Spoileres kibeszélő
Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame, 2019)
Már írtam, hogy én a Végtelen háborút és a Végjátékot igazából egy darabnak tekintem, mert a Végjáték minimális szinten sem áll meg önálló filmként, talán öt percet se találunk benne, ami ne hemzsegne az eddigi filmekre tett utalásoktól. Sőt: igazából filmként sem áll meg, inkább hasonlít egy három, különböző hangulatú epizódból összefűzött minisorozatra. Nincs olyan íve és ritmusa, mint egy filmnek, váltogatja a műfaját, többször kezdődik el, és többször van vége. De ha nem film, akkor micsoda a Végjáték? Nos: a legnemesebb értelemben vett fanservice, érzelmi hullámvasút és katartikus pillanatoknak való megágyazás három órán keresztül. A film egyetlen célja, hogy elvarrja a saga szálait és méltóképpen elbúcsúztassa hőseinket, a hat eredeti Bosszúállót, mindenekelőtt a két főszereplőt, Tonyt és Steve-et, a rajongók könnyzápora közepette. Én speciel akkor sírtam, amikor Steve megborotválkozott. Isten veled, Szakáll, emléked örökké a szívünkben él!
Az elvárások:
A Végjátéknak úgy álltunk neki, hogy egy év felfokozott várakozás után látni akartuk, hogyan fordítják vissza a Végtelen háború végén bekövetkezett csettintés hatásait. Ennek a filmnek kellett elvezetnie az utunk végére, a Végtelen saga lezárásához, ahol búcsút intünk hőseinknek, akiket több, mint húsz filmen keresztül követtünk. Hát azért ez kb. olyan súlyos vállalás, mint a hold, amit Thanos Tonyhoz vágott a Titánon. Ennek a filmnek irtózatos elvárásoknak kellett megfelelnie, és úgy gondolom, hogy szépen helytállt. Nem létezett olyan lezárás, ami minden igényt kielégített volna, ezért nézzük úgy, hogy ez a lehető legszélesebb nézői kör számára a lehető legjobb lezárás. Nem tökéletes, számtalan ponton bele lehet kötni, de ezzel együtt is működik, és amit vállal, azt teljesíti.
A várakozás ideje alatt a legnépszerűbb teóriák ezek voltak: 1. Időutazás lesz. 2. Valami szerepe tutira lesz A Hangya és a Darázsban megismert kvantumvilágnak (mert azt már tudjuk, hogy arra nem érvényesek a mi világunkban ismert fizikai törvények). 3. Jön Carol alias Marvel Kapitány és jól seggbe rúgja Thanost. Ami nem lenne jó, mert kiherélné a hőseinket, mi azt akarjuk, hogy ők álljanak fel a padlóról a bukásuk után, és ők rendezzék le az Őrült Titánt. Sokan féltek, hogy a Disney annyira tolja a girlpowert, hogy Carol tényleg ellopja majd a filmet.
Végül ezek a teóriák a lehető legszerencsésebb kombinációban valósultak meg. Valóban Scott Lang, a Hangya szállítja a megoldást. Milyen szép és ironikus, hogy a legkisebb hős kell a legnagyobb horderejű probléma megoldásához! A Végtelen háborúból kimaradt, cserébe most kulcsszerepet kap, ráadásul a comic relief funkció mellett jut neki néhány szép, drámai pillanat is. Amikor az emlékmű körül rohangál a lánya nevét keresve, majd találkozik vele, csak Cassie időközben felnőtt, az az egyik legtorokszorítóbb jelenet a filmben.
Ami pedig a Marvel Kapitánnyal kapcsolatos aggodalmakat illeti: szerencsére nem játszották be azt, hogy “Carol mindent elintéz, amihez a hőseink túl balfaszok”. A cselekmény két pontján Marvel Kapitány a deus ex machina funkcióját tölti be, de nem használják túl a karakterét. Jelenléte nem kisebbíti a hőseinket, és vele kapcsolatban szerintem ez volt a legfontosabb.
