Spoileres kibeszélő
A Tudhattad volna (The Undoing) az HBO hatrészes sorozata, amely Jean Hanff Korelitz 2014-es, You Should Have Known című regénye alapján készült. Október 26-án debütált az első epizód, és hetente érkezett egy-egy rész. Nagyon vártam ezt a minisorozatot, érdekesnek tűnt a sztorija: egy nő idillinek hitt élete darabokra hullik, amikor egy bűntény ráébreszti, hogy valójában semmit sem tud a férjéről, és közös életük hazugságokon alapszik. Ez alapján egy Jacob védelmében szintű családi drámában reménykedtem. A másik fő vonzereje számomra a sorozatnak Hugh Grant volt, akit nagyon bírok, már azóta, hogy befutott a boldog kilencvenes évek közepén. Sajnos azonban csalódnom kellett: ennek a sorozatnak nagyobb a füstje, mint a lángja.
Az első epizódban megismerkedünk a Fraser házaspárral, akik a rongyrázó New York-i elithez tartoznak. Grace (Nicole Kidman) pszichológus, angol férje, Jonathan (Hugh Grant) pedig onkológus. Zavarba ejtően idilli életet élnek, Grace pedig a munkája mellett aktívan részt vesz fiuk iskolájának életében, jótékonysági aukciókat szervez a többi gazdag anyukával. A felsőosztálybeli sznob anyukák között váratlanul felbukkan a gyönyörű és fura Elena, akinek a fia ösztöndíjjal került Grace-ék puccos iskolájába. Az epizód végén robban a bomba: Elenát szétvert fejjel holtan találják, Jonathan pedig eltűnik. Innentől kezdve Grace egyre több olyan részletet tud meg a férje életéről, amiről eddig fogalma sem volt, a köztük lévő bizalom porrá omlik. Vajon Jonathan nemcsak egy hazug gyökér, hanem gyilkos is? Egy idő után azonban szó szerint mindenki gyanús lesz: Grace, Grace apja (Donald Sutherland), Elena férje, Fraserék kiskamasz fia (Noah Jupe), a szomszédék aranyhörcsöge…
Az hamar kiderül, hogy a Tudhattad volna nem családi vagy tárgyalótermi drámaként működik. Egyetlen kérdés körül forog minden: Ki ölte meg Elenát? Amivel nem lenne semmi baj, ám a rejtély gombolyítása közben végig csak a felszínt kapargatjuk. A közeg, amit a sorozat bemutat, túl steril, a nézőhöz nem kerülnek közel azok a kérdések, kétségek, amikről amúgy szól ez az egész. Hiába szép a fényképezés, hangulatos a zene, hiába visel szebbnél szebb ruhákat Nicole Kidman, valahogy mű ez az egész. De nézzük, hogy nekem mik voltam a problémáim!
1. Az egész sorozatot azzal promózták, hogy Grace egy pszichológus, aki azt szajkózza a pácienseinek, hogy hallgassanak az ösztöneikre. Mert az ösztöneik , az első benyomásaik nem hazudnak, amikor megismernek egy férfit. Erről ír is egy könyvet “Tudhattad volna” címmel, és pont ezután zuhan a nyakába, hogy tán a saját férjével sincs minden rendben. Tehát mindaz, amit ő a világról eddig gondolt, összeomlik. Namármost, a sorozatban mindebből konkrétan nincs SEMMI. Grace-nek nincs elmélete, nem ír könyvet, semmiféle jelentősége nincs annak, hogy pszichológus. Nyugodtan dolgozhatna akár múzeumi kurátorként is, tökmindegy. Ezenkívül a karaktere nincs jól bemutatva, nem tudjuk meg, mit gondol a világról, így elmarad a hatás, ami abból következne, hogy a világlátása ütközik a valósággal. Nekem igazából már ezen a ponton kisiklott a sorozat, mert nem azt adta, amit az előzetes marketing ígért.
2. Grace karaktere nincs kidolgozva, közelebb kellett volna őt hozni, jobban megismertetni a nézővel. Így túlságosan zavart engem az átélhető nézőpont hiánya. Értem, hogy azzal játszott a film, hogy legyen mindenki gyanús, de ez ilyen formában nekem nem működött. Grace személyiségéről igazából nem tudtunk meg semmit, nem volt alkalmas arra, hogy az ő szemszögéből kövessük az eseményeket. Vele kapcsolatban tulajdonképpen minden csak red herring, félrevezetés, szemfényvesztés. Nincs egy felépített háttere sem, minden, ami kiderül róla – az éjszakai bóklászásai, az, hogy elfelejt dolgokat, az, hogy elájul – csak azért van bedobva, hogy őrá is gyanakodjunk. Nem lesz jelentőségük, ahogy annak sem, hogy az apja megjegyzi: nem volt olyan szép a gyerekkora, mint amilyennek emlékszik. Öncélú és üres az egész karakterábrázolás és sajnos ezen nagyon nem segített Nicole Kidman már-már groteszk arca – de erről majd később.
