Spoileres kibeszélő
A Disney+ platformján a WandaVízió után megjelent a második Marvel-sorozat, amit valójában még a Wanda előtt akartak bemutatni, csak a világjárvány miatt elhúzódott a forgatása. A szándék érthető: a kísérletező jellegű WandaVízióval ellentétben A Sólyom és a Tél Katonája biztonsági játékosként a megszokott „marveles” stílust hozza. Jobban hasonlít ahhoz, amit a nézők már megszoktak, ezért tényleg logikus lett volna ezzel indítani a másodvonalbéli Marvel-hősök tévés kalandjait. De vajon mennyire sikerült jól?
A történet a Végjáték után veszi fel a fonalat. A film végén az idős Steve Rogers (Chris Evans) átadta a pajzsát Sam Wilsonnak, a Sólyomnak (Anthony Mackie). A sorozat pedig azzal folytatódik, hogy Sam nem akarja felvenni a pajzsot, nem akar Amerika Kapitány lenni. Ezért a kormány kiválaszt egy katonát, John Walkert (Wyatt Russell) és kinevezik új Amerika Kapitánynak. Emiatt Steve másik jóbarátja, Bucky, a Tél Katonája (Sebastian Stan) pipa lesz Samre, ám a sors úgy hozza, hogy össze kell fogniuk egy terroristaszervezet, a Flag Smashers ellen. A terroristák egy bizonyos Karli Morgenthau (Erin Kellyman) vezetésével azért küzdenek, hogy a Földön visszaállítsák a Thanos csettintését követő öt évben uralkodó állapotot. A Flag Smashers vezetői ráadásul szuperkatonák, tehát valahol lennie kell szuperkatona szérumnak. Sam és Bucky görbe utakra kényszerül, még azt is bevállalják, hogy kihozzák a börtönből régi ismerősünket, a Polgárháború antagonistáját, Zemót (Daniel Brühl), hogy segítsen nekik…
A produkció a felépítésében is merőben különbözik a Wandától: míg az valóban sorozat, van értelme és funkciója annak, hogy különálló epizódokból áll, addig A Sólyom és a Tél Katonája olyan, mintha egy egész estés filmet hat darabba vágtak volna. Ez még nem lenne baj, a probléma az, hogy a nagyon ígéretes kezdet után a sorozat lejtmenetbe vált, ellaposodik, és egy kifejezetten unalmas évadzáróval búcsúzik. Az Amerika Kapitány-filmek hangulatát és stílusát akarja hozni: emberközelibb, földhözragadtabb, társadalmi kérdésekkel is foglalkozik, és az első két rész nagyon jól is sikerült. Akció és karakterábrázolás egyaránt a helyén van. Remekül bemutatja két címszereplőnket, az egymáshoz való viszonyukat, a világban betöltött szerepüket, és megismerjük az új világrendet. Milyen hatással volt a társadalomra Thanos csettintése, majd az öt évvel később bekövetkezett „pittyenés”, vagyis amikor Hulk visszacsettintette az elporladtakat? A Végjátékban láttuk a szóbanforgó öt év gyászát és fájdalmát, de a film csak odáig követte az eseményeket, hogy mindenki visszatért, a családok egyesültek, mindenki boldog. (Ezzel természetesen semmi baj nincs, a Végjátéknak happy enddel kellett véget érnie!) Ez a sorozat viszont árnyalja a képet: nem csupa öröm és boldogság az a bizonyos „pittyenés”. A Sólyom és a Tél Katonája tehát rendkívül érdekes kérdésekkel foglalkozik, ezért is fáj nekem, hogy minél előrébb haladunk a történetben, annál kevésbé sikerül bármit is kihozni ebből az alaptémából.
Az új Marvel-sorozatokkal kapcsolatban felmerülő első kérdés, hogy képesek-e elvinni őket a hátukon azok a karakterek, akiket a filmekben mellékszereplőként ismertünk meg. Míg a WandaVízióban láthattuk, hogy igen, itt ez már nem teljesen egyértelmű. Ennek a sorozatnak Bucky a legnagyobb nyertese, nagyon szépen árnyalódik, mélyül a karaktere. A saját démonaival küzd, szembenéz a tettekkel, amiket a Tél Katonájaként elkövetett. Annak ellenére, hogy ő maga is áldozat, hiszen akarata ellenére tették gyilkossá, mégis szenved, bűntudata van, cselekszi a jót és keresi a lelki békét. Imádtam a jóvátételi listáját, a vívódásait, a terápiáját, a kötődését Wakandához, mindent! Nálam Bucky ezzel a sorozattal vált kedvenc karakterré. Sajnos a sorozat előrehaladtával egyre inkább háttérbe szorul az ő megváltástörténete, és pusztán verőemberként funkcionál Sam oldalán.