A legnagyobb meglepetést a felépítésével okozza a film. Az első húsz percben ugyanis megtörténik az, amiről azt hittük, hogy szólni fog az egész film, aztán kiírják, hogy “Öt év múlva”. Mivaaan?! Na, ez zseniális húzás volt! Az ember csak ült ott és pislogott, hogy okéé, akkor mit fogunk nézni az elkövetkezendő két és fél órában?! Erre a meglepetésfaktorra húzták fel a film teljes – alig létező – marketingjét. A Végjáték trailereiben ugyanis kizárólag csak az első húsz percből mutattak momentumokat, és a filmet szokatlanul szigorú hírzárlat övezte, semmi sem szivároghatott ki. Promózni igazából nem volt szükséges, a Végjátékot, anélkül is mindenki megnézte, és rekordsebességgel a mozitörténelem egyik legnagyobb bevételét produkálta.
Szerkezet és tematika:
A Végjáték egy minden eddiginél emberibb és érzelmesebb Marvel produkció, fő témája a veszteség és áldozathozatal. Ezt már a nyitány kőkeményen aláhúzza, és tudatosítja a nézőben, hogy fúbazmeg, ezek nem viccelnek. A főcím előtti nyitójelenetet Clint kapta, aki Scotthoz hasonlóan szintén kimaradt a Végtelen háborúból, és milyen jó, mert így neki is sokkal nagyobbat üt a jelenléte. (Nem véletlen, hogy a két apának a fináléban adtak nagyobb szerepet.) A nyitány egy nagyon kegyetlen, ugyanakkor nagyon intim és emberléptékű jelenet, ami lehozza a Végtelen háborút a Földre, a hétköznapi emberek szintjére. Ezúttal nem a csatatéren rohangáló szuperhősök, hanem egy átlagos család szemszögéből láthatjuk, mit tett Thanos, és tudjuk, hogy most az egész világon, sőt, az egész univerzumban minden egyes család kisebb vagy nagyobb mértékben ugyanazt éli át, mint Clint.
A nyitány után elindul a film, ami három elég jól elkülöníthető részből áll:
Első óra:
A Végjátékkal a Marvel a karakterépítés és történetmesélés olyan szintjére merészkedik, mint eddig még soha. A cseles és nagyon feszült első húsz perc után bevállalták azt, hogy a film első órája lassan és visszafogottan mutatja be, hogyan tengődnek hőseink a földbe döngölve a Végtelen háborúban elszenvedett kudarc után. Megismerünk egy sötét, posztapokaliptikus világot, ahol hiába nincs már túlnépesedés, senki sem boldog, mert nincs olyan ember a Földön, aki ne veszített volna el valakit a csettintés során. Az akciórajongók szemében ez a rész vontatottnak és unalmasnak tűnhet, ám nagyon is szükség van rá, hiszen így érzékeljük igazán Thanos tettének súlyát, és azt is így ismerjük meg, hogy melyik karakter hogyan birkózik meg a veszteségeivel. Ez a szegmens az alap, amire ráépül minden, és nekem igazából ez a kedvenc részem a filmben. A reményt Scott érkezése csillantja fel, és az első rész passzivitása után hőseink végre előállnak egy merész tervvel.
Második óra:
A második részben megkezdődik hőseink nagy kalandja, és a Végjáték posztapokaliptikus drámából egy időutazós tematikára felhúzott heist filmbe fordul át. Ezenkívül úgy istenesen belecsapunk a fanservice-ba. Visszacsöppenünk az előző filmek ikonikus jeleneteibe, zseniális cameók követik egymást és az alkotók minden szempontból igyekeznek kitenni magukért. Mindenki imádta az első Bosszúállók-film legendás jelenetét, amelyben a hat hősünk először áll össze egy körbe? Nosza, mutassuk meg, ezúttal egy másik szögből! Zseniális volt Amerika Kapitány liftes bunyója A Tél Katonájában? Tessék, megidézzük, csak más végkifejlettel! Nem szeretitek a Thor: Sötét világot? Nesztek, itt egy olyan jelenet, ami még így, utólag is tud rajta emelni! Imádjátok Űrlord táncos belépőjét A galaxis őrzőiből? Tessék, megmutatjuk, hogy néz ki zene nélkül! (És hát persze, hogy megint Chris Pratté a film legviccesebb jelenete!) Odavagytok Chris Evans seggéért? Nesztek, poénkodunk rajta egyet! (Ezt speciel nem kellett volna, de azért köszi, értékeljük.) Ezt a részt egyszerűen csak nagyon jó nézni, és ez képviseli leginkább a Marvel tipikus feelgood hangulatát. Kivéve persze a rész drámai csúcspontját, Natasha áldozatát a Vormiron. Szerintem az egy szép jelenet, lehetett rajta izgulni és váratlan is volt, mert azt sejtettük, hogy Steve és/vagy Tony meghal a fináléban, de Natashára nem számítottunk. Visszatérő motívum a sagában, hogy Clint és Natasha barátok, de harcolniuk kell egymással. Rögtön az első Bosszúállók-filmben is ez történik, aztán a Polgárháborúban a reptéri hupákolás során is összecsapnak, igaz, csak ímmel-ámmal, Wanda le is bassza Clintet, amiért visszafogja magát. Az, hogy most megint egymásnak kell menniük, egymásért, egy igazán szép kerete az ő közös történetüknek.
