Spoileres kibeszélő
Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War, 2018)
Tíz év balfaszkodás után Thanos, az Őrült Titán megelégeli, hogy küldöttei (Loki, Ronan) rendre kudarcot vallanak a Bosszúállók ellen, és végre felemeli a seggét, hogy ő maga gyűjtse össze a Végtelen Köveket. Célja, hogy a kövek birtokában kipusztítsa az univerzum élőlényeinek a felét, méghozzá egy csettintéssel. Persze ehhez Bosszúállóinknak is lesz egy-két szava.
Ennek a filmnek minden józan számítás szerint szarnak kellett volna lennie. Egyrészt a sztorija nagyon gagyinak tűnik azok után, hogy milyen komoly vizekre eveztünk már az előző filmekben. Felelősségtudat, szabadság kontra biztonság meg széttört barátságok után most komolyan az lesz a nagy finálé, hogy egy benga, lila űrlény csodaköveket gyűjt és meg kell állítani? Ne már! Aztán ott volt az az aggasztó tény, hogy ebben a filmben aztán tényleg mindenki szerepel, az Őrzők is csatlakoznak a Bosszúállókhoz, márpedig ennyi szereplőt mozgatni tuti bukta. A Polgárháború is sok szereplőt mozgatott, de ott a Tony-Steve tengelyen volt a hangsúly, a többiek csak statisztáltak.
A baljós előjelek ellenére Anthony és Joe Russo mégis megcsinálták a Marvel ékkövét. Szerintem ez a legjobb Marvel-film, az abszolút kedvencem – vagyis inkább úgy mondom, hogy a kedvencem a Végtelen háború plusz a Végjáték, mert a Végjátékot nem tudom külön filmként értelmezni, de erről majd később.
Annak a magyarázatát, hogy ez a film ennyire fasza lett, három tényezőben látom:
1. Thanos
Az Őrült Titán a Marvel-moziuniverzum legjobb antagonistája. Pont. (Bocs, Loki!) Nem azért gonosz, mert “gonosz és csak”, hanem értelmes, érthető motivációi vannak, megszállott küldetéstudattal rendelkezik, és úgy véli, mindazt a rosszat, amit elkövet, egy nagyobb jó érdekében teszi. Azért akarja eltüntetni egy csettintéssel az univerzum élőlényeinek a felét, mert túlnépesedtünk, és a bolygók népei felzabálják a saját jövőjüket, Thanos eldönti, hogy a népesség felét be kell áldozni annak érdekében, hogy a megmaradt másik fél bőségben élhessen. Számára ez jelenti az egyensúlyt, amit egész életében meg akar teremteni, először saját kezűleg végrehajtott genocídiumok sorával, most pedig már a Kövek erejével. (És aki most elkezd vitatkozni, hogy “de ez közgazdaságtanilag hülyeség, mert pár évtized, és a bolygók populációi ugyanúgy elszaporodnak”, azt agyoncsapom! Ez nem közgázóra, hanem egy űrmese.) Ezenkívül Thanosnak vannak érzelmei, tetteinek, jelenlétének súlya van, tényleg be lehet szarni tőle, amikor megjelenik. Mondanivalóját értelmesen meg tudja fogalmazni, nem a szokásos sablonokat tolja. Az alkotók arra is ráéreztek, hogy ennek a filmnek Thanosról kell szólnia, és meg merték tenni főszereplőnek. Thanosé a nyitójelenet, a történet során mindig hőseink előtt jár egy lépéssel, ő mozgatja a cselekményt, és a film utolsó snittje is az övé. Ez tökéletes vászonra küldése volt annak a szereplőnek, akit már a kezdetektől fogva láthattunk a háttérben mozgolódni, és aki így valóban megkapta a hozzá méltó történetét.
2. Írói bravúr
A Polgárháborúban a sok szereplő jelenléte csak parasztvakítás volt, itt azonban tényleges jelentősége van majdnem mindenkinek. Működőképes, párhuzamos történetszálak futnak, szuperhőseink kényszerű szövetségeket kötnek egymással, olyan szereplők kénytelenek együtt harcolni, akik ezelőtt még sohasem találkoztak, vagy épp máris utálják egymást. Ezt nagyon el lehetett volna cseszni, de sikerült a maximumot kihozni az alapanyagból. Az alkotói tudatosságot dicséri, hogy a forgatókönyv írásánál közreműködtek a régi írók-rendezők is, pl. az Őrzők szövegeit ismét James Gunn-nak köszönhetjük. Így a karakterek hűek maradnak önmagukhoz, mégis tudnak kapcsolódni a többiekhez. És említsük meg a színészi játékot is: mostanra már a színészek teljesen eggyé váltak a karaktereikkel, és nagyon odateszik magukat.
