Spoileres kibeszélő

Pókember: Hazatérés (Spider-Man: Homecoming, 2017)

Miután Tony Stark a szárnyai alá vette, a középiskolás Peter Parker (Tom Holland) alias Pókember alig várja, hogy bevetésre indulhasson, de a felkérés csak nem akar megérkezni a Bosszúállóktól, ezért úgy dönt, a saját szakállára keres magának küldetéseket.

A Pókemberrel ismét új vizekre evez a Marvel, ez ugyanis egy tinivígjáték, ami tudatosan hozza a nyolcvanas évek John Hughes-filmjeinek hangulatát. Konkrét jelenetekben idéz meg olyan klasszikusokat, mint a Nulladik óra vagy a Meglógtam a Ferrarival, de a modern és kevéssé cizellált tinivígjátékok sablonjait is ügyesen használja (dögös MILF nagynéni).

Ez egy aranyos, vicces limonádé, aminek érezhetően a fiatalabb korosztály a célközönsége. Egész jól elszórakoztam rajta, jókat röhögtem, talán csak a Bosszúállók állandó emlegetése lett túl sok egy idő után. Tony Stark jelenléte viszont jó, épp annyit szerepel, amennyit kell, és amúgy itt jön elő megint az, hogy mennyire helytelen volt a Polgárháborúban odarángatnia Petert a reptéri hepaj közepébe. Itt ugyanis – nagyon helyesen – éppen megóvni próbálja, azon van, hogy Peter, aki még zöldfülű és meggondolatlan, egyelőre ne akarjon Bosszúállóskodni.

Ami nekem leginkább tetszett, az a film antagonistája, a Keselyű (Michael Keaton) és az, ahogy rajta keresztül bepillantást nyerünk abba, hogy milyen következményekkel jár a Bosszúállók tevékenysége a kisemberek szemszögéből. Bizony, a nagy New York-i csata után sok szemét és törmelék marad, amit valakinek el kell takarítani, és ott vannak Loki földönkívüli seregének a maradványai is, a földönkívüli technológia darabjai, amikkel kiválóan lehet seftelni a feketepiacon. Eleve mekkora metapoén, hogy a Birdman után Keaton eljön ide madárembert játszani! Maga a figura nagyon megérthető és emberi, és ide pont az kell, hiszen egy tinigyerek főhősnek emberléptékű ellenfél kell. A Keselyű motivációi tökéletesen érthetőek, joggal dühös Tony Starkra, nem nevezhető gonosznak, a vele kapcsolatos fordulat is jól működik, ráadásul Pókemberrel szemben is tartja magát egy becsületkódexhez. Jól is néz ki, azokkal a mechanikus szárnyakkal és a szőrmegallérral tényleg olyan, mint egy keselyű. Szerintem ő az MCU egyik legjobb antagonistája.

Ja, és ez a film süti el a legnagyobb poént a stáblista utáni utolsó jelenetben.

Tony karakterfejlődése szempontjából fontos ez a film, mert itt láthatjuk mentor/pótapa szerepben, és tanúi leszünk a közte és Peter közti köteléknek, ami nagyon lényeges érzelmi töltetet fog adni a nagy finálénak.

Thor: Ragnarök (THOR: RAGNAROK, 2017)

A Thor harmadik részében megjelenik Hela (Cate Blanchett), Thor száműzött nővére. Összezúzza a Mjöllnirt és elfoglalja Ázgardot. Thor szopóágra kerül egy fura bolygón, ahol a Nagymester (Jeff Goldblum) irányítása alatt gladiátorjátékok zajlanak, és hősünk seperc alatt az arénában találja magát, ahol, mit ad isten, ellenfele nem más, mint Hulk, akit azóta nem láttunk, hogy az Ultron kora végén kilőtte magát a Földről.

A Thor: Ragnarök az MCU talán legegyedibb filmje. A rendezői székben nem más ült, mint Taika Waititi, a kettyós új-zélandi fenegyerek, aki Korg, a kőszörny szerepében maga is feltűnik a filmben. Neki köszönhető a film kretén és szórakoztató humora, valamint az, hogy hagyta a színészeit improvizálni, és ez meglátszik a filmen, pozitív értelemben. Thor egyszerre iszonyú vicces és nagyon menő, Chris Hemsworth végre bedobhatja magát, és megmutatja, hogy sokkal több jóképű izompacsirtánál. Végre egy Thor-film, amit Thor visz el a hátán, és nem Lokinak kell megmenteni! De amúgy Loki és Hulk is nagyon jó, Jeff Goldblum meg a beszívott Jeff Goldblumot alakítja, meg se kell szólalnia, már egy pillantása is beszarás. A film végi atommenő zúzás a Bifrösztön a Led Zeppelin Immigrant Songjára az egyik kedvenc akciójelenetem az egész sagában.

Hela papírvékony és sablonos főgonosz, az ő ázgardi jelenetei nem is sikerültek olyan jól, mint a film másik, gladiátoros szála. De legalább az látszik, hogy Cate Blanchett jól érezte magát a szerepben.

