Spoilermentes élménybeszámoló

Képzeljünk el egy olyan jövőt, ahol a tudatunk a halálunk után közvetlenül feltölthető egy archívumba, ahol egy darabig még elérhető, szignál formájában, kommunikálni is lehet vele néhány hívás erejéig, mielőtt végleg elenyészne a semmibe. A halhatatlanság tehát még nem a miénk, de lehetőségünk van rá, hogy egy váratlan halálesetet követően elbúcsúzhassunk elhunyt szerettünktől, mielőtt végleg elengedjük őt.

Ebben a jövőben él az Archive című, idén debütált sci-fi főhőse, George Almore (Theo James), a robotikában jártas tudós. Miután egy autóbalesetben elveszti szeretett feleségét, Jules-t (Stacy Martin), és az asszony tudata az archívumba kerül, George képtelen elengedni őt, és kétségbeesett versenyfutásba kezd az idővel: ki akarja fejleszteni a tökéletes androidot, hogy beletölthesse elhunyt felesége tudatát, mielőtt végleg elenyészne. Két prototípus, J1 és J2 után úgy tűnik, sikerül megalkotnia a megfelelőt, J3-at. Csakhogy George nem számol azzal, hogy az általa létrehozott robotok is érző lények…

A film rendkívül érdekes, igazi hard sci-fikhez méltó témákat feszeget. Egyrészt a mesterséges intelligencia mibenlétét. George etikailag veszélyes vizekre evez: mesterséges életet alkot, ám pusztán azzal a céllal, hogy héjnak használja azt. Robotjainak személyisége afféle melléktermék a kísérletezései során, hiszen az a szándéka, hogy J3 tudatát felülírja a felesége tudatával, épp úgy, ahogy újratelepítünk egy számítógépet. Fel sem fogja a tettei súlyát, és azt sem, hogy azok milyen hatással vannak a teremtményeire. George három robotja, J1, J2 és J3 ugyanis önálló tudattal, sőt: érzésekkel bíró lény. Szeretetük és ragaszkodásuk teremtőjük irányába egyszerre megható és baljós. A fejlettség különböző fokain állnak: J1 egy kisgyermek, J2 egy kamasz, J3 pedig egy felnőtt nő szintjén, s a szintjüknek megfelelően viszonyulnak George-hoz és egymáshoz is. A robotok és George közti interakciók adják a film savát-borsát. J2 nagy testvérként gondoskodik J1-ről. A film egyik legmeghatóbb pillanata, amikor egy videókonferencián ledorongolják George-ot, amiért nem állt még elő a nagy áttöréssel, „csak azzal a rondasággal”, vagyis J1-gyel, erre J2 megsimogatja „húgát” azzal, hogy „Nem vagy csúnya!”. J2 sorsa a film legerősebb, legemlékezetesebb szála. Kamasz-létének megfelelően heves érzelmekkel reagál J3 születésére, megbántott és féltékeny. Szeretne tovább fejlődni, hogy „elég jó” legyen George-nak, de már csak elutasításban részesül. Szintén drámai J3 karakterútja. Most ébred öntudatra, ő a legfejlettebb modell, és George teljes figyelmét élvezi, ám szembesülnie kell azzal, hogy ez a figyelem nem az ő saját személyiségének szól, és hogy valójában milyen iszonyú sorsot szán neki George.

A másik érdekes téma, amit az Archive felvet, az a transzhumanizmust övező morális kérdések. George felesége ugyanis konkrétan kimondta annak idején, hogy ha meghalna, ő nem szeretne egy robottestbe feltöltve tovább élni, mert az számára már nem lenne igazi élet. Ez szintén érdekes diskurzusokat nyithat meg. Ha valóban különválasztható lenne a test a tudattól, hogyan hatna ez a személyiségre? Mennyiben tartozik a testünk a személyiségünkhöz? Ugyanazok maradnánk-e egy mechanikus testben? George a felesége álláspontját figyelmen kívül hagyja, csak a saját érzései vezetik, önmagának akarja újraalkotni a szeretett nőt. Ide kapcsolódik a film harmadik nagy témája: a gyászfeldolgozás, illetve annak elakadása. George nem tud megbirkózni a gyásszal, nem jut el az elfogadás fázisáig, akkor is vissza akarja kapni a feleségét, ha az asszony másképp rendelkezett.

