Spoileres élménybeszámoló

A Dolgozó lányt valamikor gyerekkoromban láttam először, a kilencvenes évek elején, amikor beköszöntött a VHS korszak, a tévében pedig a kötelező (és természetesen megunhatatlan) Bud Spencer-Terence Hill opusok mellett heti rendszerességgel kezdték adni a nyolcvanas évek amerikai filmsikereit. A smaragd románca; Roger nyúl a pácban; Airplane; Csupasz pisztoly; Űrgolyhók; Jó reggelt, Vietnám!; Holt költők társasága; Hegylakó; Az elveszett frigyláda fosztogatói; Beverly Hills-i zsaru; 48 óra, Halálos fegyver… Mind a cenzúrázatlan, eredeti szinkronjával és reklámblokkok nélkül! Micsoda nosztalgikus idők! A Dolgozó lány most a betétdala miatt jutott az eszembe, és gondoltam, lássuk, megállja-e a helyét ez a film 2020-ban!

A Dolgozó lány Mike Nichols (Nem félünk a farkastól, Diploma előtt) romantikus vígjátéka 1988-ból, amely a díjátadókon és a mozipénztáraknál is egyaránt nagy sikert aratott. Minden képkockájában a nyolcvanas évek hű kordokumentuma, korabeli ős-számítógépekkel és nagyon súlyos haj- és ruhakölteményekkel.

A film ikonikus főcímében Tess, a titkárnő (Melanie Griffith) munkába megy a Staten Island-i komppal, Carly Simon Let the River Run című számára komponálva. Madártávlatból látjuk a Szabadság-szobrot, Manhattant, a World Trade Centert… Hatásos, már-már felemelő nyitány, az ember legszívesebben máris rohanna megváltani egy repülőjegyet New Yorkba, a Nagy Almába, még akkor is, ha ott pusztán egy arc lesz a milliós tömegben, ahogy a kompról leszálló ingázók. Hősnőnket, Tesst, már azelőtt megismerjük, hogy megszólalna: tornacipőben siet az irodába, majd ott bent vált magassarkúra. Közülünk való: nem az a tűsarkakon tipegő menőcsaj, akinek csak annyi ideig kell a lábát használnia, amíg ki-beszáll a kocsijából vagy a taxiból. De ez New York. „Az új Jeruzsálem” – énekli Carly Simon, és mi elhisszük, hogy ez itt tényleg az Ígéret Földje, ahol egy komppal ingázó, tornacipős lánynak is teljesülhetnek az álmai.

Tess a titkárnők egylégterű, óriási irodájában ugyanis nagy álmokat szövöget. Férfi főnökei azonban csak a csinos nőt látják benne, tőzsdeügynöki ambícióit pedig elintézik egy legyintéssel. Ugyan, hogyan is versenyezhetne Tess, a titkárnő, az esti iskolában szerzett diplomájával a jómódú családok sarjaival, akik a Harvardon végeztek? Főnökének köszönhetően Tess majdnem egy perverz zaklató áldozata lesz. (Kevin Spacey-t mennyire durva már ebben a szerepben látni!) Tess megvédi magát, sőt: visszavág, ám az incidens az állásába kerül. Új munkahelyre kerül, ahol ezúttal női főnököt kap, az eleinte nyájas Katharine-t (Sigourney Weaver). Tess bizakodik, hátha egy női főnökkel minden más lesz, hiszen a szex végre kikerül a képből. Ám keserűen csalódnia kell: kiderül, hogy Katharine a sajátjaként akarja eladni Tess egy ötletét. Tess nem hagyja annyiban, kihasználja az alkalmat, hogy főnökasszonya lábtöréssel kórházba kerül, és menedzsernek adva ki magát, üzleti tárgyalásokat kezd folytatni, hogy megvalósítsa az ötletét. Természetesen lebukik és padlóra kerül, ám végül be tudja bizonyítani az igazát és megkapja a neki kijáró elismerést.

Tess olyan lány, aki nem hagyja magát. Visszavág a szexista gyökereknek, kitartóan ragaszkodik a céljaihoz, nem tűri, hogy a főnökasszonya eltiporja. Katharine Tess tökéletes ellentéte. Kőgazdag család sarja, neki nem érdemei alapján, hanem születési jogon jár a puccos lakás, a 6000 dolláros ruha, a főnöki iroda és a jóképű szerető. Tess viszont rendelkezik mindazokkal a képességekkel, amik az álommunkájához szükségesek, képzi magát, de mindenekfelett bátor és mer kockázatot vállalni. A merészség és a rámenősség az, amivel célhoz ér, és ami által be tud kerülni abba a ligába, ahová az olyanok, mint Katharine, születési jogon kerülnek. Tess útja a történetben maga a nagybetűs amerikai álom.

A Dolgozó lány tehát az amerikai álomról szól – női szemszögből. Így válik a társadalmi felemelkedés, a self-made-man mítosza emancipációs tanmesévé. Ha ügyes vagy, kitartó és talpraesett, akkor előre jutsz, és elnyered a neked kijáró megbecsülést a munka és a szerelem terén is. Naiv gondolat, hiszen a mi valóságunkban ez egyáltalán nem így működik… No de nem azért nézünk néha ilyen filmeket, hogy kiszakadjunk a saját rögvalóságunkból?