A Thor: Ragnarök az egyik nagy kedvencem a Marvel-moziuniverzumból. Egyedül csak az zavar, hogy hát azért basszus, ez itt a RAGNARÖK! A világvége, Odin halála, Ázgard pusztulása! Pont ezt az eseményt kellett így, szétpoénkodva elmesélni?

A saga szempontjából fontos film, mert Thor útja innen egyenesen folytatódik a Végtelen háborúban. Olyan egyenesen, hogy a Thor: Ragnarök utolsó jelenete az konkrétan a Végtelen háború első jelenete.

Fekete Párduc (Black Panther, 2018)

Huh… ez nekem nagyon felemás élmény volt. Látok ebben a filmben sok erényt és ambíciót, ugyanakkor valahogy tökön lövi magát. Az eleje nagyon tetszett, lelkesen néztem kb. a koronázásig, mert addig még csak egy színpompás mesét láttam benne, ám utána fokozatosan elvesztett.

A film Fekete Párduc alias T’Challa (Chadwick Boseman) útját követi, egy héttel az Amerika kapitány: Polgárháború eseményei után. T’Challa hazatér Wakandába, a szuperfejlett afrikai királyságba, hogy átvegye elhunyt apja megüresedett trónját. Közben le kell számolnia az Ultron korából megismert fegyvernepperrel, Ulysses Klaue-val (Andy Serkis), valamint egy trónkövetelővel, Erikkel (Michael B. Jordan), aki a saját, Amerikában felnőtt unokatestvére.

Egy királydrámáról beszélünk tehát, amelyben az antagonistának is jogos trónigénye van. Unokatestvéreként Eriknek joga van kihívnia párbajra T’Challát. Wakandában ugyanis párbajjal (egész pontosan: kézitusával) döntik el, hogy ki legyen az új király. És akkor itt máris álljunk meg egy percre! Adott egy elképesztő technikai fejlettségű, futurisztikus high-tech ország, ahol az dönt el mindent, hogy ki tudja szarrá verni a másikat? Öööokéééé, legyen. Namármost, a film fő konfliktusa a trónkövetelő és a főhősünk által képviselt eltérő ideológiák ütközése. Erik célja a feketék rendszerszintű elnyomásának felszámolása világszerte, amelyet Wakanda titkos fegyvereinek terítésével kíván megvalósítani. A wakandai vezetők szemére hányja, hogy Wakanda ennyi évszázadon át elzárkózott a világ elől, titkolta fejlettségét, és nem tett semmit fekete testvéreikért. Be kell látni, hogy ebben nála a pont. T’Challa viszont elutasítja a háborút, ugyanakkor úgy dönt, feltárja Wakanda titkát a világ előtt, és technikai vívmányaival ezentúl hozzájárul a világ boldogulásához. Mindezzel két problémám van:

1. T’Challa karaktere elég haloványra sikerült. Míg Erik esetében markánsan látjuk, ki ő és mit akar, ez főhősünk esetében korántsincs így. Ez meglepett és csalódtam is, mert a Polgárháborúban nekem nagyon bejött a figura, ott mellékszerepben is több jellemmel és markánsabb karakterúttal bírt, mint itt, az önálló filmjében. Ez a forgatókönyv hibája. 

2. Miért kéne, hogy érdekeljen, milyen ideológiát képviselnek a szereplők, ha egyszer ebben a társadalmi rendben úgyis csak az számít, hogy ki üt nagyobbat????? És tényleg csakis ez számít, mert a végén T’Challa is így nyeri vissza a trónt.

“Nehéz időkben a bölcsek hidakat építenek, míg az ostobák falakat emelnek.” – mondja T’Challa a film végefőcím alatti jelenetében, amikor beszédet mond az ENSZ-ben. Kétségtelenül hatásos ez a kis szegmens, és rávilágít arra, hogy T’Challa azt keresi, ami közös, nem azt, ami elválaszt. Ő nem akar revansot venni a fehér elnyomókon, és technikai fölénye ellenére sem akar ő maga is elnyomó lenni, mert morálisan különb ennél. Ebben a jelenetben villan meg az a nemes, markáns, jó kiállású vezető, amilyennek én a Polgárháborúban és a Végtelen háborúban megismertem őt. Ám ezzel a szép ideológiával is vannak problémák, és ezek azok a pontok, ahol nekem a film kiherélte saját magát:

1. Ross ügynök (Martin Freeman) karakterét konkrétan rasszistán kezelik. Watson doki önként bevállal egy golyót T’Challa excsaját védve. Bele is halna, de a wakandai szupertechnikával megmentik. És mindezek után hogy köszön neki Shuri, T’Challa húga, amikor magához tér? “Felébredt, gyarmatosító?” Miafaszom?! Hogy is hívják azt, amikor valakit nem a tettei alapján ítélünk meg, hanem pusztán a  bőrszíne alapján beskatulyázzuk? Csak nem rasszizmusnak?

