Empire State Building és a Los Angeles-i felhőkarcoló szarrá lövése, a ledöntött Szabadság-szobor vagy a légicsata a Grand Canyon fölött… WOW! Ilyet azelőtt még nem láthattunk. Roland Emmerich azóta több filmben is legyalulta a világot (Holnapután, 2012), de ezt a lécet többé nem tudta megugrani – A függetlenség napja 2016-ban bemutatott második részében sem.

„Mára semmi nem maradt az eszmékből. Túl sokat politizál, túl sok kompromisszumot köt…”
(Constance az elnöknek)

A függetlenség napja valójában mást sem csinál a történet szintjén, mint a néző arcába tolja „az eszméket”. „E pluribus unum”, vagyis „Sokból egy”. Ez az Amerikai Egyesült Államok egyik mottója, amely szerepel az ország nagypecsétjén, és számos pénzén is. Az egységgé kovácsolódás a film fő vezérfonala. Az amerikai nemzet különböző csoportjai – katonaság, értelmiség, politikai vezetés, munkásosztály – összefognak, és együttes erővel legyőzik a külső fenyegetést. A csoportokat sztereotip, de jól működő és jól eljátszott figurák képviselik: tisztességes elnök, jószívű sztriptíztáncosnő, karrierista exfeleség, vagány pilóta, piás lúzer, őrült tudós, patrióta tábornok. Negatív figura mindössze egy van: a védelmi miniszter, aki egy igazi sunyi rohadék, ki is rúgják.

Amerika közmondásosan a „népek olvasztótégelye”, és ez is hangsúlyosan megjelenik a filmben. A fentebb felsorolt figurákat az etnikai sokszínűség jellemzi: fekete (Steven, a pilóta és barátnője, Jasmine), fehér (az elnök és a politikai vezetés), zsidó (David, a főhős tudósunk), latin (Russell Casse, a lecsúszott veterán ugyan fehér, de a családja kevert etnikumú). A végső ütközet előtt keresztény és zsidó, a sztripper fia és az elnök lánya, kirúgott miniszter és kisnyugdíjas együtt imádkozik. Politikai korrektség a köbön – még bőven azelőtt, hogy a politikai korrektség leuralta volna Hollywoodot.

A függetlenség napja az amerikai álom mítoszát hirdeti, egy porcelánboltba tévedt elefánt kifinomultságával: bárkiből lehet bármi. Nem számít honnan jöttél, milyen színű vagy, milyen a múltad, ha rendelkezel a megfelelő tulajdonságokkal, ügyes vagy, talpraesett és a tettek embere, és megfelelsz olyan alapvető amerikai nemzeti értékeknek, mint a hazafiasság, bajtársiasság, bátorság, akkor el fogsz érni mindent, amire csak vágysz. Ez a tétel minden főbb szereplő karakterútja révén akkurátus bizonyítást nyer:

• Az elnök nemcsak a végrehajtó hatalmi ág feje, hanem az államfő is, tehát szimbolikus jelentőséggel bír. Ő jelképezi az egész Egyesült Államokat: amilyen az elnök, olyan az ország. Whitmore-t (Bill Pullman), az Öböl-háború hőséből lett fiatal elnököt kritizálják („katonaként hős volt, de elnökként puhány”), de bebizonyítja, hogy vezetőként is megállja a helyét. Éles helyzetekben nehéz döntéseket kell meghoznia, de képessé válik rá, hogy eldöntse, kinek a tanácsaira hallgasson. Lelkesítő beszédet mond a pilótáinak, de nem áll meg a szavaknál, hanem cselekszik is: ő maga is gépre száll és velük megy a csatába.
• David Levinson (Jeff Goldblum) leginkább makacs és büszke, az elveihez ragaszkodó ember, akit nem izgat a hagyományos értelemben vett karrierépítés. Tudós létére egy kábeltévé társaságnál dolgozik. Ő fejti meg a földönkívüliek szignálját, előre jelzi a támadási szándékukat. Nála van az a szellemi tudás, ami elengedhetetlen az ellencsapás megtervezéséhez. Ez azonban nem elég, amerikai álom lévén cselekvő embernek kell lennie. Az ő valódi megdicsőülését nem az hozza el, hogy okos és az egész film során neki volt igaza, hanem az, hogy a végén elég bátor ahhoz, hogy beüljön a repülő csészealjba Steven mellé, és élesben megcselekedje azt, amit kitalált. Ezzel válik különc geekből szivarozó faszagyerekké.
• Steven Hiller (Will Smith), a vadászpilóta, már alapjáraton szivarozó faszagyerek. Űrhajós akar lenni, de a film elején a NASA elutasítja a jelentkezését. Lenyomja a légicsatát a Grand Canyonban az idegenekkel, foglyul is ejt egyet, majd ő vezeti az ufót a végső bevetésre. Így aztán a hősiessége és merészsége révén mégiscsak kijut az űrbe és még a NASA sem kell hozzá. Ezen kívül Stevent a film elején figyelmezteti egy barátja, hogy sosem jut űrrepülőgépre, ha egy sztriptíztáncosnőt vesz el, Steve ennek ellenére kitart a lány, Jasmine mellett, tehát még a szerelemben is hűséges.
• Russell Casse (Randy Quaid), a lecsúszott, alkesz vietnámi veterán a végső csatában kamikáze hős lesz. Vietnám az Egyesült Államoknak az a szégyenteljes, vitatott háborúja, amely köré lehetetlen dicsőséges, pátoszos narratívát szőni. A vietnámi háborúról szóló filmekben Vietnám értelmetlen pokol, a vietnámi veterán pedig roncs ember. Casse számára a földönkívüli invázió hozza el a lehetőséget, hogy megkapja azt a dicsőséget, ami Vietnámban elmaradt. Itt az alkalom, hogy megmentse a hazáját, a gyerekeit, és egyúttal kivívja magának a megbecsülésüket. És ismét ő, a legalacsonyabb osztály képviselője legyen a feláldozható ágyútöltelék, miközben a társadalmi elithez tartozó szereplők túlélik az armageddont – no, de ne legyünk ünneprontóak!
• A női szereplőknek kevés tér jut, de nem puszta biodíszletek, és kicsit többek, mint a hősök love interest-jei. Ők is ugyanúgy a fentebb vázolt skálán mozognak, mint a férfi szereplők. Jasmine, a sztriptíztáncosnő (Vivica A. Fox micsoda bombázó volt!) talpraesett lány, legalábbis több esze van, mint a felhőkarcoló tetejére rohanó barátnőjének, akivel rövid úton végeznek az idegenek. Persze nem az esze a lényeg, hanem, hogy kompatibilisnek kell lennie a hagyományos értékekkel. Ezért megtudjuk, hogy Jasmine sztriptízel ugyan, de egyedülálló anya, és mindent csak a kisfiáért tesz. Az idegenek első támadása után bátorságról és bajtársiasságról tesz tanúbizonyságot: helyesen cselekszik, túlélőket ment a romok közül, köztük a First Ladyt. Mi más is lehetne a jutalma, mint egy „rendes férfi”, Steven, aki mellett ő is „rendes asszony” lehet?
• Constance (Margaret Colin szintén nagyon szép) közvetlenül az elnöknek dolgozik. Sokkal nagyobb karriert futott be, mint volt férje, David, aki tudós létére kábeltévét szerel. Ez vezetett a válásukhoz is: David nem volt elég ambiciózus Constance-nak. Constance útja a történetben egyrészt az, hogy értékelni kezdi Davidet és újra összejön vele, másfelől viszont ő is cselekszik valamit: amikor az 51-es körzet fölé érkezik a városromboló űrhajó, ő intézkedik, hogy a körzetbe érkezett menekülteket hozzák le a földalatti bunkerbe.

A fő karakterekben tehát az a közös, hogy valamennyien megállják a helyüket a nehéz időkben, mind bebizonyítják, hogy a tettek emberei, az amerikai értékeknek megfelelő tulajdonságaik révén mind eljutnak A-ból B-be, és beteljesítik az amerikai álmot. „Ahogy azt a Móricka elképzeli” – mondanák erre mifelénk, faluhelyen. De továbbra se felejtsük, hogy egy szórakoztató látványpornót nézünk, nem szociodrámát, és ha az amerikai társadalom valódi problémáiról, társadalmi rétegeiről akarunk többet megtudni, akkor nagyon rossz helyen kotorászunk. A függetlenség napja karakterei ugyanolyan leegyszerűsítettek, útjuk ugyanúgy híján van minden kérdésfelvetésnek, rétegzettségnek vagy mélységnek, mint a film ellenségképe. És pontosan ilyennek szeretjük őket.