Vessünk egy pillantást a fő szálakra!
Thor: Kedvenc villámistenünk ebben a filmben ér karakteríve csúcspontjára, minden perce a vásznon aranyat ér, most érezzük igazán, hogy baszki, ez egy istenség! Eddig még nem látott drámai mélységeket kap, de megmarad a humoros oldala is, és olyan beszólásai vannak, hogy meghalsz („Nyuszi!”). Ebben a filmben ez a két oldala tökéletes egyensúlyban van – a Thor: Ragnarökben és a Végjátékban elbillen a humor felé –, no de hát az egész film az egyensúlyról szól, ugyebár. Mordállyal annyira király párost alkotnak, hogy az egy önálló közös filmért kiált. Chris Hemsworth színészi teljesítménye minden dicséretet megérdemel. Thor történetszála a legemlékezetesebb, az egész Nidavellir-szegmens Peter Dinklage vendégszereplésével úgy tökéletes, ahogy van. Az meg, ahogy Thor megérkezik a wakandai csatába, a Marvel-univerzum egyik legmenőbb jelenete, nekem abszolút kedvencem. Hát az mekkora már, aztakurvaélet!!!
Őrzők: Eleve kérdéses volt, hogy őket hogyan tudják integrálni a történetbe, és hogyan működnek együtt ezek a totál debil figurák olyan komoly szereplőkkel, mint pl. Doctor Strange? Hát, parádésan. Őrzőink először Thor, majd Thanos, végül Tony történetszálával kapcsolódnak össze. Gamora a film drámai hősnőjévé avanzsál (és Zoe Saldana szépen megbirkózik a feladattal), a többiek főképp comic relief funkciót töltenek be. Első találkozásuk Thorral, majd később Tonyékkal az egész saga legviccesebb jelenetei közé tartoznak, én akárhányadszor is nézem, mindig szétröhögöm magam rajtuk. Aztán a humor fokozatosan takaréklángra kerül, a film végére már senkinek sincs kedve nevetni és ez így van jól. Talán ebben a Marvel-filmben találták meg leginkább az egyensúlyt a hülyéskedés és a dráma között, és ebben van a legkevesebb kínos poén. Chris Prattet is dicséret illeti, mert a vicceskedés és kakaskodás közepette meg tudja villantani Űrlord tragikus oldalát is, bár ezt, azt hiszem, sokan nem is veszik észre, pedig ott van. Tehetséges ez a csávó – mint tudjuk, ő “csávó”, a “férfi” az Thor.
Tony: Vasember kénytelen együttműködni azzal a karakterrel, aki legalább akkora gyökér, mint ő maga: Doctor Strange-dzsel. A farokméregetésük nagyon jól működik, ráadásul mind a kettő Sherlock, ugyebár. Pókember pedig egyrészt a film legüdébb színfoltja, másrészt hozzá kötődik a film legmegrendítőbb pillanata, ami Tony karakterfejlődésének újabb fontos állomása is egyben. Érdekes belegondolni, hogy a három Bosszúállók-film valójában három nagy rúgás Tony egójába. Az első kettőben hiába győztek hőseink a film végén, Tonynak ez nem megnyugvást hozott, hanem rémálmokat és megszállott útkeresést. A Végtelen háború végén pedig minden rémálma valóra válik. Ez Tony kálváriája, amit végig kell járnia, hogy a Végjátékban eljuthasson a megfeszítésig. Robert Downey Jr., mondanom se kell, hogy ebben a filmben is nagyon jó, különösen ABBAN a jelenetben.