3. Az első rész még felvillant némi társadalomkritikai témát: gazdag, sznob feleségek kontra Elena, aki alacsonyabb társadalmi rétegből való, és a fia csak ösztöndíjjal és protekcióval jutott be a gazdag anyukák sulijába. Ez a szál, mint kiderül, nem is egy szál. Semmi következménye, semmi jelentősége nincsen. Elena a cselekmény szempontjából nyugodtan lehetne maga is egy gazdag anyuka. Hogy mennyire nevetségesen felületesen van ez ábrázolva, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Elenának van egy külön lakása, amit műteremnek használ. PERSZE. NYILVÁN minden Puerto Rico-i, alacsonyabb osztálybéli nőnek saját műterme van New York-ban. Hagyjuk már…! Ugyanilyen jelentéktelen sallang marad az a néhányszor elhangzó mondat, hogy a Fraserékhez hasonló gazdagok a törvény fölött állnak, bármit megtehetnek, úgyse ítélik el őket. Mindezekkel a társadalmi kérdésfelvetésekkel a sorozat nem kezd semmit.
4. Elena ábrázolása sem tetszett. Kiderül, hogy zakkant, de erről semmi közelebbit nem tudunk meg. Csak említés szintjén jön elő, hogy pszichiátriai kezelést kapott, holott ez tök fontos és érdekes lenne. Szintén nem tudunk meg semmit a perről sem, amit Jonathan nyakába akasztott. Hogyan jutottak el a zaklatási pertől a közös gyerekig, helló??!! Nem értem és idegesít. Elena egy fehér folt, holott ő mindennek a kulcsa, erre a sorozat konkrétan egy pár szép mellre degradálja. Valóban nagyon dögös, de semmit nem kezdenek vele azon kívül, hogy meztelenül mutogatják, és ezt ráadásul úgy, hogy egy tökéletes testű, húszévesnek kinéző, huszonöt éves színésznő játssza, és el kéne hinnem, hogy ő egy iskolás gyerek meg egy kisbaba anyukája. Ez pont olyan fals nekem, mint a társadalmi státusza.
5. Azzal nincs baj, hogy a Tudhattad volna műfajilag nem lesz több, mint egy whodunit krimi, viszont ebbéli minőségében szerintem nem volt hatrésznyi szufla. Csak húzták, mint a rétestésztát, és egyre több félrevezető jelenetet pakoltak bele. Ez a történet sokkal jobban működött volna egy egész estés filmként, vagy legfeljebb egy 2-3 részes minisorozatként.
6. Susanne Bier, olyan kiváló dán filmdrámák rendezője, mint a Hogy szeretsz?, az Esküvő után vagy a Második esély, hogy nem hozott ki ebből többet?!
A színészi játékot illetően felemásak az érzéseim. Nem tehetek róla, de nem tudok elvonatkoztatni Nicole Kidman szétbotoxolt arcától. Sosem tartozott a személyes kedvenceim közé, de kiváló színésznőnek tartom, aki nemcsak remekül tud játszani, de szerepválasztásaiban is merész, nem fél rizikós, különleges projekteket elvállalni. Mindezeken felül még énekesnőnek sem utolsó: a Tudhattad volna főcímében is ő énekli a Dream A Little Dream of Me című dalt. Mindig is több volt ügyeletes csinibabánál, és pont ezért szomorít el, hogy már nem is tudok érdemben nyilatkozni a színészi játékáról, hiszen nincs mimikája. Ebben a sorozatban konkrétan úgy néz ki, mintha egy Madam Tussaud’s viaszmúzeumból kiszökött volna egy Nicole Kidman viaszszobor, és beugrott volna Grace szerepére. Mellette ott van óriási kontrasztként Hugh Grant, aki viszont pontosan úgy néz ki, ahogy a természet akarja: pocakosodik, megőszült, az arca csupa mély barázda. Amikor ők ketten egymás mellett állnak, az olyan, mintha két különböző újságból kivágott, egyáltalán nem összeillő képet akarnánk összeragasztani. Nem megy, és nem hiszem el nekik azt sem, hogy Jonathan és Grace milyen nagy szerelemben élnek. A két színész közti kémia a nullával egyenlő.
Jonathan szerepe sokkal hálásabb, mint Grace-é. Az első epizódban ő az, aki rávilágít a felsőosztálybeli nők képmutatására (a jótékonysági esten az iskolájuk tanárait éljenzik az anyukák, és Jonathan pikírten megjegyzi, hogy azért az estélyre nem hívták meg őket). Szarkasztikus humorú, minden mondata aranyat ér és ízig-vérig angol. Hugh Grant lubickol a szerepben, iszonyúan jó. Aztán még az utolsó két részben nyílik lehetősége brillírozni: megmutathatja a nárcisztikus pszichopatát is.
A mellékszereplők közül mindenképp ki kell emelnem a Jonathan sztárügyvédjét játszó Noma Dumezwenit, aki minden jelenetet ellopott, amiben csak megjelent, szenzációs volt. Szintén nagyon jól játszott Noah Jupe, illetve természetesen Donald Sutherland. Amikor ő végre teret kapott egy-egy jelenet erejéig, akkor a szar is vigyázzba állt az emberben, olyan jelenléte volt.
Az összképet nézve nem volt rossz a Tudhattad volna, de kiemelkedőnek, emlékezetesnek semmiképp sem nevezném. Egy túlnyújtott, felszínes „ki a tettes?” játék néhány jó alakítással, ennél nem több. A hasonló tematikájú és felépítésű Jacob védelmében szerintem minden téren köröket ver erre a sorozatra.
2020. december 02.
Koncertutazó / Concert traveler 