Spoileres kibeszélő

HARMADIK FÁZIS

Amerika kapitány: Polgárháború (Captain America: Civil War, 2016)

Az Ultron kora után vesszük fel a saga történetének fonalát. Az a film azzal végződött, hogy a Bosszúállóink és Ultron végső összecsapásának konkrétan egy egész város (Sokovia) áldozatul esett járulékos veszteségként. A Polgárháború kezdő képsoraiban egy hasonló incidens történik Lagosban, és ezt már megelégeli az ENSZ. A világ vezetői kitalálják, hogy legyen egy egyezmény, amely szabályozza a szuperhősök ténykedését. Mert hát nem járja, hogy ezek a szuperemberek csak úgy önbíráskodva városokat dúlnak fel, ezentúl az ENSZ gyakoroljon fölöttük kontrollt.

Tony egója két kurvanagy pofont kapott az előző két Bosszúállók-filmben. Először akkor, amikor látta, hogy milyen kicsi és tehetetlen is, ha az űrből jön a fenyegetés. Utána pedig, amikor bomba ötlete, hogy kifejleszti Ultront, katasztrófába torkollt. Ezek után a Polgárháború elején szembesítik a tettei következményeivel, nevezetesen, hogy mennyi civil áldozattal jár a szuperhősködése, és Tony magába száll. A nagyobb jót keresi, és aláírja az egyezményt.

A Kapitány viszont szeretné, ha nem baszogatnák. A Tél Katonájában rendesen meghajtotta a szopórollert, és esze ágában sincs alávetni magát egy fölöttes szerv kontrolljának, hiszen bármely fölöttes szervről kiderülhet, hogy ugyanolyan korrupt, és belülről rohadt, mint a SHIELD-ben elburjánzó Hydra. Tehát elutasítja az egyezményt, miáltal körözött bűnöző lesz. Hellószia, üdv ismét a szopóágon, Steve!

Ez a film sokkal inkább Bosszúállók-film, mint Amerika Kapitány szólófilm, mert Tony egyenrangú főszereplő benne. Tony és Steve álláspontja is tökéletesen érthető, és egyenesen következik eddigi karakterútjukból. A többi Bosszúálló kisebb-nagyobb mellékszerepben jelenik meg a filmben, hogy oldalt válasszon (nem túl megalapozottan), így a szuperhősök csapata kettészakad.

A rendezői székben ismét A Tél Katonája rendezői, Anthony és Joe Russo ülnek, és nagyon értik, mit hogyan csináljanak ahhoz, hogy a Bosszúállók-filmek felnőttkorba lépjenek. Eleve nagyon jó szerintem, hogy a film a szuperhősök tevékenységének járulékos veszteségeivel foglalkozik, és olyan kérdéseket feszeget, mint a felelősség, a szabadság kontra biztonság, illetve, hogy meddig mehetünk el, hogy megvédjük a barátunkat. Tony és Steve ugyanis nemcsak az egyezmény miatt feszül egymásnak, hanem Bucky miatt is, aki ellen hajtóvadászat folyik, Steve azonban tudja, hogy bár Buckynak sok van a rovásán, de az aktuális  robbantásban speciel ártatlan, és bármire kész, hogy Buckyt megmentse.

Ezek tehát a film fő konfliktusai, és mögéjük rejtőzve csendben ott mozgolódik ügyeletes antagonistánk, Zemo (a mindig kiváló Daniel Brühl), aki a Marvel-moziuniverzum egyik legjobb főgonosza. Kezdve azzal, hogy nem is gonosz, abszolút érthető motivációi vannak és jogosan dühös a Bosszúállókra. Aztán abban is különleges, hogy a “többet ésszel, mint erővel” elvet vallja. Tudja, hogy nem elég erős ahhoz, hogy elintézze a Bosszúállókat – viszont ha ügyesen kavarja a szart, akkor el tudja érni, hogy egymást nyírják ki. És nagyon úgy néz ki, hogy terve sikerrel jár…

Pár túlnyújtott, számomra már unalmassá váló akciózást leszámítva szerettem ezt a filmet. A reptéri hupákolást, amitől mindenki magához nyúl, bevallom, unom, és tök indokolatlannak tartom. Ez az a jelenet, amikor a két pártra szakadt hősök felsorakoznak egymással szemben a lipcsei reptéren, és bunyóznak egyet. Azon kívül, hogy látványos, semmi értelme nincs. (Na jó, még kb. annyi, hogy Jeremy Renner beugorhat egy atomlaza cameóra.) Úgy voltam vele, hogy jóvan, gyerekek, haladjunk, menjünk Szibériába, az igazi fináléhoz, ahol a felszínre kerül egy minden eddiginél súlyosabb titok, és Tony és Steve ezúttal istenesen szarrá veri egymást. Annak ott van súlya. A reptéri farokméregetésnek nincs.