Wakanda: Chris Evansnek nagyon jól áll, hogy most egy minden eddiginél kiábrándultabb, zordabb Steve-et kell alakítania. (És az azonnal fétissé váló szakálla is nagyon jól áll neki.) A Végtelen háború azonban nem a Kapitány filmje, alig bukkan fel benne, szinte percei sincsenek, csak pár pillanata – na de milyen pillanatok azok! Súlyuk van, jelentőségük, és tökéletesen bemutatják a karaktert:
– Van egy iszonyú menő belépője, amikor kirajzolódik a sziluettje az elhaladó vonat mögül, és először látjuk meg a szökésben lévő, szakállas, morózus Steve-et, és olyan jelenléte van, hogy rögtön tudjuk, ez még mindig egy olyan kemény csávó, akivel számolni kell. (-> badass)
– Utána közli Ross miniszterrel, hogy mivel Tony eltűnt, neki kell harcolnia, és leszarja, hogy ez tetszik-e Rossnak, vagy sem. (-> kötelességtudat és elvhűség)
– Kimondja karakterének legfontosabb tételmondatát: “Nem seftelünk életekkel”. (-> bajtársiasság, magamat feláldozom, de a bajtársamat nem.)
– Megöleli Buckyt. (-> hűség)
– A wakandai csatában előrefut, T’Challával együtt vezetik a csapataikat. (-> nemes vezető)
– A csatamező utolsó snittje, amikor felfogják, mi történik, és Steve leroskad a földre, hogy “Istenem!” (-> érzelmi érintettség)
Ezek a jelenetek talán együttesen se tesznek ki két percet a filmben, mégis megmutatnak MINDENT, amit Steve-ről tudni kell. Ezt komolyan mondom, hogy tanítani kéne, így kell két percben felrakni a vászonra egy karaktert.
A Kapitány példáján látjuk, hogy a nagyon kevés képernyőidőt is kiválóan ki lehet használni, és engem már tényleg csak az bosszant, hogy ugyanezt nem tudták megtenni Natashával. Ő is alig bukkan fel a Végtelen háborúban, de neki nincsenek jó pillanatai sem, csak néz bamba fejjel meg van egy-két gagyi egysorosa. Az elején mikor évek óta először újra találkozik Bruce-szal, köszönnek egymásnak, és Sam megjegyzi, hogy “hú, ez kínos”. És ennyi! Persze, lehet, hogy forgattak több jelenetet is, és nem került be a filmbe… De akkor is gáz, hogy mégiscsak ő az első női Bosszúálló, és ennyire nem tudtak vele mit kezdeni. Súlytalan a jelenléte és egyáltalán nem építi a következő filmben betöltött, sokkal nagyobb szerepét, ami baj, mert pont ettől nem elég jó az ő karakteríve a Végjátékban. Pedig amúgy a női szakasz elég erős a Végtelen háborúban: Gamora a legfőbb női szereplő, a karakter és a színészi játék is remek (pedig Zoe Saldanát hogy utáltam Uhuraként a Star Trekben!). Wanda is jó, és Okoyének meg Mantisnak is jut pár jópofa pillanat. Elég gáz, hogy Natashának nem bírtak megírni 1-2 jó percet.
Bruce Banner szintén nincs a helyzet magaslatán. Az alapötlettel, hogy nem tud átváltozni, mert Hulk nem hajlandó előjönni, nincs semmi baj, ez tök érdekes is lehetne, csak Bruce-t túl nyominak ábrázolták, szinte comic relief karaktert csináltak belőle, ami szerintem nem volt jó ötlet.
A Wanda/Vízió románc meglepően jól működik, pedig olyan nagyon ez se volt megalapozva, igaz, az előző két filmjükben már igyekeztek összekötni őket legalább pár pillanat erejéig. Náluk nem látom azt a kapcsolódási pontot, amit pl. Natasha/Bruce esetében látok, de elvoltam velük, és aztán ahová az ő történetszálukat kifuttatta a film, az azért rendesen odabaszott.
A wakandaiak tök rendben vannak, a Fekete Párduc szimpatikus, jó kiállású vezető, Okoye pedig kurvanagy arc. Shuri, Fekete Párduc húga viszont eléggé irritált, ránézésre 12 éves a csaj, de okosabb, mint Bruce és Tony együttvéve, ahamm.
A Végtelen háború írói bravúrjának tehát azt nevezem, amilyen jól ezeket a szálakat felépítették, a szálakon belül a szereplőket mozgatták, és a jeleneteiket súlyozták. Mindenkinek megvolt a helye, és még az olyan kis mellékszereplőknek is volt valódi funkciója a történetben, mint Mantis, vagy a legutóbbi filmje óta nyegle kamasszá cseperedett Groot. Érdekesség, hogy ketten hiányoznak a filmből: Clint és Scott Lang. A távollétüket meg is magyarázza a film, és szerintem nagyon jó volt így. Ha szerepelnek, max. benyomják őket a wakandai csatába, és a jelenlétük nem lett volna több cameónál. De így, hogy jó érzékkel ebből ők most kimaradtak, érdekesebb, felfokozottabb lesz a bevonásuk a Végjátékba.