„Talán a végzet akarata, hogy ma épp július 4-e van…”
(Az elnök)

A filmből természetesen nem maradhat ki minden hollywoodi katasztrófafilm rákfenéje, vagyis az Egyesült Államok, amint a „világ csendőre” szerepében tetszeleg. Ez a gátlástalan öntömjénezés hozza a film legirritálóbb pillanatát: „Az amerikaiak ellencsapást terveznek. – Már épp ideje volt!” – hangzik el a párbeszéd valahol egy közel-keleti katonai bázison. Mert hát nyilván sehol a világon nem kezdtek el ellencsapást tervezni, mindenki ül és malmozik, miközben a földönkívüliek épp legyalulják a bolygót. Ez a legtöbb hasonló témájú amerikai filmben így van, talán egyedül az Érkezés mutatja be normálisan, hogy egy ilyen globális vészhelyzetben a Föld többi nemzete sem a sarokban pityeregve várja, hogy az Egyesült Államok megmentse őket. De hát az nem is látványpornó, hanem hard sci-fi…

Whitmore elnök ikonikus beszédében azt fejtegeti, hogy a végső csata a közös külső ellenség, az idegenek ellen a bolygó összes nemzetét egyesíti majd („E pluribus unum”, ugye). De idézzük fel magát a beszédet, mert minden szava arannyal van felvésve az egyetemes filmművészet gránittömbjére! „Emberiség… a mai napon ez a szó új értelmet nyer. Többé nem oszthatnak meg minket jelentéktelen ellentétek. A közös érdek egyesíti a Föld összes nemzetét. Talán a végzet akarata, hogy ma épp július 4-e van. Ma ismét meg kell küzdenünk a szabadságunkért. Most nem zsarnokság vagy elnyomás fenyeget minket, hanem a megsemmisítés. Azért harcolunk, hogy élhessünk. A puszta létünk a tét. És ha ma megnyerjük ezt a csatát, akkor július 4-ét többé nem amerikai ünnepként tartják majd számon, hanem mint azt a napot, amikor az emberiség kijelentette: nem tűnünk el némán a semmiben! Ha el kell vesznünk, harcban vesszünk el! Harcolunk az életünkért, a túlélésért, és ma megünnepeljük a Függetlenség Napját!” (Tegye fel a kezét, aki hallotta közben Rátóti Zoltán hangját!)

Óh, ha a hatásvadászat olimpiai sportág volna…! No, de mit is jelent mindez? Gyarmatosítást. Egyek leszünk mind, a bolygó népei, de azért mi, amerikaiak vagyunk a zászlóvivők, a mi ünnepünk válik globális jelentőségűvé, mi leszünk a faszagyerekek. Akár a globalizáció, a nyugati fogyasztói társadalom parabolája is lehetne. Nincs új a nap alatt.

„David Levinson: Komolyan mondta, hogy ért hozzá?
Steven Hiller: Miért, maga komolyan mondta azt a sok marhaságot?”

A látványvilága mellett A függetlenség napja másik legnagyobb erénye a könnyed hangvétele és a humora. A fentihez hasonló beszólásokkal még pofátlanul ki is kacsint a nézőre: tudom ám, hogy ez marhaság, helló! Ironikus módon a legépületesebb marhaság, a számítógépes vírus, valójában egy hommage: H. G. Wells sci-fi klasszikusában, a Világok harcában a Földet megszálló marslakókat egy földi bakteriális fertőzés öli meg. (A Világok harca hatása A függetlenség napjára egyébként is letagadhatatlan.)

Ez a film akkor a legszórakoztatóbb, ha egy másodpercre sem vesszük komolyan. Metropoliszok pusztulnak el, emberek milliói halnak meg világszerte, de hőseink a vérzivatar közepén is lazán szórják a vicces egysorosokat. Hol is láttunk mostanában hasonlót? A Marvel-filmekben, ahol ugyebár a mindent eldöntő csata közepén is beszólogatunk, és szakítunk időt arra, hogy megdicsérjük egymás szakállát. Szerintem a Marvel és A függetlenség napja nagyon hasonlóan zsonglőrködik a humorfaktorral és a könnyed hangvétel megtartásával. Teszik ezt mindketten nagyon sikeresen.