George alakja egyszerre idézi Dr. Frankensteint és Orpheuszt. A történetben minden adott, hogy egy torokszorító bukástörténet legyen, katartikus véggel. Az utolsó percekben azonban a film bedob egy Nagy Csavart, ami kompletten lenulláz mindent, amit addig láttunk, cserébe viszont nekem nem adott semmit. Kösziii! Ugyanakkor tudom, hogy vannak, akiknek meg kifejezetten a csavar tetszett – szóval senkit ne tántorítson el a filmtől az, hogy nekem nem jött be a legvége. ***A cikk aljára tekerve megtalálható ez a bekezdés spoileresen. Ha érdekel a Nagy Csavar, és hogy nekem miért nem tetszett, lefelé tekerve elolvashatod.***

Az Archive Gavin Rothery első rendezése, ő maga is írta, és elsőfilmes szerzői filmként különösen figyelemreméltó. Rothery látványtervezőként dolgozott, például a Hold című kiváló sci-fiben, és ez meg is látszik az Archive-on. A látványvilág magával ragadó, kicsit tényleg emlékezet is a Holdéra (és részben Magyarországon forgatták). Hibájának a végső fordulaton kívül még azt hoznám fel, hogy túl lassú, feszesebbre is lehetett volna fogni.

Theo James érdekes választás a főszerepre, ő amolyan szépfiú, modellkedik, meg olyan young adult cuccokban szerepelt, mint A beavatott-sorozat. Lehet, hogy egy nagyobb színész többet kihozott volna a szerepből, de James végülis jól helytállt. Stacy Martint főleg azért illeti dicséret, mert nemcsak George flashbackekben látható feleségét alakítja, hanem ő adja a hangját J2-nek és J3-nak – J1 még olyan kezdetleges modell, hogy nem tud beszélni –, és pusztán a hangjával, arc nélkül is igazi drámai súlyt tudott adni J2-nek.

Összességében ezt a filmet bátran ajánlom azoknak, akik érdeklődnek a mesterséges intelligenciával, androidokkal foglalkozó mélyebb sci-fik iránt. Akkor is érdemes megnézni, ha a végkifejlet megosztó, mert nagyon érdekes kérdéseket feszeget, és mindezt az emberi érzelmek oldaláról közelíti meg. George tetteiben egyetemes dilemmák manifesztálódnak, továbbgondolásra, töprengésre késztetve a nézőt. Csak azt az utolsó két percet tudnám feledni…!

2020. október 02.

Spoileres kiegészítés:

S

P

O

I

L

E

R

George alakja egyszerre idézi Dr. Frankensteint és Orpheuszt. A történetben minden adott, hogy egy torokszorító bukástörténet legyen, katartikus véggel. George és robotjainak sorsa megállíthatatlanul halad a végzet felé, és nem a technika, hanem az emberi természet miatt. J2 képtelen megbirkózni a mellőzöttséggel, hogy George már csak J3-ra figyel. A film ügyesen adagolja a feszültséget, a néző végig várja, hogy mikor tör ki az agresszió a robotokból, és mikor tesznek kárt egymásban, az archívumban, vagy George-ban. J2 végül önmagát emészti el bánatában, sorsa igazán szívszorító. Hasonlóan tragikus J3 sorsa. Először ellenáll, élni akar, aztán George iránti szerelmétől vezérelve mégis önként engedi, hogy a férfi belétöltse a felesége szignálját, de a feltöltés sikertelennek bizonyul… Ekkor, az utolsó percekben a film bedob egy Nagy Csavart, ami kompletten lenulláz mindent, amit addig láttunk, cserébe viszont nekem nem adott semmit. Kösziii! Kiderül ugyanis, hogy hopp, valójában George van az archívumban, és a felesége az, aki él.

Tehát mindaz, amit eddig a filmben láttunk, jelentéktelen, meg sem történt, a robotok nem is léteznek. A kapcsolati dinamika, ami hajtotta a filmet, az izgalom, hogy elpusztítja-e J3 az archívumot (én azt hittem, ezzel végződik majd a film): minden értelmét veszti. És miért is? Mit ad hozzá a történethez az a fordulat, hogy az asszony van életben és George a halott? Semmit. Nagyon szeretem a Nagy Csavaros történeteket – ha van értelmük. Ha a Nagy Csavar szervesen bele van építve a filmbe, és valóban oda fut ki minden. Hatodik érzék, Más világ, Érkezés: csupa olyan film, ahol a Nagy Csavar hozzáad a történethez, más fénybe helyezi, és úgy csapsz a homlokodra, hogy “Tééényleg!”. Na, az Archive csavarja nem “Téééényleg!”, hanem “He?”. Nekem nem működött, teljesen feleslegesnek tartom. Minden addigi érdekes szálat és gondolatmenetet kidobott az ablakon, és nem szolgált helyettük semmivel. Ugyanakkor tudom, hogy vannak, akiknek meg kifejezetten a csavar tetszett – szóval senkit ne tántorítson el a filmtől az, hogy nekem nem jött be a legvége.

2020. október 02.