3. Merész finálé
A Végtelen háború legnagyobb húzása kétségtelenül a végkifejlete: ugyanis Thanos győz. Földbe döngöli hőseinket és végrehajtja nagy küldetését: egy csettintéssel eltünteti minden élőlény felét. Aztakurva! Mindezek után pedig leül a kis tornácára, és békésen nézi a napfelkeltét, ahogy azt mindig is tervezte. “Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.” Hát ilyet még nem pipáltunk a Marvelnél! Ez máris teljesen egyedivé teszi a filmet, és megadja azt a sötét katarzist, hogy úbazmeg, most tényleg olyat láttunk, amit eddig még nem. A film záró képsorai iszonyú erősek, annak ellenére is, hogy persze, tudjuk, ezt valahogy vissza fogják csinálni, nem maradhat meg ez az állapot. Külön dicséretes, hogy igazából nincs függővég. Thanos filmjét láttuk, és Thanos beteljesítette végzetét, a története kerek. Más tészta, hogy hőseink a Végjátékban majd reagálni fognak arra, ami itt történt.
A film erényeinek ecsetelése után ejtsünk szót a hibáiról is! Azt már említettem, hogy van egy-két karakter, akit nem jól használtak. Ezenkívül találunk olyan bakikat, amik nekem még az elnézhető kategória, és nem vonnak le a film élvezetéből. Thanos Afrikában csettint, ahol nappal van, majd látjuk, hogy ugyanekkor Amerikában is nappal van. Tony meg a reggeli kocogás közben is magánál tartja a telefont, amit a Kapitány küldött neki a Polgárháború végén… ühümm, nagyon életszerű. Aztán van olyan cselekménybeli baki, ami kicsit már zavar, és szerintem nincs néző, aki ne tette volna fel a kérdést, hogy a Végtelen Kesztyű ráncigálása helyett nem lett volna-e okosabb, ha levágják Thanos kezét? Ráadásul ez nagyon adta volna magát, hiszen a film elején pont azt látjuk, hogy a portállal levágják az egyik szörny kezét. És hiába az előrevetítés, mégsem ez történik.
Igazából, amit én tényleg hibának tartok, az az, hogy az alkotók teljesen önkényesen kezelik, hogy melyik karakter milyen erős. Pl. Wanda kb. a legerősebb Bosszúálló, ereje az Elmekőből származik, és kis híján Thanost is legyakja egyedül. Vízió egy már-már isteni lény, másodgenerációs mesterséges intelligencia. A teste, ha jól emlékszem, vibrániumból (is) van, és ott van a fejében az Elmekő! Ezt a párost nem létezik, hogy csak úgy le lehet győzni, erre Thanos csicskái elpicsázzák őket, majd megérkezik a Steve-Natasha-Sam trió, akik persze nagyon badassek, de sima földi halandók, mégis elpicsázzák azokat az alieneket, akik elpicsázták Wandáékat? Hagyjuk már! Mindezt pusztán azért, hogy Steve-ék menőn megjelenhessenek a történetben. Nálam jobban senki se bírja a Kapitány antréját, de hát nah!
Szóval azért vannak itt dolgok, amikbe bele lehet kötni, de az összképet nézve ez még mindig egy mérnöki alapossággal összerakott film. Nem roskad össze a saját súlya alatt, mint az Ultron kora. Márpedig iszonyú súlya van, hiszen ide vezetett az utunk egészen azóta, hogy Tony páncélt csinált magának. Itt kulminál a Végtelen saga, elérjük az abszolút csúcsot, ahonnan már csak lefelé vezet az út, és minden, ami ezután jön, az a Végtelen háború utózöngéje.
És még egyszer: ha az Ultron korát megcsinálják olyan jóra, mint amilyen jó lehetett volna, akkor lekörözné a Végtelen háborút. De így számomra a Végtelen háború marad a legjobb Marvel-film.
A nagy Marvel-kibeszélő, 8. rész: A Hangya és a Darázs, Marvel kapitány
Koncertutazó / Concert traveler 