Könnyű válaszokat mutató, egyszerű történet, lenyűgöző látvány, humor. Mi kellett még A függetlenség napja üdvösségéhez? Ott van mindjárt a zenéje. Ritkán méltatják, pedig emlékezetes, kiváló filmzenét kaptunk David Arnoldtól (neki köszönhetjük többek közt a Benedict Cumberbatch-féle Sherlock sorozat főcímzenéjét is). Aztán ott vannak a remek színészek, akik szerethetővé és átélhetővé tették nekünk ezt az egészet. Mindenki a helyén van, a legutolsó mellékszereplőig.

Jeff Goldblum a Jurassic Park – A függetlenség napja – Jurassic Park 2 brutális blockbuster triásza után nem kapott többé főszerepeket ekkora filmekben. Nem tudom, ennek mi lehet az oka. Goldblum olyan arcnak tűnik, aki a maga útját járja, és nem feltétlenül akar sorozatosan agyatlan látványfilmekben szerepelni. De az is igaz, hogy csak egyetlen karaktert tud eljátszani: a fura, értelmiségi csávót – vélhetően saját magát –, aki viszonylag ritkán kerül főszereplői státuszba, inkább érdekes mellékszereplőként funkcionál. Az viszont biztos, hogy Goldblum bármilyen filmben, bármekkora szerepben bukkan fel, minden egyes perce aranyat ér a vásznon.

Bill Pullman a nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején látható volt néhány emlékezetes szerepben. A generációm tagjai biztosan emlékeznek rá az Űrgolyhókból Lone Starrként vagy az Aludj csak, én álmodomból Sandra Bullock szerelmeként. Vicces érdekesség, hogy Dean Devlin A függetlenség napja elnökének szerepét barátjának, bizonyos Kevin Spaceynek szánta, de a stúdió beintett neki azzal, hogy Spaceyből tutira nem lesz sztár, ezért inkább írja át a karaktert Pullmannak. Hogy azóta mi történt, azt mind tudjuk: Kevin Spacey óriásit ment a kilencvenes években és bebizonyította, hogy generációjának egyik legjobbja. (Aztán húsz év múlva derékba törte a karrierjét a botrányaival, és olyan mélyre zuhant, hogy a bányászbékák sem találják, de ez már egy másik történet.) Mindeközben Bill Pullman A függetlenség napja után sem futott be jelentős mozis karriert. Sok színésztársához hasonlóan azonban a tv sorozatok világában rehabilitálta magát: az utóbbi években a The Sinner című krimisorozatban remekel. Attól függetlenül, hogy a stúdió mekkora barom volt Spaceyt illetően, szerintem mindannyian jobban jártunk azzal, ahogy a dolgok alakultak. A függetlenség napjába pontosan Bill Pullman elnökfigurája kellett, Kevin Spaceynek meg csúnyán kilógna a filmográfiájából ez a mozi.

A film legnagyobb sztárja kétségkívül Will Smith lett, akit a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? és A függetlenség napja katapultált Hollywood A-listájára. Pár évre legalábbis. A nagy közönségsikerek mellé begyűjtött egy Oscar-jelölést is Muhammad Ali szerepéért, aztán az utóbbi tíz évben mintha lejtmenetbe kapcsolt volna. A Föld utánt mindenképp kár volt bevállalnia. M. Night Shyamalan afféle inverz Tarantinóként nem lecsúszott színészeket tesz újra sztárrá, hanem épp fordítva. Bár abban a bukásban a fáma szerint Smith is vastagon hibás. Akárhogy is, Will Smith A függetlenség napja második részéből már kimaradt, saját bevallása szerint azért, mert választhatott A függetlenség napja 2 és az Öngyilkos osztag között, és ő az utóbbit választotta, hogy „előre tekintsen és ne hátra”. A rossz nyelvek szerint persze valójában azért, mert túl sokat kért. Muhaha.

A függetlenség napja szerethetőségéhez szerintem sokat hozzátesz még a kiváló magyar szinkron is, jók a szövegek, az aranyköpések, a szinkronszínészek pedig remekelnek. El sem tudnám képzelni a már idézett elnöki beszédet Rátóti Zoltán, vagy David apjának beszólásait Székhelyi József nélkül. Akik még gyerekként látták a kilencvenes években, biztosan megértenek.

A film legnagyobb erénye, hogy egyetlen percig sem akarja magát többnek láttatni, mint ami: könnyen fogyasztható, komolytalan, látványos szórakozásnak. Számomra mindig is A függetlenség napja marad a nagybetűs, örökzöld blockbuster, amely épp annyira szerethető, mint amennyire agyatlan.

2021. január