Harmadik óra:
A kaland után hőseink győzelme nem lehet azonnal teljes, mert nyilván a naaagy fináléba kell egy grandiózus összecsapás, és az ellenfél csakis Thanos lehet, aki ezúttal a múltból érkezik.
Az akciók közül emlékezetes, amikor a Tony-Steve-Thor trió még a nagy haddelhad előtt nekimegy Thanosnak, aki persze bucira veri őket; aztán a Kapitány a Mjölnirrel (itt kb. minden rajongója elélvezett); majd a szarrá vert Kapitány kiállása Thanos seregével szemben. Ezután megnyílnak a portálok, ami kb. az egész saga legkatartikusabb, legfelemelőbb mozzanata, az embernek futkos a gerincén a hideg, akárhányadszor látja. És itt megemlíteném a filmzenét is, szerintem mind a Végtelen háború mind a Végjáték zenéje kiváló. Tudom, hogy sok újdonság nincs bennük, és főleg a régi témákat variálják, de szerintem nagyon jól használják őket, és sokat hozzátesznek a hangulathoz. De hát amúgy is a Végjáték demonstrálja a legjobban, hogy mennyit tud dobni egy jeleneten az aláfestő zene, lásd ugye Űrlord táncikálását!
A filmvégi nagy ütközet azonban a seregszemle katartikus pillanatait, és persze Tony áldozatát leszámítva szerintem nem ér fel a wakandai csata színvonalára. Ez már tényleg túl van zsúfolva, a legjobban azok a minijelenetek működnek, ahol egymástól elszakadt szereplők találkoznak újra egymással a csata közben (Tony & Pókember, Űrlord & Gamora).
A csatát követően kapunk egy szép lezárást, ahol elbúcsúzunk Tonytól, aztán megint kapunk egy szép lezárást, ahol elbúcsúzunk Steve-től. Az utolsó snitt Steve-é, aki végre megkapja a táncát Peggyvel, és ez így szép és jó. Ha már két, sőt három zárójelenete is van a filmnek, akkor pontosan így kellett őket felépíteni. Tony tragikus búcsúja után jön a keserédes találkozás az idős Steve-vel, ami kevésbé szomorú, de mégis legalább olyan végleges, hiszen a Steve, akit eddig ismertünk, nincs többé. Ezután nagyon jó ötlet volt berakni végső jelenetnek a még fiatal Steve táncát Peggyvel, ez adta meg igazán a nézőnek azt a megnyugtató érzést, hogy a világ rendje helyreállt, és az élet megy tovább.
Karakterek
Tony és Steve történetben bejárt útjáról a későbbiekben még külön ejteni fogok pár szót. Az ő karakterívük a Végjátékban nyugvópontra ér, és remekül bánik velük a film. Két nagyszerűen felépített karakter elér az útja végére: Tony meghozza a végső áldozatot és életét adja a nagyobb jóért, Steve pedig mindenen túl, rendíthetetlen, nemes hősből végre csak egy brooklyni srác lehet, aki persze továbbra is rendíthetetlen és nemes, de hétköznapi életet élhet a szerelmével. Ez pontosan így volt jó, így volt szép. Isten veled, Tony és Steve!
