John Carpenter 1982-es sci-fi-horror klasszikusa, A dolog sem úszhatta meg, hogy lehúzzanak róla még egy bőrt. Szerencsés módon azonban nem egyszerűen remake-elték, hanem előzményfilmet készítettek hozzá, és pontosan ez menti meg A dolog 2011-es inkarnációját.

Az 1982-es film úgy kezdődik, hogy az Antarktiszon egy kutya átszökik a norvég kutatóállomásról az amerikaiba, miközben két norvég megszállottan üldözi és lövöldözik rá. Mivel az amerikaiak nem értik, mit kiabálnak a norvégok (norvégul, ugye), tűzharc alakul ki, a norvégok meg is halnak. Az amerikaiak ezután felkeresik a norvég tábort, ahol már csak romokat, pusztítást és elégetett, torz hullákat találnak, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy valami kurvára nincs rendben, s egyúttal előrevetíti az amerikai állomás sorsát is.

A 2011-es A dolog egyetlen dolgot akar: megmutatni, hogy mi történt a norvég kutatóállomáson. Kérdéses, hogy mennyire van egyáltalán létjogosultsága ennek a filmnek, de erre viszonylag könnyű válaszolni: aki szeretné látni, hogy mi történt a norvégokkal, annak érdemes megnéznie, mert amit a film vállal, azt becsülettel teljesíti. Aki viszont nem szeretné, hogy az arcába tolják norvég barátaink balsorsát, és továbbra is inkább a képzeletére szeretne hagyatkozni, az nem veszít semmit, ha kihagyja.

Filmünk tehát 1982 telén játszódik, közvetlenül Carpenter A dologjának cselekménye előtt. Kate Lloyd (Mary Elizabeth Winstead), a paleontológusnő felkérést kap egy különleges ásatáson való részvételre. Dr. Halvorson (Ulrich Thomsen) vezetésével egy többségében norvég tudóscsapat egy ufóra, s annak jégbe fagyott utasára bukkan az Antarktiszon. Hőseink azonban nem sokáig örvendezhetnek a történelmi jelentőségű leletnek: a földönkívüli ugyanis korántsem halott, kitör a jégből és a norvég állomáson elszabadul a pokol. Kate jön rá, hogy ez a lény – a Dolog –, képes arra, hogy prédáját elemésztve létrehozza annak tökéletes másolatát, imitációját, s innentől kezdve nem lehetnek biztosak abban, közülük ki ember, ki imitáció.

Első nézésre az alapfilmes utalásokon való lelkendezés (Jé, így került a fejsze az ajtóba! Jé, így jött létre a kétarcú lény!) simán elviszi a filmet, és sokkal kellemesebb élményt nyújt, mint amennyire valójában jó. Másodszori nézésre azonban már jobban szembetűnnek a hibái. Onnantól kezdve, hogy a Dolog elszabadul, a prequel szinte egy az egyben az 1982-es film történetvezetését követi, minden fontos cselekményelemét lemásolja. Mégis hiányzik belőle mindaz, ami Carpenter filmjét klasszikussá emelte: a feszült hangulat, a nihilizmus, a paranoia és bizalmatlanság lélektana. Ehelyett van szörnyek elől futkosás, olcsó ijesztgetés, jumpscare, hentelés. Arról nem is beszélve, hogy az 1982-es filmben alkalmazott bábok és makettek sokkal ijesztőbbek és emlékezetesebbek, mint a 2011-es film CGI szörnyei. A zene is kevésbé minimalista, kevésbé baljóslatú, kevésbé hat a zsigeri félelmeinkre. Épp olyan ez az előzményfilm, mint maga a Dolog: lemásolja a testet, a külsőségeket, ám közben elemészti a lelket, a személyiséget.

Az 1982-es filmben egyetlen női szereplő sincs. Ez persze 2011-ben már nem komilfó, így itt már az egyik mellékszereplőnk és a főhősünk is nő. Nekem amúgy semmi gondom nincs azzal, hogy nő lett a főszereplő, miért is ne lehetne egy paleontológusnő a final girl ezen a sarkvidéki mészárszéken? Ha már valami irritáló vele kapcsolatban az az, hogy amerikai. A norvég táborban járunk, skandináv tudósok között, de persze egy amerikai karakternek kell a főszerepet adni, nehogy az amerikai nézők emiatt ne nézzék meg…

