Enyhén spoileres kibeszélő
Érdekes módon az utóbbi években éppen a horror műfaján belül szólaltak meg egyedi rendezői hangok (Jordan Peele, Ari Aster, Jennifer Kent) és születtek emlékezetes szerzői filmek (Tűnj el!, Mi, Örökség, Midsommar, A Babadook), amiket amúgy annyira hiányolok a mostani hollywoodi filmek palettájáról. A Relic is ebbe az irányvonalba tartozik. Natalie Erika James, a Relic elsőfilmes rendezője az előbb említett rendezőkhöz hasonlóan maga írta filmjét. A tény, hogy a producerek közt olyan neveket találunk, mint Anthony és Joe Russo, valamint Jake Gyllenhaal, még inkább felkeltette az érdeklődésemet.
A barátságos hosszúságú (kb. 85 perces) Relic első 80 perce színtiszta fosatás. Egy gyönyörűen megkomponált, fullasztó atmoszférájú, idegtépő zenével aláfestett pszichológiai horrort kapunk, amelyben tulajdonképpen nem történik semmi. Adott a nagyi (iszonyúan creepy: Robyn Nevin), aki eltűnik három napra, majd hazatér, de nem tudja, merre járt. Lánya (Emily Mortimer) és unokája (Bella Heathcote) beköltöznek hozzá, de a nagyi a demencia egyre ijesztőbb tüneteit produkálja, ráadásul úgy tűnik, hogy a házban lakozik még valami fenyegető… A hatásos fényképezés és a feszült, nyomasztó hangulat simán elviszi a filmet, és a három nő, a három generáció közti dinamika is nagyon jó, kamaradrámaként is megállja a helyét. A film lassan építkezik, egyre inkább hatalmába keríti a nézőt, és egyre kíváncsibbá teszi, hogy oké, ez mind nagyon szép és hangulatos, de miről is van szó?
Aztán egy erőszakosabb rész után elérkezünk a fináléig, amikor a nagyihoz hasonlóan a film is megmutatja az igazi arcát. Kapunk egy kis testhorrort, de az egész jelenet annyira lírai és békés, hogy rá kell jönnünk: ez igazából egy művészfilm. Beigazolódik a gyanúnk, hogy itt tulajdonképpen egy allegóriát nézünk már vagy 80 perce. Wow!
Ez az allegória nagyon szépen föl van építve és működik is, de bennem hiányérzetet hagyott, hogy igazából 80 percig spannoltak arra, hogy azért lesz itt valami családi titok, egy rejtély, egy szellem, akármi, de nem így lett. Minden, amit a filmben látunk, az allegória része, azt szolgálja. Demencia, leépülés, enyészet – egy horrorfilm eszközeivel bemutatva. És hát őszintén: létezik ennél nagyobb horror az életben? Én zabálom ezt a témát, de a Relic nekem nem tudott felnőni a nagy kedvenceimhez, mert kizárólag allegorikus síkon működik. Értem ezalatt azt, hogy ott van például A légy, ami szintén egy allegorikus történet. Ott azonban nemcsak az allegória síkja van, hanem van egy történeti sík, ahol léteznek miértek és hogyanok. Tudjuk, hogy Seth teste azért bomlik szét, mert a DNS-e összekeveredett egy légyével, tudjuk, hogy azért öklendezik emésztőnedvet, mert ő már úgy táplálkozik, mint a legyek stb. A Relicben azonban a történet síkján nem kapunk semmilyen magyarázatot a történtekre.
Összességében ez egy nagyon hangulatos és para horrorfilm, jó színészekkel. Érdemes megnézni, de fel kell készülni rá, hogy ez nem egy “és akkor megoldódik a rejtély” típusú darab. Az egyre fokozódó feszültséget nem egy cselekménybeli csavar fogja feloldani, hanem a végső jelenet líraisága, amely maga a megbékélés, a belenyugvás mindannyiunk elkerülhetetlen végzetébe.
2020. július 14.
Koncertutazó / Concert traveler 