Sam Wilson sokkal kevésbé érdekes karakter, mint Bucky. A filmekből csak annyit tudtunk meg róla, hogy jófej és lojális barát, de ennél többet a sorozatban sem tudnak belőle kihozni. A Buckyval való kapcsolata szerencsére jól működik. A buddycop-vonal ugyan nem olyan hangsúlyos, mint azt a trailerek sejtették (igazából az összes erre vonatkozó poént ellőtték azokban), de jópofa. Nagyon jó a kezdeti ellenségeskedésük, a közös terápiájuk, és az, amikor kiderül, hogy mi rejlik Bucky haragja mögött valójában. Ezek a jelenetek jópár ütős pillanattal gazdagítják a sorozatot. Sajnos ezek is mind lemennek az első 1-2 epizódban, és a későbbiekben már nem ilyen erős az összkép.
Lehet-e Amerika Kapitány fekete bőrű? – teszi fel a kérdést a sorozat, és hamar kiderül, hogy Sam hezitálása mögött is részben ez áll. Amerika Kapitány nem pusztán egy harcos, egy védelmező, hanem szimbólum is. Aki felveszi a pajzsot, az jelképpé válik. A feddhetetlen hős, Steve Rogers elbírta a pajzs súlyát metaforikusan is, de ki lehet az ő méltó utódja? Súlyos örökség ez. Sam megtudja, hogy létezik egy fekete bőrű szuperkatona, aki annak idején nemhogy nem lehetett Amerika Kapitány, de még be is börtönözték. Ez az idős katona figyelmezteti Samet, hogy az emberek sosem fognak elfogadni egy fekete Amerika Kapitányt. Persze a sorozat törekvése az, hogy bemutassa: igen, volt idő, amikor ez elképzelhetetlen lett volna, de mára megérett a világ arra, hogy a bőrszín ne legyen tényező. Ezt a témát az elején nagyon jól kezeli a sorozat. Gondolok itt olyan jelenetekre, mint amikor Sam és Bucky összekapnak az utcán, és a rendőr odalépve hozzájuk kapásból Buckytól kérdezi meg, hogy „zaklatja önt ez az ember?”. Vagy amikor egy kissrác azt kérdezi Samtől, hogy „Te vagy a Fekete Sólyom?”, és Sam azt válaszolja: „Nem, én a Sólyom vagyok.” Tehát Sam is arra tanítja a srácot, hogy ne a bőrszíned határozzon meg. Ne az alapján válasszuk ki Steve Rogers utódját, hogy milyen a bőrszíne, hanem hogy méltó-e arra a pajzsra! Ezeket a momentumokat ügyesen építik be a történetbe, nincsenek túltolva, teljesen hitelesek. Sajnos az utolsó egy-két részre az alkotók elengedik a gyeplőt és ebben a témában is lejtmenetbe kapcsolnak: a finálé fárasztóan didaktikus, dagályos és giccses.
A cselekmény legérdekesebb szálát John Walker, a kormány által felkent Amerika Kapitány hozza. Karaktere árnyalt, antihőssé válása hitelesen föl van építve, és hozzá kötődik a sorozat legemlékezetesebb momentuma (a vérrel bemocskolt pajzs). Megmérettetik és könnyűnek találtatik. Története aláhúzza a tételt, hogy Amerika Kapitánynak lenni szimbólummá válást is jelent, és nagyon nem mindegy, hogy kinek adjuk oda azt a pajzsot. Nekem nagyon tetszett Walker figurája, és örülök neki, hogy úgy tűnik: találkozhatunk még vele más Marvel-produkciókban.
A sorozat titkos – vagy nem is annyira titkos – favoritja természetesen Zemo. Alaposabban belegondolva a karakter jelenléte szinte fölösleges. Nem sokat szerepel, és nélküle is működne ez az egész, na de mennyivel szórakoztatóbb így, hogy benne van! Zemo Polgárháborúban megismert, véresen komoly és tragikus figuráját lazábbra veszi ez a sorozat. Playboyosabb, humora is van, de ezt szerencsére úgy tudják véghezvinni, hogy a karakter ne forduljon ki önmagából. Továbbra is ő a Marvel-univerzum egyik legokosabb figurája, eszméihez hű marad, van egy sajátos becsületkódexe. Buckyval együtt különösen jól működik a karaktere, és az tuti, hogy őt sem most láttuk utoljára.