Kate Lloyd (Mary Elizabeth Winstead) a szegény ember Ripley-je: óvatos tudós, aki már az elején ellentmond a tábort és az expedíciót vezető férfiaknak. Ő figyelmezteti a többieket a veszélyre, ő ragaszkodik a karanténhoz, és ő jön rá, hogyan lehet felismerni, ki ember és ki imitáció. Az őzikeszemű Kate amúgy alapvetően nem elég erős és karizmatikus karakter ahhoz, hogy vezetővé lépjen elő, pláne nem fiatal amerikai nőként egy skandináv férfiak által uralt bázison, de ezt elég jól megoldják a filmben. Kate nem marad magára, mindig van aktuális szövetségese Lars, Peder, majd Carter személyében, akik hisznek neki, és megerősítik irányítói pozícióját. Meg hát náluk van a lángszóró, és egy idő után már csak ez számít, nem a tudósok szakmai hierarchiája.

Joel Edgerton örökölte Kurt Russelltől a vagány, tapló amerikai pilóta szerepkörét, amit elég jól is hoz, de karaktere, Carter csak másodhegedűs Mary Elizabeth Winstead hősnője oldalán. Dicséretes módon a norvég és dán szereplőket norvég és dán színészek játsszák, élükön a Dr. Halvorsont alakító Ulrich Thomsennel, akit olyan filmekből ismerhetünk, mint a Születésnap vagy az Ádám almái (finoman szólva nem A dolog jelentette karrierje legnagyobb színészi kihívását), de itt van Kristofer Hivju, a Trónok harca Tormundja is. A karakterek közti interakciókat életszerűvé teszi, hogy a norvégok egymás között norvégul beszélnek – ahogy az ebben a helyzetben a valóságban is történne.

A 2011-es A dolog kritikai és anyagi téren is megbukott, még a költségvetését sem hozta be. Ezt viszont szerintem nem érdemelte, mert ennyire azért egyáltalán nem rossz! Matthijs van Heijningen Jr. rendező nem egy John Carpenter, de nem lehet azzal vádolni, hogy tiszteletlenül nyúlt volna az alapanyaghoz. Nagyon ügyelt rá, hogy az 1982-es filmben látottakat pontosan megjelenítse a norvég táborban, hűen követte az ott lefektetett szabályokat, nem ment szembe semmivel, amit ott láttunk. És bár a cselekményt javarészt koppintották, azért szolgáltak néhány újdonsággal. Ott van mindjárt az ufó és a lény megtalálása, ami nemcsak a felfedezés izgalmával szolgál, de beemel a történetbe egy olyan karaktertípust, aki rendszeresen jelen van a hasonló témájú filmekben, de az 1982-es A dologból éppenséggel hiányzik: a megszállott tudóst. Dr. Halvorson, az expedíció vezetője a lelet tudományos jelentőségét és persze saját ambícióit, saját karrierjét helyezi előtérbe, akár emberéletek árán is, és nem helyesli, hogy Kate mindent el akar pusztítani. Új elem az is, hogy a Dolog nem tud szervetlen anyagot másolni, tehát egy imitáció nem rendelkezik pl. fogtöméssel, fém protézissel vagy fülbevalóval. Ez tényleg jó ötlet, a 2011-es filmben ezzel a módszerrel helyettesítik az 1982-es film ikonikus vértesztjét. A fogtöméseket vizsgáló jelenet feszült, emlékezetes, és ahová kifut, az a téboly és iszonyat olyan foka, ami már majdnem megközelíti az 1982-es film parafaktorát. Dr. Halvorson asszisztensének, Adamnek a halála az egyik legszörnyűbb végzet, amit valaha mozgóképen láttam. Sajnos ezután a földbe áll a feszültség, és marad a kergetőzés a szörnnyel…

Mindenképp meg kell említenünk az utolsó, stáblistás jelenetet, amelyben a kutya (ami már nem igazi kutya) elkezd futni az amerikai bázis felé, és két túlélő norvég helikopteren üldözni kezdi, a kutya pedig csak fut és fut… egyenesen az 1982-es film első jelenetébe. Nagyszerű átkötés és még a klasszikus zenei téma is felcsendül! (Már ha a „csendül” szót lehet használni arra az idegtépő prüttyögésre.)

Összességében nem egy nagy film a 2011-es A dolog, de nem tudok rá haragudni. Az eredeti alkotás hangulatához, nihilizmusához, feszültségéhez távolról sem ér fel, de tisztességes hommage, ügyesen kiegészíti a történetet és megvannak a maga nagy pillanatai. Sokadszorra is szívesen megnézem, a klasszikus, 1982-es filmmel egyhuzamban.

2021. április 18.