Spoilermentes kibeszélő
Christopher Nolan új opusát, 2020 egyik legnagyobb mozis eseményét mindenki úgy várta, mint a messiást, persze én is. Nem sokat lehetett tudni róla, csak azt, hogy valami időbuherálás lesz benne, és a címe: Tenet. Rákerestem a „tenet” szó jelentésére, és persze magamhoz nyúltam, amikor megtaláltam ezt:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sator-n%C3%A9gyzet
A Sator-négyzet pontosan olyasminek tűnt, amiből ki lehet bontani egy iszonyú jó Nolan-film történetét. Valami misztikus jelentőségű dolgot vártam, valami nagyon egyedi és csavaros sztorit, amiben lesznek nagy revelációk, döbbenetes összefüggések, tudomisén… Egyszóval valami igazán nagy dobást. Végül mindebből szinte semmit sem kaptam.
Kaptam viszont sokat Christopher Nolanből. Őszintén szólva az első reakcióm a film után az volt, hogy fubazz, látom magam előtt, ahogy Nolan nézi ezt a filmet és közben arra recskázik, hogy “uh, mekkora zseni vagyok”. Pedig ezúttal túltoltuk, Béláim. A probléma valahol ott keresendő, hogy Nolan rendezői stílusjegyei a lehető legrosszabb arányban jelennek meg a Tenetben. Mert mihez is ért Nolan a legjobban? Meséljünk el egy érdekes történetet egy egyedi képi megvalósításon keresztül, de úgy, hogy egyszerre tűnjön nagyon okosnak, ugyanakkor legyen befogadható a széles közönség számára. A Nolan filmeket a történet és a látvány viszi előre. A Tenetben azonban a történet mindössze néhány rosszkor elejtett félmondatra redukálódik. A cselekmény többnyire abból áll, hogy hőseink rohangásznak ide-oda, akciójelenetből akciójelenetbe, de hiányoznak az érdemi motivációk, a magyarázatok, a hogyanok és a miértek. A látvány káprázatos, ez kétségtelen, de teljesen uralja is a filmet. Jó példa erre, hogy az én egyik nagy kérdésem a történet miértjével kapcsolatban végül egy mondatban megválaszolásra kerül a film vége felé, ám az a mondat egy olyan akciójelenet közepette hangzik el, olyan jelentéktelen kivitelben, hogy szinte észre sem vesszük. Mivelhogy a villódzó akciójelenetet figyeljük, amiben nem lehet követni, ki kicsoda, ki kivel van, és egyáltalán mit miért csinálnak. Súlyos hiba volt ebben a jelenetben, mintegy mellékesen ellőni a választ, hiszen ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bír.
A pörgős akció viszi tehát a hátán a filmet, mert történetről tényleg csak nagy jóindulattal beszélhetünk. Adott egy névtelen, múlt nélküli Főhős (John David Washington) – igen, a filmben is úgy nevezi magát, hogy Főhős -, akit beszervez egy Nagyon Titokzatos Szervezet, amiről senki nem mond semmit. Kap egy Rendkívüli Küldetést, amiről egy-egy jelenetre beszuszakolt mellékszereplők (Michael Caine, Clémence Poésy) eldarálnak pár infót – “ez a fenyegetés rosszabb, mint a nukleáris holokauszt”, ühümm -, aztán rohanunk tovább. Főhősünk kap egy segítőt (Robert Pattinson), és úgy néz ki, a plutóniummal seftelő orosz maffiavezér, Andrei Sator (Kenneth Branagh) lesz mindennek a kulcsa, ezért hozzá kell közel jutni, a feleségén keresztül (Elizabeth Debicki). Hogy miért a feleségén keresztül, vagy hogy mi értelme van ennek az egésznek, az nem derül ki. Az első óra leginkább egy kémfilmre hajaz, és ennek megfelelően is működik. Aztán filmünk teljesen elszáll, és amikor tovább kéne bontani a szálakat, magyarázatokkal szolgálni, meglepni és megrázni a nézőt, akkor teljesen a földbe áll.