Natasha is az útja végére ér: áldozathozatala révén megleli a megváltást a Vormiron. Ő is oda érkezik, ahová érkeznie kell, feloldozást nyer a régi bűnei alól, és mivel Clint élete helyett adja a sajátját, az áldozata még önzetlenebb, és még inkább érezzük, hogy Natasha mennyire törekszik, hogy azt tegye, ami a helyes – ami az ő karakterének a lényege. Róla sokat írtam már a korábbiakban, úgyhogy dióhéjban csak annyi: nem a Végjátékban betöltött szerepével van a baj, abszolút szép és jó lezárást kapott. A probléma az, hogy előtte tíz évig annyi volt a szerepe, hogy ő a szexi csaj cicaruhában. A Marvel legnagyobb hülyesége, hogy a Fekete Özvegy filmet nem hozták össze a Végtelen háború előtt. Ha már akkor kapunk egy filmet Natasháról – és lehetőleg olyat, amiben bent van Clint –, sokkal jobban hozzánk nő a karakter a Végjátékra, és még szebb lett volna a búcsú. Egyszerűen nem értem a döntést, hogy most jön ki a Fekete Özvegy film, ráadásul állítólag a Polgárháború után fog játszódni, holott MINDENKI arra a sztorira kíváncsi, hogy mit csinált Natasha és Clint Budapesten!
Clintet a pokolra küldi a Végjáték, és milyen jól teszi, mert az ő útját valóban csak ilyen irányba lehetett tovább vinni. Az Ultron kora kapcsán már említettem, hogy Clint egy építő-teremtő karakter. A családja elvesztése után átmegy egy olyan terminátor-üzemmódba, amit eddig még nem láttunk tőle. (Az a tokiói jelenet mennyire badass már!) Az építő ezúttal pusztít, de az a szép, hogy Clint ekkor is önazonos marad. Tudjuk, hogy bűnözőket aprít, tehát a pusztítása nem öncélú dühöngés, hanem önbíráskodás, és a maga módján ő is egyensúlyt akar teremteni. A Natashával való kapcsolata nagyon szépen van ábrázolva, és a Vormiron minden körbeér: annakidején Natasha neki köszönhette, hogy tovább élhetett, most pedig Clint köszönheti Natashának, hogy tovább élhet. Clint amúgy a Vormiron is nagyon jó és nagyon önmaga, és később, a bázis romjai alatt szintén van pár badass pillanata, amikor az alien dögök elől menekül a kesztyűvel. (Ez sajnos azzal jár, hogy ő az egyetlen, akit nem látunk a seregszemle katartikus perceiben.) Összességében Clint karakteríve is nyugvópontra jut, megkapja a happy endjét és méltó módon veszünk búcsút tőle.
Bruce karakterútja nekem elég felemás. A megvalósítás fura és hiányos, de maga az irány jó. Már írtam, hogy ő egy destruktív karakter, akinek az az útja, hogy békére leljen, méghozzá önmagán belül. A saga során elsősorban az önutálat, önvád és a Hulkkal való vívódás jellemezte. Erre a Végjátékban hirtelen készen látjuk a megoldást, az útja végét: “öt év múlva” olyan formában lép elénk, ami egyesíti Dr. Jekyll és Mr. Hyde, öööakarommondani Dr. Banner és Hulk tulajdonságait. Hát, nem tudom, nekem ez inkább egyfajta testhorror, nem békés fúzió, nem tudom elhinni, hogy Bruce tényleg boldog egy ilyen zöld ogreként… De igazából az a baj, hogy az idevezető útból nem látunk semmit. Készen kapjuk, hogy ja, amúgy egyesült a két énje, már minden oké. Az mindenesetre szép volt, ahogy a gammasugárzást felemlegették, hogy mintha Bruce azért vált volna azzá, ami, hogy képes legyen csettinteni. Szóval megvolt ennek a helye és funkciója a sagában, Bruce beteljesítette a sorsát, és a története megkapta a lezárását.