Romantikus vígjáték lévén természetesen Tessnek nemcsak a munkájában, hanem a szerelmi életében is révbe kell érnie. Pasija a gyökér macsó archetípusa (Alec Baldwin), akit nem érdekelnek Tess céljai, meg is csalja, majd elvárja, hogy a bocsánatkérés után Tess menjen hozzá feleségül, mintha mi sem történt volna. Magánéletében Tess ugyanannyira lekezelt és tárgyiasított, mint a munkahelyén. Aztán a karrierbéli kockázatvállalás maga után vonja a magánéletbeli változást is. Hamupipőke a főnökasszonyától kölcsönzött méregdrága ruhában megy a bálba – esetünkben koktélpartira – ahol találkozik a herceggel, Jackkel. Jack nem a társadalmi státusza miatt lesz Tess számára a Nagy Ő, hanem azért, mert nemcsak szexuális partnere, hanem egyenrangú, támogató társa tud lenni.

Jacket a karrierje csúcsán lévő Harrison Ford játssza. Ford 1980 és 1988 között olyan filmeket hozott zsinórban, mint A birodalom visszavág, Az elveszett frigyláda fosztogatói, a Szárnyas fejvadász, a Jedi visszatér, az Indiana Jones és a Végzet temploma, és A kis szemtanú. 1988-ban nemigen lehetett nála kívánatosabb férfi a Föld nevű bolygón. Melanie Griffith szimpatikus és abszolút hiteles, semmivel sem marad el Ford mögött. Játékának köszönhetően könnyű együtt érezni és azonosulni a hősnőnkkel. Sigourney Weaver hasonlóan remek a „szemedbe mosolyog és közben hátbaszúr” típusú főnökasszony szerepében. Kifogástalanul elegáns és felsőosztálybeli, eszedbe se jut, hogy ez a csaj az előző filmjében nyakig retkesen legyakta az alien királynőt. De hát Sigourney Weaver nem véletlenül volt már gyerekkoromban is a kedvenc színésznőm. Alec Baldwin parádés a lenyalt hajú macsó exvőlegény szerepében. Amennyire tenyérbemászó, annyira valóságos.

A film négy Golden Globe-ot nyert, Legjobb filmvígjáték, Legjobb női főszereplő, Legjobb női mellékszereplő és Legjobb betétdal kategóriában. Az Oscar-díjátadáson már nem tudta megismételni ezt a bravúrt, ott a jelölésekből csak a Legjobb betétdalt tudta díjra váltani. Érdekesség, hogy Sigourney Weavert ugyanebben az évben főszereplőként is jelölték Golden Globe-ra és Oscarra a Gorillák a ködben című filmjéért, előbbit mindkét alakításáért megkapta, de az Oscar-gáláról üres kézzel kellett távoznia.

Carly Simon már Mike Nichols előző filmjéhez, a Féltékenységhez is előrukkolt egy emlékezetes betétdallal (Coming Around Again), de a Dolgozó lányhoz írott Let the River Runnal tarolt csak igazán. A Golden Globe-on és az Oscaron kívül a Grammyt is megkapta érte.

A nagy kritikai elismerés nekem kicsit túlzásnak tűnik, ennyire azért nem átütőek és jelentősek ezek az alakítások, de lehet, hogy abban az időben a film a női emancipáció témája miatt sokkal fajsúlyosabbnak hatott, mint ma. Mindenesetre üdítő volt látni egy olyan filmet, ami még a PC előtti időkben készült, és a kétezres évek filmterméseivel ellentétben a szereplők olykor káromkodnak, cigiznek, horribile dictu: a nők melltartó nélkül szexelnek. Cserébe Harrison Fordot is legalább annyiszor láthatjuk ing nélkül, mint Melanie Griffith-t fehérneműben vagy anélkül. És még azt is megjegyezném, hogy mennyivel természetesebb, egészségesebb külsejű jónő ebben a filmben Melanie Griffith, mint mondjuk egy kétezres években készült film jónője. A magyar szinkron hőskorából származó szinkront is jó volt hallani Básti Julival, Végvári Tamással, Farkas Zsuzsával és Trokán Péterrel.

Habkönnyű, helyenként megmosolyogtató darab a Dolgozó lány, mégsem teljesen idejétmúlt. Lehet, hogy a díszletei fölött eljárt az idő, ám témái a mai napig érvényesek. A társadalmi predesztinációval, a kizsákmányoló, kétszínű főnökökkel való hadakozás napjainkban is aktuális problémák, csakúgy, mint olyan kapcsolatban élni, ahol a pasid nem becsül meg, vagy nőként érvényesülni egy férfiak uralta szektorban.

Nem tudom, mi volt az alkotói szándék, de mintha mindezeken kívül a Dolgozó lány néhány snitt erejéig még arra is rávilágítana, hogy ez az amerikai álom valójában mennyire talmi. A film világában a siker fokmérője az, hogy saját irodát kapsz. Amikor Tess új munkahelyre kerül a film elején, akkor egy pontosan ugyanolyan, többtucat személyes, lélekölő open office ugyanolyan asztalához telepszik le, mint amilyen az előző munkahelyén volt. A film végére az ilyen tömegirodákból kikerülve kap végre saját irodát. Ám ahogy az utolsó snittben a kamera távolodik, egyre messzebbről láthatjuk Tess irodáját: ugyanolyan aprócska ablak egy hatalmas felhőkarcoló oldalában, mint a többi millió és millió kis ablak Manhattanben. New York felhőkarcolói maguk az egyformaság robosztus monolitjai, egyszerre szimbolizálják az álmok beteljesülését és az álmok valójában tragikusan uniformizáló mivoltát. „Let all the dreamers wake the nation” – énekli Carly Simon, de vajon ébredés-e arról álmodozni, hogy kapjunk végre egy saját, parányi ablakot egy felhőkarcolórengetegben? Mivel nem egy kutyaütő rendezővel van dolgunk, szerintem nem túlzás ezt az értelmezési réteget is figyelembe vennünk a film kapcsán, és ilyen értelemben a Dolgozó lány még túl is mutat önmagán.

2020. november 01.