Szeretnék még kitérni a mellékszereplők cameóira. Nekem nagy feketepont Pókember behúzása a harcba. A jelenlétének semmi más funkciója nincs, mint az, hogy beharangozza az eljövendő Pókember-filmet. Oké, toljuk bele, promózzuk a következő filmet, a Marvel mindig ezt csinálja. Az azonban nem mindegy, hogy ezt HOGYAN teszi. A Polgárháború egyik alapvetése, és Tony karakterfejlődésének fontos állomása, hogy bűntudata van, amiért szuperhősködésének ártatlan civilek estek áldozatul, köztük egy fiatal srác, akinek az anyja személyesen felkeresi a film elején. Erre mi történik? Tony “besorozza” Pókembert, aki egy TIZENÉVES ISKOLÁS GYEREK, BASZOD, hogy gyere, igaz még a tojáshéj a seggeden, de állj mellém és harcolj Amerika Kapitány ellen. Mivan?! Ezzel nagyon csúnyán belerúgtak az amúgy szépen felépített történetbe a marketing kedvéért. Pedig lehet ezt jól csinálni. Ott van a Hangya, aki szintén csak azért van ott, hogy ott legyen, de jelenléte nem megy szembe semmivel és nem árt senkinek, lényegében egy Amerika Kapitány-fanboyként lelkesedi végig a bunyót.  

Amit még pozitív példaként kiemelnék, az T’Challa alias Fekete Párduc (Chadwick Boseman) bevezetése az univerzumba. Az ő jelenléte szerves részét képezi a cselekménynek, van története, karakteríve, eljut A-ból B-be. Nekem ő nagyon rendben volt.

Összességében ez egy meglepően összetett, érett témákkal foglalkozó film, ami nagyon fontos a karakterek síkján a saga szempontjából, mert ezek az események magyarázzák, hogy miért esik szét a csapat, és hogyan lesz szökevény a Kapitány.

Érdekesség, hogy két Bosszúálló hiányzik a filmből: Bruce Banner/Hulk és Thor. Azzal, hogy ők hol voltak és mit csináltak a Polgárháború ideje alatt, a Thor: Ragnarök foglalkozik majd.

Doctor Strange (Doctor Strange, 2016)

Dr. Stephen Strange (Benedict Cumberbatch) zseniális idegsebész, akinek egójával csak Dr. House vetekedhet – ja, meg Tony Stark, mert lényegében ez ugyanaz a figura, mint Tony, csak szikével. Szóval Dr. Strange egy autóbalesetben ripityára töri a kezét, és alkalmatlanná válik munkájára, ami egész addigi életét kitöltötte. A gyógyulást keresve végül Katmanduban köt ki, ahol egy szentélyben a Föld legnagyobb védelmező mágusa (Tilda Swinton) megtanítja, hogyan használja a mágiát. Strange a kezdeti tamáskodás után PERSZE a legnagyobb mágus lesz a Földön, és azzal is szembesül, hogy immár nem a saját gyógyulása kell, hogy az életcélja legyen, hanem a Föld védelmezése.

Az én szívemhez főleg a témája miatt áll közel a Doctor Strange (nálam mindenképp olyan Marvel top 5-6-ban benne van). A történet ugyanis az időfelfogás körül forog, és engem ilyesmivel simán meg lehet venni kilóra. Kaecilius (Mads Mikkelsen), a rossz útra tért mágus úgy véli, hogy legfőbb ellenségünk az idő és a halál, ezért ő egy olyan világot akar teremteni, ahol nincs idő. Ehhez akarja megidézni az időn kívüli Sötét Dimenzió urát, Dormammut, a gigászi kozmikus lényt. Doctor Strange pedig az Időkő segítségével manipulálni tudja az időt.

Kaecilius üres antagonista, de legalább egy emlékezetes sor jutott neki (“Az idő egy sértés. A halál egy sértés.”), és azért az ő célja jóval érdekesebb, mint amikor valaki csak szimplán sötétségbe akar borítani mindent és slussz. 

Nagy kedvencem Doctor Strange végső összecsapása Dormammuval (érdekesség, hogy utóbbit  is Cumberbatch “alakítja”). Strange nem bunyóval vagy városröptetéssel győzi le, hanem csellel, ami annyira jó, hogy simán a saga egyik legjobb fináléja.