Thor az egyetlen a hat eredeti Bosszúállónk közül, akinek a Végjátékban nem zárul le a története, köszönhetően annak, hogy épp a saga végére sikerült kikupálni a karakterét, ezért neki még saját filmje is várható. A Végjátékban az ő ábrázolása sikerült a legmegosztóbbra. Az ominózus első húsz percben még a Végtelen háború önvádtól gyötört, szupermenő istenségét látjuk, majd “öt év múlva” szembesülünk vele, hogy Thor a poszttraumás stressztől szenvedve egy pánikbeteg, kövér alkesszá vált. Ami alapból egyáltalán nem rossz koncepció, hiszen tényleg neki van a legjogosabb bűntudata a történtek miatt. A probléma azzal van, hogy ezt a tragikus lecsúszást nettó viccként tálalják, és Thor comic relief karakterré válik. Nekem ez még épp a tűréshatáron belül volt, de abszolút megértem azt, aki utálja és a karakter meggyalázásának tartja ezt a koncepciót. A film végén Thor csatlakozik az Őrzőkhöz, ami akkora húzás, hogy majdnem kiugrottam a székből örömömben a moziban. Nagyon remélem, hogy még láthatjuk a közös kalandjaikat!
A mellékkarakterek közül nagyon bírtam Rhodey-t, most picit több teret adtak neki, kurvajó arc, az meg, ahogy kiüti Űrlordot, abszolút epic. Szintén bírtam Nebulát, neki egy igazán szép karakterút jutott, és tetszett, ahogy felhasználták a Végjátékban, tényleg volt értelme és funkciója annak, hogy ő olyan, amilyen.
Színészi játék
Az egész színészgárdára igaz, hogy nagyon odatették magukat, és, hogy is mondjam, úgy játszottak, ahogy azt egy komoly drámában várná el az ember.
Robert Downey Jr. nem eljátssza Vasembert, hanem ő Vasember. Az egész filmben hibátlan, érzelmek széles skáláját mutatja, főleg abban a jelenetben kiemelkedő, amikor visszatér a Földre és nekimegy a Kapitánynak.
Chris Evans komoly színésszé érett a saga indulása óta, még sosem volt olyan jó, mint a Végjátékban. Tehetsége pedig nem korlátozódik Steve szerepére, ezt azóta már többször is bizonyította (Tőrbe ejtve, Jacob védelmében), ahogy azt is, hogy már szabadulna az “Amerika legjobb segge” bélyegtől.
Jeremy Renner nem tud hibázni, az egyik legkiválóbb színész, akit befogtak a Marvel-istállóba, egyértelműen az alap-hatosfogat legjobbja. Azt nem tudom, mit csinál az arcával az utóbbi 2-3 évben, de jó lenne, ha abbahagyná (nem fogja, Hollywood kegyetlen hely, ő meg mindjárt 50). Annak meg, aki ezt a kakastaréjt nyírta neki, eltörném a kezét. Remélem, a filmográfiája a jövőben is olyan impozáns marad, mint amilyen most, és még sok olyan filmet láthatok tőle, mint a Gyilkos nyomon vagy az Érkezés. És könyörgöm, adjanak már neki egy sorozatot!
Chris Hemsworth a megtört, bűntudattól gyötört isten drámai, és a szakadt, lecsúszott hippi komikus szerepében is brillírozik. Kettőse Chris Pratt-tel nagyon jól működik, érdemes megnézni, amikor a film végi szócsatájuk után csak állnak, és fürkészik egymást a szemük sarkából. Nem történik semmi, mégis iszonyú vicces. Az ilyenek miatt mondom, hogy egy Thor & Őrzők közös film igazi aranybánya lenne. Vártam, hogy miben láthatom legközelebb Hemsworth-öt, de a legutóbbi szerepválasztásai eddig nem nyűgöztek le (Tyler Rake – A kimenekítés).
Mark Ruffalo egy CGI Shrekként jelenik meg a Végjátékban, róla emiatt elég nehéz nyilatkozni. Összességében az MCU során nagyon szimpatikusan hozta a karaktert, jó döntés volt, hogy ő vigye a szerepet Edward Norton helyett. Ruffalónak is van most egy új, agyondicsért sorozata (I Know This Much Is True), amire nagyon kíváncsi vagyok, és biztosan meg fogok nézni.
Scarlett Johansson színészileg lefelé lóg ki ebből a gárdából, kevésbé jó, de látni, hogy mennyire igyekszik átadni a karakterét. Régebben nem bírtam őt, buta arcú, túlértékelt jónőnek tartottam, de azóta láttam a Házassági történetben és a Jojo nyusziban, és megkövetem. Tényleg képes igazán jó színészi alakításokra, és nagyon jól áll neki, hogy már nemcsak a szexi csajt játssza. A Jojo nyusziban egy tündér volt, azért az alakításáért simán nekiadtam volna az Oscart. Szóval hajrá, Scarlett!