A másik hasonló jelenet, amikor hőseink M’Bakunál vannak, és Watson doki mondani akar valamit, erre M’Bakuék leugatják. De szó szerint, elkezdenek úgy csinálni, mint a majmok a majomházban. Ez a jelenet kétoldalról szúrja tökön magát: a fehér emberrel szemben is rasszista (mivel fehér, neki itt kuss), de a feketékkel szemben is, mert primitív vademberként ábrázolja őket.

2. Hol élnek a legszörnyűbb elnyomásban a feketék? Hol van a legnagyobb szükség Wakanda szociális támogatására? Tán a hadurak által sanyargatott, népirtásoktól dúlt, járványok és éhínség sújtotta afrikai országokban? Nem, baszod, hanem KALIFORNIÁBAN! Ezt hogy lehet komolyan venni, de tényleg?! Pedig elnéző vagyok, értem én, legyen ott az első wakandai segélyközpont, ahol Erik apja meghalt, oké. De hogy az egész filmben egyetlen félmondat sincs az AFRIKAI feketék sorsáról? Hogy Wakanda őket is cserben hagyta évezredeken keresztül, nemcsak az amerikai gettóban élő feketéket?

Az ilyen dolgok miatt számomra teljesen összezagyválódott a fő konfliktus, képtelen voltam tisztán látni, hogy tulajdonképpen milyen értékeket vagy üzenetet akar képviselni, közvetíteni a film. Mert, hogy akar, az nagyon látszik. 

A forgatókönyv tehát szerintem elég sok kívánnivalót hagy maga után. A karakterek se voltak a csúcson. T’Challából többet is ki lehetett volna hozni. Chadwick Boseman (Isten nyugosztalja, nagyon jóképű volt) tökéletes választás a címszerepre. Nem rajta múlt, T’Challa így is az ő karizmája miatt szimpatikus főhős. Lupita Nyong’o karaktere (T’Challa excsaja) viszont tök felesleges, gyaníthatóan a girlpower miatt tuszkolták be a filmbe. Ha már girlpower: a show-t nálam egyértelműen Okoye tábornok (Danai Gurira) vitte el. Kb. ő az egyetlen hősünk, aki nemcsak iszonyú badass, hanem épkézláb jellemmel is bír, és tisztességesen ütköztetni tudja a nézeteit más szereplőkéivel, és a nézeteihez hű is marad, még akkor is, ha nem az a “népszerű” lépés. Engem ebben az Alien-saga Ripley-jére emlékeztetett.

Shuri, T’Challa zseni húga ellenben iszonyúan idegesített. Már eleve az általa képviselt humor se jött be, és ugyanúgy zavart az is, hogy egy tizenéves kislány, de az univerzum legnagyobb koponyája, a világ legnagyobb fejlesztője stb. Egyik barátom mondta, hogy Shurinak ez a magas intelligencia a szuperképessége – csakhogy a filmben ez egyetlen egyszer sem hangzik el. Legalábbis a szinkronos verzióban, amit én néztem, nincs erről szó. Pedig bele lehetett volna tenni, mert M’Baku be is szól neki, hogy “a technikai fejlesztésekért egy csitri a felelős”. Ott gyönyörűen be lehetett volna szúrni egy riposztot, hogy „igen, egy csitri, de ezért és ezért van ez így”. Enélkül viszont nagyon gáz és nem veszem be.

A trónkövetelő Erik karaktere jól össze volt rakva és a színész is jól játszott. Andy Serkis baromi szórakoztató Klaue, a fegyvernepper szerepében, a film első felét el is lopja, ezáltal viszont Eriknek kevesebb tér jut. Szegény Forest Whitakert meg a Zsivány egyes után megint egy súlytalan mellékszerepre pazarolják.

Nagyon tetszett a film látványvilága, a díszletek, ruhák, sminkek, a törzsi szertartások. Szintén nagy dicséretet érdemel Ludwig Göransson zenéje, aki egyedi és emlékezetes dallamokat alkotott törzsi dobok és hasonló hangszerek felhasználásával, és sokat hozzáadott a hangulathoz.

Összességében közepes darab a Fekete Párduc, én jobbra számítottam. Az első fekete Marvel szuperhős megérdemelt volna egy acélosabb forgatókönyvet. A film kritikai agyonajnározását erős túlzásnak (és politikai indíttatásúnak) tartom, különös tekintettel a Legjobb film Oscar-jelölésére. Ugyanakkor nem vitatom el az óriási közönségsikerét, és természetesen megértem, hogy a fekete nézőközönségnek ez a film totál mást jelent, mint nekem. És ők voltak a célközönség, nem én. A film popkulturális jelentőségét sem vitatom, igen, legyen egy fekete szuperhős, igen, legyen egy majdnem csupa fekete casting. Százszor inkább ez a film a csakugyan fekete szereplőivel, mint amikor a PC kedvéért erőszakkal megváltoztatunk egy eredendően fehér karaktert (ld. pl. a fekete bőrű kis hableány filmtervét) vagy erőltetve beszuszakolunk egy fekete karaktert valahová, ahonnan ordítóan kilóg.

A nagy Marvel-kibeszélő, 7. rész: Bosszúállók: Végtelen háború