A film nagy durranása az időinverzió, vagyis az időben visszafelé való haladás. Már a trailerben is mutattak egy pisztolyt, amely fordítva működik: nem kilövi, hanem visszaszippantja a lövedéket. Amilyen izgalmas koncepciónak tűnt mindez, a film annyira nem aknázza ki. Egy-két mondattal elintézik, hogy oké, ilyen egy inverz fegyver, vagy ilyen, amikor egy ember lesz inverz, de nem ismerjük meg rendesen a jelenség működését. Azt tudjuk, hogy ez a technika a jövőből származik, és hogy Andrei Sator kapcsolatban áll valakikkel a jövőből. Sajnos a sztori nagyobb részét (kik, miért, hogyan és mit akarnak) elejtett félmondatokból kéne összerakni és kikövetkeztetni. És nem, ez nem azért nem fog tökéletesen sikerülni, mert “nem értettük meg a filmet”, vagy “nem szedtünk össze minden utalást”, hanem mert Nolan nem ad elég infót. Jó példa erre a Sator-négyzet megjelenése. A négyzet minden szava (Sator, Arepo, Tenet, Opera, Rotas) elhangzik a filmben, de van bármi jelentésük? Nincs. Jelentőségük? Szintén nincs. Ez az egész egy kurvanagy szemfényvesztés? Hát…
Mi marad még? Karakterek, érzelmek. Csupa olyasmi, amihez Nolan nem ért, szóval ezen a téren eleve nem is vártam sokat. A szereplőkhöz nem tudunk érzelmileg kötődni, nem tudunk róluk semmit. Miért is izgulnánk értük? Sator felesége az egyetlen, aki kap némi érzelmi dimenziót, szereti a gyerekét, szabadulni akar a maffiózó férjétől, oké. Nekem vele kapcsolatos volt a másik nagy kérdésem a film alatt: Mi a francért menti minden körülmények közt az asszonyt a Főhős, még olyan helyzetben is, ahol a dilemma az, hogy a nő élete kontra az emberiség sorsa? Teljesen megalapozatlan. Ha ezt szerelmi szálnak szánták, hát annak nagyon szar. Ha pedig arról van szó, hogy a nő kulcsszereplő – hiszen utólag már tudjuk, hogy neki később ott KELL lennie egy bizonyos jelenetben –, ennek tudatában oké, hogy menteni kell. Csakhogy Főhősünk ezt az elején még nem tudta. Katyvasz minden fronton.
A színészek egyébként derekasan teljesítenek, ők nem tehetnek arról, hogy kicsit sem érdekes karaktereket kaptak. Robert Patiszont jó nézni, eszembe se jutott, hogy valaha csillogó vámpírfiú volt. De a film legerősebb pontja egyértelműen Kenneth Branagh. Ennyire fenyegető, istenkomplexusos, pszichopata állatnak én még nem láttam. Tudatában annak, hogy mit össze tud ő ripacskodni némelyik egotripjén (Gyilkosság az Orient-expresszen, khm-khm), én különösen nagyra értékelem azt, hogy itt hibátlanul egyensúlyozott azon a vékony hajszálon, ami karakterét, Satort, elválasztja valami régi James Bond film kliséhalmaz főgonoszától. Respekt!
A film az utolsó 1-2 percben felfed néhány infót, de ez már egyrészt veszett fejsze nyele, másrészt ezek az infók is annyira foghíjasak, hogy semmi katarzist nem adnak. Márpedig ha az érdemi történet kb. három mondatot tesz ki a 2,5 órás játékidőből, kvázi nincs elmesélve, azt még a lenyűgöző látványvilág sem tudja ellensúlyozni. És a néző tele marad kérdésekkel.
Érdekesség, hogy ezúttal nem Hans Zimmer szerezte a zenét Nolan filmjéhez, hanem Ludwig Göransson, és szerintem kiváló munkát végzett. A filmzene nagyon erőteljes, szinte már agresszív, gyakorlatilag az sodorja előre a filmet. Őszintén szólva sokszor volt az az érzésem, hogy a filmzene több izgalmat, feszültséget kelt, mint az, ami közben a vásznon történik.
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a Tenet rossz film. Lenyűgöző látványvilágú, innovatív mozi. Látni kell, de A tökéletes trükk, az Eredet, és a Csillagok között után nekem csalódás. Történetmesélés, feszültség és logika terén sem ér fel az elődökkel. Valószínűleg igaza van azoknak, akik azt mondják, a Tenetet meg kell nézni másodszor-harmadszor, hogy teljesen összeálljon. Másodszori nézésre, amikor már tudom, hogy mire figyeljek, jobban össze lehet szedegetni azt a pár morzsát, amit Nolan a történetből elénk szór. Csakhogy nekem ez a film túl steril, nincs benne lélek, katarzis, nincs benne egyetlen olyan emberi dilemma vagy kérdésfelvetés sem, ami miatt újra meg akarnám nézni.
2020. augusztus 30.
Koncertutazó / Concert traveler 