Spoileres kibeszélő

A Hangya és a Darázs (Ant-Man and the Wasp, 2018)  

Ez a film mutatja be, hogy mit csinált Scott Lang a Végtelen háború ideje alatt. A Hangya második kalandjában új világokat ismerünk meg. Amikor ugyanis Hank Pym találmányával nemcsak hangyányi méretűvé zsugorodunk, hanem még kisebbre, atomnál is kisebbre, átkerülünk egy szubatomi világba, amelyre nem érvényesek a mi világunk fizikai törvényei. Scott új küldetése, hogy ebben a kvantumvilágban megtalálja Pym 30 éve eltűnt feleségét (Michelle Pfeiffer). 

A Hangya és a Darázs egy könnyed, vicces, szórakoztató, feledhető darab, nagyjából megadja ugyanazt, mint az első rész. Aki az elsőt szerette, ezt is szeretni fogja. További érdeme, hogy egy fokkal szimpatikusabbá teszi Scott kedvesét, Hank Pym lányát, Hope-ot (Evangeline Lilly), az első rész “goromba, szép hölgyét”. A Hangya és a Darázs a család fontosságát hangsúlyozza ki, mint maga az egész saga. Hope épp azáltal válik szimpatikusabbá, hogy hangsúlyosan bemutatják: ő egy kislány, aki elvesztette az anyukáját. Scott és Hope kapcsolati dinamikája egyébként ugyanúgy működik, mint Űrlord/Gamoráé: adott egy komolyanvehetetlen, kicsit nyomi fickó, akinek egy nála magasabb ligás csajt kell meghódítania. Ez azért jó szerintem, mert színesíti a saga szerelmi szálait. Egész másabb felállás, mint a sokkal klasszikusabb és kiszámíthatóbb Tony/Pepper vagy Strange/Christine, ahol a gyökér, egoista férfit szelídíti meg az okos, talpraesett nő, a romantikus vígjátékok szabályai szerint.

A film egy igazán érdekes antagonistával bír. Szellem (Hannah John-Kamen) nemhogy nem gonosz, de egyenesen sajnálatra méltó, szenvedő karakter, aki nem azért akarja megszerezni Pym találmányát, hogy rossz célokra fordítsa, hanem hogy meggyógyíthassa magát. Ilyet se sűrűn látunk a Marvel-filmekben. Felbukkan még negatív szereplőként Walton Goggins (az Aljas nyolcas seriffje) is, akit mindig öröm látni.

A Hangya és a Darázs utolsó jelenete a Végtelen háború végéhez vezet: Pymék áldozatul esnek Thanos csettintésének, Scott pedig a kvantumvilágban ragad. Ez aztán a szép összekötés és cliffhanger a javából! A kvantumvilág – ezt mindenki rögtön érezte –, rendkívül fontos lesz a fináléban, szóval ez a film is kötelező program. 

Marvel kapitány (Captain Marvel, 2019)

Carol Danvers (Brie Larson), a csillagközi harcos a múltját kutatva eljut a Földre, 1995-be, hogy megkeresse önmagát, és felfedezze, honnan származik az ereje, ami amúgy őt teszi a legerősebb Bosszúállóvá. Mindezt két földönkívüli faj, a kree-k és a skrullok háborúja közepette, ami tartogat egy-két meglepő fordulatot Carol és újdonsült földi spanja, Nick Fury (Samuel L. Jackson) számára.

Ez a Marvel első, női főszereplős filmje, és sajnos érződik rajta, hogy csak azért csinálták, hogy “legyen nekünk is csajfilmünk”. Nem a saga legsikerültebb darabja, köszönhető ez részben a faarcú hősnőnek, részben a kissé sótlan tálalásnak. Ezúttal egy buddy cop movie-t kapunk a kilencvenes évekből, ami amúgy tök jó alapkoncepció, de valahogy mintha a film nem találná a saját hangját. A “jó zsaru” Nick Fury, vagyis Samuel L. Jackson, rajta kívül még Ben Mendelsohn is jó a rejtélyes motivációjú skrull szerepében. Jude Law mint kree harcos szexi, de üres eyecandy. Szinte látom, ahogy fél szemmel a bankszámla-egyenlegét figyeli, miközben izompólóban emberkedik a vásznon. Mentségére szóljon, nulla alapanyagból kellett dolgoznia. A karakteréről semmit nem tudunk meg, fogalmunk sincs, mit miért csinál. Ugyanez igaz a kree bolygó vezetőjére, a Legfőbb Intelligenciára (Annette Bening), és ez még dühítőbb, mert az, hogy egy mesterséges intelligencia vezessen egy társadalmat, nagyon izgalmas koncepció. Ebből azért illett volna kibontani valamit, de kihagyott ziccer marad csupán. Így Annette Bening se jár jobban, mint Jude Law: hiába menő és jó nézni, igazából töküres és feledhető. Szegény Lee Pace-nek meg megint csak állnia kell egy helyben és csúnyán néznie, kékre festve, régi ismerősünk, a kree főgenya, Ronan szerepében.

A “cica” karrierje a jövőben elméletem szerint a Nostromo űrhajón folytatódott, ahol Ripleyvel legyakták az alient.

Nem tudok elmenni szó nélkül a tény mellett, hogy Samuel L. Jacksont digitális technikával megfiatalították a szerep kedvéért (hiszen a 90-es évekbeli Nick Fury-t játssza.) Feldereng előttem a pár év múlva várható szép új világ, ahol Humphrey Bogart majd valami krimiben együtt fog játszani Amy Adams-szel, Marylin Monroe meg zenés műfajban nyomja Ryan Goslinggal, és őszintén szólva ez egyelőre nem fellelkesít, hanem elborzaszt.

Összességében ez is egy okés és szórakoztató film, csak nem tartozik a kiemelkedően jók közé. Hősnőjét nem sikerül közel hozni a nézőhöz. A Marvel mindig bivalyerős volt casting terén, és itt éreztem először, hogy Brie Larsonnal mintha mellélőttek volna. Charlize Theron szerintem fasza lett volna a szerepre, csak hát ő egy generációval idősebb, mint Larson, gondolom, ezért szóba se jöhetett volna.

A saga szempontjából azért fontos film, mert még a Végjáték előtt gyorsan be kellett vezetni a sztoriba Carolt, a legerősebb Bosszúállót, ugyanis a fináléban ő is szerepelni fog.

A nagy Marvel-kibeszélő, 9. rész: Bosszúállók: Végjáték, Pókember: Idegenben