Benedict Cumberbatch castingja a Marvel egyik legnagyobb húzása. Tökéletes a címszerepben (nyilván a Sherlock után álmából fölkeltve, hajnali kettőkor leteszi az asztalra ezt a figurát), és valószínű, hogy Robert Downey Jr. után ő lesz az új húzónév a következő fázisban. Fájdalmamra Mads Mikkelsent, a viking félistent totálisan elpazarolják, nincs más dolga, mint csillámos sminkben, menő zenére vonulni nagyon látványosan, és közben fenyegetően nézni. Egy Mads Mikkelsennek! Tilda Swinton valamivel jobban járt az Ősmágus szerepével, az egy fél fokkal összetettebb figura, mint Kaecilius. Amúgy mindketten nagyon illenek a film világába, megérdemeltek volna több erőfeszítést az írók részéről.

A Doctor Strange egy abszolút korrekt és jól sikerült eredetsztori, annak minden unalomig ismert paneljével, ám mégis tudott újdonságot hozni a sagába: behozta a mágiát, a multiverzumot és az asztrálsíkon való létezést. Ezáltal minden eddiginél szélesebbre tágította az univerzumot. Ez az egyik legnagyobb erénye. A másik az elszállt látványvilága, ami durván kiemeli az átlag Marvel-színvonalból. A városhajtogatás a tükördimenzióban lepipálja az Eredetet is, Strange dimenziókon átívelő asztrálutazása pedig egy olyan gyönyörűen elbaszott LSD-trip, hogy ihaj. A Doctor Strange ezzel az egész időbuzerálással és varázslással egy igazán különleges fűszert tudott szórni a Marvel-moziuniverzumba.

A Végtelen saga szempontjából is nagyon fontos film, mert Doctor Strange kulcsszereplő lesz a nagy fináléban, és itt találkozunk az Idő Kövével, ami már az ötödik Végtelen Kő, ami felbukkan a történetünkben.

A galaxis őrzői vol. 2. (Guardians of the Galaxy Vol. 2., 2017)

Őrzőink második kalandjában találkozunk Űrlord valódi apjával, Egóval (Kurt Russell), ám hamarosan kiderül, hogy valami nagyon nincs rendben körülötte.

Valódi cselekményről az első részhez hasonlóan itt sem beszélhetünk. A történet lényege, hogy az Őrzők hogyan kovácsolódnak tovább igazi családdá, és ebbe a kiscsaládba ezúttal integrálódnak az első rész negatív mellékszereplői, Yondu (Michael Rooker) és Nebula (Karen Gillan) is, mert a Marvel imádja a jó útra térő rosszembereket. Új tagunk pedig a csápos empata lány, Mantis (Pom Klementieff), aki meglepő és epic módon épp Drax-szel köt nagy barátságot. A Drax & Mantis páros mindent visz, én imádom ezt a két hülyét, később is, a Végtelen háborúban minden egyes megnyilvánulásuk annyira vicces, hogy behugyozol.

Kicsi Groot a Marvel Baby Yodája: pontosan tudod, hogy semmi értelme, csak a cukiságfaktor miatt van bent, de nem tudsz rá haragudni. Kurt Russell emlékezetes és totál elszállt főgonosz, de amolyan LSD-tripesen. Engem az egész történetszála és környezete leginkább egy Futurama-epizódra emlékeztetett. David Hasselhoff cameója beszarás, Stallone felbukkanása is jó, de a filmet Drax és Yondu lopja el.  

A galaxis őrzői 2. pontosan ugyanazt adja, mint az első rész: humort, jó karaktereket, jó dumákat, fasza retró zenéket, nosztalgiavonatot a nyolcvanas évekbe (Tango és Cash egy filmben, helló!!), brutálisan elszállt, csiricsáré látványvilágot, és még sokkal-sokkal több érzelmet. Azt a nyálas, szentimentális finálét, Yondu megdicsőülését nem lehet nem imádni. Ennek a filmnek hatalmas szíve van, és úgy tud szívfacsaró lenni, hogy közben egyetlen percig sem veszi komolyan magát – na, ezt nevezem én igazi teljesítménynek, és ismét James Gunn-é az érdem.

Ez a film a Marvel-moziuniverzum egyik legviccesebb és legszívmelengetőbb darabja, így szerintem muszáj látni.  A saga szempontjából kevéssé fontos film, de itt láthatjuk Gamora és Nebula testvérharcát és kibékülését, amivel jó tisztában lenni a fináléra, ahol mindketten nagyon fontos szereplők lesznek.

A nagy Marvel-kibeszélő, 6. rész: Pókember: Hazatérés, Thor: Ragnarök, Fekete párduc