Spoilermentes kibeszélő
Ügyész apu (Chris Evans) tenyérbemászó képű kiskamasz fiát, Jacobot (Jaeden Martell – a gyökér kissrác a Tőrbe ejtvéből) gyilkossággal vádolják. Apu, ahogy a cím is mutatja, mindent megtesz, hogy megvédje a pulyát. De vajon tényleg ártatlan-e Jacob? És ha nem… számít-e az egyáltalán?
Ebből az alaphelyzetből bontakozik ki a Jacob védelmében című nyolcrészes minisorozat cselekménye. William Landay azonos című regényéből az Apple TV+ készítette ezt az idén áprilisban debütált adaptációt, és milyen jól tette! A Jacob védelmében ugyanis hosszú idő óta a legkellemesebb meglepetés volt számomra a sorozatok frontján. (És ezt nem az mondatja velem, hogy a szakállas Chris Evansszel amúgy elég sok mindent el lehet nekem adni.)
Műfaját tekintve egy bűnügyi drámával van dolgunk, ami olyan témákat boncolgat, mint a szülői szeretet feltétel nélkülisége, a bizalom, a kétely, valamint a társadalom ítélőszékének működése, amely mindig gyorsabb és kegyetlenebb, mint a bíróságé. A középpontban a Barber család pszichológiailag nagyszerűen felépített kálváriája áll. Andy (Chris Evans) és felesége, Laurie (Michelle Dockery) igazi amerikai álomba illő életet élnek: sikeresek, jómódúak, nem is kívánhatnának többet. Aztán amikor a fiukat egy osztálytársa megölésével vádolják, a kertvárosi álom a darabjaira hullik. Érintettsége miatt Andy nem vehet részt a nyomozásban, ezért a saját szakállára igyekszik nyomozni. Szilárdan hisz a fia ártatlanságában, és elmegy akár a falig is, hogy megmentse Jacobot a börtöntől. Laurie-t azonban kétely gyötri, ami miatt bűntudata van – hisz miféle anya az, aki nem hisz a fiának? Lelkileg ezért kétszeresen súlyos teher nyomja, ami alatt lassan össze is roppan. A család tehát egyrészt belülről esik szét, másrészt kívülről is pokollá teszik az életüket. A közösség ugyanis már jóval a tárgyalás előtt meghozza a maga ítéletét: a szemükben Jacob bűnös. Barberék kitaszítottá válnak, és szembesülniük kell azzal, hogy már soha semmi nem lesz olyan, mint azelőtt.
A sorozat ütősen indul, hamar beszippant a világába, nemcsak a történetével, hanem borongós hangulatával, kékes-szürkés képi világával, melankolikus zenéjével. Már a főcíme is nagyon tetszetős. A cselekményt két idősíkon követhetjük, s az egyikről egészen az utolsó rész utolsó harmadáig nem tudjuk, pontosan mikor és milyen körülmények között játszódik. Ez okos húzás, növeli a feszültséget és a néző kíváncsiságát. Az erős első három részt követően a második három rész kicsit lassabban csordogál, aztán a sorozat végére beindulnak a dolgok, és a hetedik rész jópár gyomrost bevisz a nézőnek. A nyolcadik meg egy valóságos hullámvasút, az utolsó percekig fordulatos, izgalmas és kíméletlen.
Chris Evans karizmatikus főhős, simán elviszi a hátán a sorozatot. Nagyon szimpatikusan és átgondoltan építi tovább a karrierjét Amerika kapitány szerepe után, és végképp bebizonyítja, hogy épp olyan tehetséges, mint amilyen jóképű. Néha jókat röhögtem azon, hogy a Jacob védelmében epizódjaiban milyen tudatosan kerüli azt, hogy hiányos öltözékben mutassák. A strandon is pólót és térdnadrágot visel, az uszodai jelenetnél meg épp hogy a nyakáig emelkedik ki a vízből, már el is fordul a kamera. Akár egy táblát is tehetett volna a nyakába, hogy “Komoly színész vagyok, úgyhogy többé ne bámuljátok a seggem!”