Sam és Bucky tehát mélységet és teret kapott, Zemo meg ellopta a show-t, bár nem tudjuk, tulajdonképpen mit keresett benne, de nélküle szegényebbek lennénk EZZEL. De mi a helyzet a másik oldallal? Nos, amin ez a sorozat egyértelműen elhasal, az az antagonistája. Adott egy borzasztóan érdekes alaphelyzet. Az új világrend ellen küzd egy terrorista csoport. Thanos csettintése után a megfeleződött népességű Földön ugyanis a határok elvesztették a korábbi jelentőségüket. Milliónyi ember megindult az üresen maradt állásokba, házakba, majd amikor öt évvel később mindenki visszatért, már nem volt számukra hely többé, elűzték őket, menekülttáborokba kényszerülve földönfutók lettek. A visszatértek jogait védő nemzetközi szervezet, a GPA most készül aláírni egy egyezményt, ami végleg visszatoloncolja ezeket a migránsokat az eredeti lakóhelyükre. Sajnos mindez csak pár mondatban van elmesélve, pedig iszonyú érdekes sztori. Ennél többet is mutathattak volna belőle, esetleg pár flashback formájában, hogy terroristáink története átélhetőbb legyen. A sorozat ugyanis egyértelműen arra törekszik, hogy a néző megértse a motivációikat. Ennek eszköze az is, hogy az idegesítő tinilány-terroristavezér Karli és Sam között megjelenik valamiféle kölcsönös megértés és szimpátia. Sajnos azonban Karli annyira gyenge, nulla karakter, hogy egyáltalán nem világos, miért kattan rá Samre, és mi a fenéért szimpatizálnak egymással. Hiába akarja hát a sorozat erőltetve lenyomni a torkunkon Karlit, egyszerűen nem működik – ezáltal nem működik a kapcsolata Sammel sem.
Nem vagyok agresszív ember, de az utolsó részre már csak azt kívántam, hogy Walker a házi pajzsával verje már végre pépesre ennek a taknyos liba Karlinak a fejét. Szóval ööö… ja, nálam nem igazán jött be a sorozat azon igyekezete, hogy szimpatikussá tegye őt. A másik negatív karakter, akitől hülyét kaptam, az a Julia Louis-Dreyfus által játszott titokzatos nő, Valentina, aki végül magához édesgeti Walkert. Tudom, hogy ő is nagy képregényes múlttal rendelkezik, és vélhetően fontos lesz a későbbiekben, de nem tehetek róla: Valentina Akárkicsoda ripacskirálynő minden megnyilvánulása fizikailag fájt. Sharon Carter visszatérése a Marvel-univerzumba szintén nem nyűgözött le, de még mindig sokkal elviselhetőbb, amit belőle kihoztak, mint ez a Valentina.
Karli figurája már a castingon elbukik. Alakítója, Erin Kellyman borzasztóan rossz választás, híján van minden karizmának, képtelenség elhinni, hogy ő egy globálisan ismert terrorszervezet vezetője. A WandaVízióban remek színészi alakításokat láthattunk, és biztos vagyok benne, hogy pl. Tom Hiddleston és Jeremy Renner is játszva el fogja vinni a hátán a saját sorozatát. Ezen a téren A Sólyom és a Tél Katonája gyengébben teljesít. Itt színészileg ketten emelkednek ki: Daniel Brühl és Wyatt Russell – utóbbi egyébként Kurt Russell és Goldie Hawn fia.
Összességében azt tudom mondani, hogy nagyon tetszett a sorozatban felvázolt világ, a főszereplőket is bírtam, de maga a történet lapos lett, és messze nem hozott ki magából annyit, mint amennyit az első két epizód ígért. Erős közepes. Ugyanakkor simán adnék esélyt egy második évadnak, mert azért van itt még potenciál. Ez a hat epizód igazából csak előjáték, elmeséli, hogyan veszi fel mégis a pajzsot Sam, de hőseink számára még csak ezután következnek az igazán nagy próbatételek és kalandok. Remélhetőleg nem egy Karli-szintű ellenlábassal…
2021. április
Koncertutazó / Concert traveler 