Ennek a hat színésznek amúgy is életre szóló kaland lehetett végigjátszani ezt a sagát, ha jól tudom, Bosszúállós egyentetkót is csináltattak.
A mellékszereplők közül én Karen Gillant (Nebula) emelném ki, szerintem ő nagyon jól játszott, ráadásul kettős szerepben plusz ugye kék kiborgnak maszkírozva. Erre a csajra biztosan kíváncsi leszek a jövőben is.
Hibák
A Végjátékban is bőven találunk olyan apró logikai hibákat, mint a Végtelen háborúban, kezdve onnan, ugye, hogy Thanos csettintésekor Afrikában és Amerikában is nappal van. Aztán gondolok még pl. arra, hogy miután Bruce visszahozza az elporladtakat, Clintet hívja a felesége, a telefonja kijelzi, hogy ő az. Márpedig ha én öt évig nem létezek, aztán hirtelen visszatérek, nem tudom két perc múlva felhívni a férjemet a saját telefonomról, mivel az már rég lemerült és az előfizetésem is lejárt. A cselekményben is vannak olyanok, amikor a logikát alárendelik a drámai hatásnak. Például nettó hülyeség pont a két leghétköznapibb, legföldibb hősünket küldeni a legtávolabbi, legismeretlenebb bolygóra. Csakis azért ők mennek, mert az ő párosuknak lesz ott drámai súlya. Az ilyen hibákon én simán felül tudok emelkedni, nem rontanak az élményen. Az idővel való kavarás meg szükségszerűen hibákkal jár, ezt nem lehet tökéletesre csinálni. A “Hogyan került az idős Steve a padra?” kérdésben még maguk a rendezők és írók sem értenek egyet. Ezzel együtt nekem tetszett az időutazás itteni felfogása.
Összességében a Végjáték annyira szereti a nézőit és a karaktereit, annyi élményt és emlékezetes pillanatot ad, olyan szépen búcsúztatja el hőseinket, hogy szerintem a hibáival együtt is a lehető legszerethetőbb lezárása a sagának, amit csak kaphattunk.
Pókember: Idegenben (Spider-Man: Far From Home, 2019)
Peter Parker próbál megbirkózni Tony elvesztésével, ami nemcsak személyes síkon, hanem kvázi “szakmai” síkon is mélyen érinti: a világnak kell egy új szuperhős Tony helyett. De vajon Peter készen áll-e erre a feladatra, hiszen még mindig csak egy középiskolás gyerek?
A Pókember: Idegenben egy habkönnyű, nyári limonádé, a Végtelen saga levezetése, illetve Pókember coming-of-age sztorija. Peternek csalódnia kell és elbuknia ahhoz, hogy talpra állva felnőjön a feladatához.
A film ugyanazt adja, mint a Pókember: Hazatérés, bár kicsit talán még komolytalanabb, persze, mit várunk egy tinivígjátéktól. Szépen reflektál a Végjáték eseményeire. Tom Holland még mindig szuper Pókember, Marisa Tomei még mindig nagyon dögös, Jake Gyllenhaal pedig emlékezetes és nyugtalanítóan szexi antagonista. (De most komolyan, ezzel a szakállal nem pont úgy néz ki, mint a szexi csőszerelő, aki becsenget az elhanyagolt feleséghez egy felnőttfilmben?!) Pozitív értelemben érdekes, hogy Mysterio személyében ismét egy olyan főgonoszt kapunk, akit lényegében Tony “termelt ki”. Vele viszont nehezebb szimpatizálni, mint anno a Keselyűvel, mert sokkal elborultabb figura.
A Pókember: Idegenben összességében egy szórakoztató darab, főleg Gyllenhaal miatt érdemes megnézni, de nem tartozik a saga legjobbjai közé.
És ezzel a végére értünk a 3. fázisnak!
A nagy Marvel-kibeszélő, 10. rész: Tony és Steve karakterútja a sagában
Koncertutazó / Concert traveler 