Michelle Dockerynek nehezebb dolga volt, az ő szerepe hálátlanabb és összetettebb is. A fiáért bármit bevállaló, benne feltétel nélkül bízó apával könnyű szimpatizálni. De mi a helyzet a kételkedő anyával? Laurie hidegebb, érzelmileg távolságtartóbb, mint a férje. Teszi a dolgát ő is, próbálja felszínen tartani a családot, de rajta végig látszik, hogy tetteivel inkább egy szerepnek akar megfelelni, míg a valódi érzéseit elfojtja. Ráadásul őt jobban megviselik a közösség kirekesztő, egyre durvább megnyilvánulásai. (A sorozat ezen szála, az, ahogyan a közösség a „gyilkos anyját” bünteti, engem a Beszélnünk kell Kevinről! című filmre emlékeztetett.) Michelle Dockery nagyon jól hozza ezt a szakadék szélén egyensúlyozó karaktert, aki első pillantásra érzéketlennek tűnik, ám a felszín alatt elemészti a kétely. Jaeden Martell szintén nagyon meggyőző a sunyi kis rohadék Jacob szerepében. Nemcsak a karakter gyökér oldalát tudja megmutatni, hanem az ijedtségét, óvatlanságát, nyegleségét is. Andy apjának szerepében pedig az Oscar-díjas J.K. Simmonst láthatjuk, aki igen emlékezetesen alakítja az amúgy gyilkosságért börtönben ülő, manipulatív nagyfatert.
Negatívumként azt tudnám megemlíteni, hogy érzelmileg nem tudott igazán mélyen megérinteni a sorozat. Tudtam szimpatizálni Andyvel, nagyon kíváncsi voltam a történet végkifejletére (a könyvet nem olvastam, úgyhogy abszolút nem tudtam, mire számítsak). Az utolsó két rész pedig túlzás nélkül mondhatom, hogy körömrágósan izgalmas volt. Megrendülést, katarzist azonban nem tudott kiváltani belőlem.
Szerencsére a sorozat olyan sok fronton kiemelkedő, hogy kevésbé zavaró, amikor leesik, hogy mekkora löket PC (=politikai korrektség) van bent. A megölt srác zsidó, Jacob gyanúba keveredő osztálytársa ázsiai, a Jacobhoz átjáró lányka fekete vagyis inkább félvér. Jacobék ügyvédje egy idősebb, fehér, leszbikus nő (a valóságban is meleg Cherry Jones játssza). Az államügyész, az egyik bíró, az ügyben nyomozó rendőr, a családterapeuta: mind fekete nő. Laurie munkahelyén is kizárólag női kollégákat és feletteseket látni. Nem mintha nézés közben ez zavart volna, de azért feltűnt, hogy lényegében Andyn és az őt kihallgató geci ügyészen kívül nagyobb szerepben nincs is fehér férfi. Ja, de, bocsánat: a sittes, gyilkos nagyfater és a gyanúba keveredő pedofil az. Khm. Mintha kissé átestünk volna a ló túloldalára. Szerintem ez így pont annyira irreális, mintha ezek a kisebbségi csoportok egyáltalán nem lennének reprezentálva.
PC felhangok ide vagy oda, a Jacob védelmében egy remekül megírt, lélektanilag tűpontos, hangulatos utazás egy család privát poklába. Gondolatébresztő darab, ami nem fél húsbavágóan kényelmetlen kérdéseket feltenni a legszentebbnek hitt emberi kötelékekről. Családi és tárgyalótermi drámák, valamint sötét tónusú krimik kedvelőinek egyaránt csak ajánlani tudom. Chris Evans rajongóinak meg egyenesen kötelező.
2020. október 10.
Koncertutazó / Concert traveler 