Az immáron húszéves A függetlenség napja maga az amerikai szélben büszkén lobogó, csillagos-sávos patriotizmus, az ezredszerre is újranézhető, nagybetűs Guilty Pleasure, amely a hibáival együtt is végtelenül bájos és szerethető.
Na, a második rész NEM ilyen.
A függetlenség napja: Feltámadás valós időben folytatja az első rész történetét. Húsz év telt el az idegen invázió, és az emberiség sok veszteséggel járó, de győztes nagy csatája óta. Ekkor bekövetkezik az, amitől húsz éve tartunk: az idegenek visszatérnek. Folytatás lévén természetesen az űrhajóik még nagyobbak, szándékaik még gonoszabbak (ezúttal le akarnak fúrni a Föld magjáig, WTF), és kiderül, hogy van királynőjük (még nagyobb WTF). A húsz évvel ezelőtti csata levitézlett hősei, David (Jeff Goldblum), Whitmore exelnök (Bill Pullman), Okun professzor (Brent Spiner), meg persze David elpusztíthatatlan apja, Julius (Judd Hirsch) felveszik a harcot az űrlényekkel. Az új generáció is képviselteti magát: a fiatal pilóták közt megtaláljuk Whitmore elnök lányát (Maika Monroe); Jasmine fiát, Dylant (Jessie Usher); valamint Liam Hemsworth-öt, akit szövevényes, ám kevéssé érdekes konfliktusok kötnek az előző két ifjú titánhoz.
A faék egyszerűségű, erőltetett cselekmény túl sok szálra tagolódik, de egyik szál se tud érvényesülni. Szédítő sebességgel ugrálunk egyik helyszínről a másikra, és egyre több mellékszereplő csatlakozik be a történetbe. Ott van az elnöknő (Sela Ward), a tábornok (William Fichtner), a nyelvésznő (Charlotte Gainsbourg), az afrikai hadúr (Deobia Oparei), a többi fiatal pilóta, a kínai kontingens a Holdon, a hajósok a tengeren, a menekülő gyerekek… A szereplők felesleges túlzsúfolása éles ellentétben áll az első résszel. Abban valahogy pont eltalálták, hogy hány karakter kell a történetbe, és őket sikerült is jól felvezetni, működő karakterutat írni nekik. Itt ennek nyoma sincs. (Vicces módon kb. egyetlen szereplő van, akiről elmondható, hogy egyáltalán bejár valamiféle utat és eljut A-ból B-be: a könyvelő teljesen marginális figurája.) Az első rész humora, stílusa és könnyedsége is alig lelhető fel. Kapunk helyette bárgyú dialógusokat, erőltetett, sokszor kínos humort és jellegtelen szereplőket. Az első részből ugyan minden épkézláb színészt visszarángattak, akinek meg tudták fizetni a gázsiját (így maradt ki ugyebár Will Smith, hehe), de szerepet elfelejtettek írni nekik a forgatókönyvírók. Jeff Goldblum kissé unottan szórja a szájába adott egysorosokat, amelyek sajna a közelében sincsenek az első film örökzöld aranyköpéseinek. Brent Spiner az első részben épp megfelelő mértékben és mennyiségben volt zakkant, de itt kínosan túltolják. Judd Hirsch vicces, és övé a legönironikusabb történetszál, de talán Bill Pullmann járt a legjobban a valaha szebb napokat látott exelnök figurájával. Az újgenerációs főszereplők szóra sem érdemesek.
Pedig amúgy az első film történetének folytatása számos izgalmas kérdést vet fel. Például nagyon érdekes, hogy egy alternatív jelenben járunk. Látjuk, hogyan alakult a Föld történelme, miután 1996-ban visszavertünk egy földönkívüli inváziót. A nemzetek szorosan együttműködnek, nincs háború a Földön – ámde fegyverkezés van, állandó készenlét egy újabb invázióra, amelyben már az idegenektől szerzett technikát is használni tudja az emberiség. Az is érdekes mellékszál, hogy az afrikai hadúr és emberei éveken át gerillaharcban gyakták a hajótörött alieneket, és e harc közben mindenki másnál jobban megismerték őket. És persze ott van a már-már Star Trekesnek mondható űrbéli gömb, amely egy nálunk sokkal fejlettebb és bölcsebb faj üzenetét hozza – mi meg lelőjük. Csupa érdekes, valódi sci-fihez méltó téma – hát persze, hogy a film nem aknázza ki ezeket. Apró ízelítőt kapunk csupán az igazán jó felvetésekből, aztán rohanunk is tovább az izzadságszagú, kiszámítható dramaturgia mentén a szándékosan túltolt, gagyi fináléig.
A látvány terén megpróbálnak még nagyobbat gurítani, mint az első részben, de megfelelő súlyozás híján ezek a jelenetek se ütnek igazán. Hiába nagyobb a tét, a holdbázis vagy London elpusztítása a közelébe se ér az első rész városrombolásainak vagy a Grand Canyon fölötti légicsatának. Hiányzik a ráhangolódás, a felvezetés, aztán a szembesülés a pusztítás következményeivel – vagyis mindaz, amitől az első részben olyan jól működött az akcióorgia. Igazságtalan lenne azonban, ha nem emelném ki a film legjobb önironikus poénját: az első rész egyik ikonikus jelenete a Fehér Ház lezúzása volt, itt pedig a romboláscunami épp a Fehér Háztól egy centire áll meg.
Nem mehetek el szó nélkül a meleg szál mellett, ami engem őszintén meglepett egy ennyire széles közönségnek készült, nyári blockbusterben. Persze az igazán merész húzás az lett volna, ha két főszereplő pilóta srácról derül ki, hogy egy párt alkotnak, de akkorát azért nem mert dobni az egyébként szintén felvállaltan meleg rendező. Így csak egy biztonságosan sztereotip meleg párt kapunk, akik amúgy is túl vannak játszva, lévén, hogy zakkant tudósok. Ebben a formában ez totál felesleges és erőltetett, különösen, hogy a film amúgy is agyon van zsúfolva.
Az a legnagyobb baj ezzel a filmmel, hogy lapos. Nincs ritmusa, nincs csúcspontja, csak unottan, kiszámíthatóan hömpölyög előre. Pontosan tudod, hogy mikor mi fog történni, hogy ki és mikor hal meg, és ki marad életben. Rossz film, de nem annyira, hogy beleessen az “annyira rossz, hogy az már jó” kategóriába. Vannak bent önironikus poénok, de túl kevés ahhoz, hogy igazán vicces, magán nevető film lehessen. Ezekből kellett volna több, szerintem, és akkor milyen jó kis trash móka sülhetett volna ki belőle!
2016. július 07.
Koncertutazó / Concert traveler 